Salomon Ultra-Trail Hungary – „Cool day, huh?”

Salomon Ultra-Trail Hungary – „Cool day, huh?”

Loading

Az írja az órám, hogy 4,5 órát sétáltam és 1,5 órát álltam, szóval lenne még mit faragni ebből a teljesítésből, pedig a célban úgy ingattam a fejem arra kérdésre, hogy fogok-e még valaha a 111 kilométeres távon indulni, mint egyszeri polgár, ha azt kérdezik akar-e akkumulátorgyárat a háza mellé.

Próbálom kitalálni, hogy a kilenc frissítőpont közül hol-mennyit álltam vizet tölteni, meg kajálni, azt tudom, hogy a víztasakkal sokat tököltem, aztán meg ott volt a másik taktikám a Blackhole-ról, miszerint egyek rendesen valami normális ételt, és majd csak ha szépen megettem, akkor jöhet az édesség, azaz fogyasszak végre a pontok bőséges kínálatából, ne a magammal hurcolt vitatigrisekkel és gélekkel próbáljam kihúzni a végéig, mert az bizony túl kevés energia, és ilyenkor szépen elpürésedem: nincs semmi bajom, de vánszorgok, nincs erőm, nem tudom emelni a lábam, alig haladok, meg sétálok ott is ahol lehet futni.

Volt egy másik gondom is, amire még nem jöttem rá mi lehetett. Ha intenzív sétára váltottam egy emelkedőn, akkor előjött egy fura fejfájással kombinált diszkomfort érzet, mellkasi nyomással, ami akkor múlt el, ha vagy nagyon lassan caplattam, vagy megint futni kezdtem. Elég ijesztő volt a gondolat, hogy végig kell futnom a tucatnyi nagyobb emelkedőre osztott 4200 méter szintet, ha nem akarok végtelen ideig sétálni. Végül két vagy három emelkedőn segített az, ha előtte ettem-ittam, pláne ha valami koffeinest is toltam, de tizenkét koffeines gélt senki ne nyomjon be egy nap alatt, ha akar még aludni a verseny utáni éjszaka.

Na mindegy, haladtam a dombokon ahogy tudtam, érdekes tapasztalat volt, hogy az első 15 kilométeren Lubics Szilvivel kerülgettük egymást, hogy aztán Dobogókőnél a bemelegítésről rendes tempóra váltson, és többet ne is lássam.

Képek: Salomon Ultra-Trail Hungary FB oldala – hivatalos fotók, valamint saját fotók

Ebből látszik, hogy viszonylag elől voltam a mezőnyben (a 170 induló negyedénél kb), ami nem csak azért volt, mert alaposan felkészültem, mindent megterveztem és bitang gyorsan futottam, hanem mert tök előlről indultam, ugyanis korán kiértem a rajtkapuba, és valahogy a második rajtsorba, az elit közelébe sodródtam, mert Tapírral beszélgettem, ő meg mindenkivel span, a dobogósok közül legalább hárommal pacsizott!

Na, ott tartottunk, hogy 1,5 órát álltam. Nézegetem a kézműves, kockás papírra tollal írt  itinerem, már amennyire olvasható az után, hogy egy fél napot izzadságban töltött az egyik zsebemben, hogy hol állhattam annyira sokat, és végülis arra jutottam, hogy nem egyszer volt sok állás, hanem mindig nem túl kevés. Nem kapkodtam, nem is tudtam volna.
A vízvétel volt a legnagyobb nyűgöm, tölthettem volna úgy, hogy nem veszem ki a zsákból, de akkor meg nem tudom rendesen kinyomni belőle a levegőt, és akkor lötyög, de annyira, hogy az állandó flutty-flutty-fluttytól előbb idegbaj kapok, majd csövelnem kell. Így meg ahhoz, hogy meg tudjam tölteni ki kellett rámolni az esőkabátomat (Amit tégla keménységűre vákumfóliáztam, hisz úgysem kell, és így kisebb helyet foglal. Na de merevebb is!), majd rohadt nehezen tudtam rendesen visszagyömöszölni az egész cókmókot. Gondolkodtam zsákcserés megoldáson, de ahhoz meg kellett volna valaki, aki nem akar éjjel aludni, de végig akar turnézni az egész pályán, valamint hajlandó az izzadt hátizsákhoz hozzáérni és rendezkedni benne. Pedig ahhoz a zsákhoz 8-10 óra után után már én sem szívesen értem hozzá! Amúgy is 20 perccel jobb időért a középmezőnyben kár még valakit szivatni.
Enni kellett, mindig sósat: sós kréker keksz, olajbogyó, sóval hintett paradicsom, sajt, most jut eszembe hogy a vajaskenyeret valahogy mindig kihagytam, pedig az is milyen jó. Paradicsomleves Pilisszentlászlón!

De hol voltam még Szentlászlótól, ne szaladjunk előre, ez a futás nektek is ultra lesz, hozzatok frissítést!

Dobogókő (20 km, 2,5 óra ) után egyszer csak döbbenten álltam meg. Koromsötét erdőben voltam tök egyedül! Én ezt nem bírom, félek, borzongok, le kelettl fényképeznem a sötét semmit hátha ezzel visszanyerem az irányítás, de jó fél percet álltam rémülten, pedig tudtam hogy előttem és mögöttem is rengeteg futó halad, és nappal jártam már erre vagy ötször.

Utol is értek páran, egy lány megkérdezte jól vagyok-e, mondtam, hogy nem, ez itt most ijesztő nekem. Beszélgetni kezdtünk, ez helyre tett. Szerencskerekesen összefoglalva útitársam ismertetője: Zsófi Edinburgh-ból érkezett, tanul, sosem futott még száz kilométert terepen. Az eredménylistán most nézem, negyedik lett, öt perccel Lubics Szilvi előtt, fél órával előttem, ez egy elég jó felütés első 100+-os terepultrának!
Bő órát futottunk együtt, Paprétnél a fordítóban is találkoztunk, szóval az utolsó huszason elég jól mentek neki a dombok.

Furcsa ez az éjjeli erdő, fogalmam sem volt merre járok, a Kesztölc melletti Klastrompusztán már legalább tízszer jártam, mégis úgy haladtam át rajta, hogy csak a verseny után a tracket nézve jöttem rá, hogy merre voltam. A fejemben lévő térképen nem állt össze merről-merre megyek, csak a Sasfészek kulcsosháznál került megint helyére a kirakó. Közben hirtelen világos lett, úgyhogy elmúlt a sötétség parám.

Pilismarótról felfele (45 km 5,5 óra) még mindig szar volt a fejem, ezért a Prédikálószékre ki kellett találnom valami okosat. A botra roskadva álltam egy nagy domb tetején vagy egy percig, már futnom kellett volna a kiegyenesedő ösvényen, de szívem kicsit erősebben dobogott, fejem kicsit jobban fájt, mint szerettem volna, viszont szép volt a kilátás. Kaptam egy együttérző “Minden rendben?”-t, és tanácsot, hogy egyek, hát ki lehet végülis próbálni, mi baj lehet belőle.

Vagy a kaja, vagy a lefele helyre tett, a dömösi ponton (55 km, 7 óra) teljesen jól voltam, nagyon szeretem ezt a meredek, mászós, kalandos, kilátópontos, sziklás szakaszt felfele Prédikálószékre, 2015-ben az első Salomon Vertical 500-on 27 perc alatt értem fel, most kicsit több időt szántam rá, de úgy gondoltam 45 perc alatt, még reggel 8 előtt fel fogok érni, amiben az a pláne, hogy a korábban említett gyűrött kockás papír itinerem szerint még mindig egy órával előrébb vagyok, mint terveztem. Hoppá!

A Vadállóköveken fotózom és fotóznak, Abai Robi mondja hol fussak, mikor pózoljak, nagyon megköszönöm neki, nevetünk, aztán mentem tovább, hogy aztán tényleg 8 óra előtt felérjek. Nagyjából 45 perc alatt megtettem 2,5 kilométert! Juhú!

Maradt időm még egy kicsit fotózni, aztán irány a lejtő Lepencéig!

Azt tudom, hogy Lepencén (61 km, 8,5) sok időt töltöttem. Ezt a nevezést karácsonyi ajándékba kaptam a barátaimtól, itt is nagyon köszönöm, szuperek vagytok!, közülük kettő ott volt Lepencén: Nezumi ismét mint pontfőnök, és Varga Szilvi mint crew tag és szalagleszedő. Ide lehetett küldeni előre csomagot, így víztöltés és kajálás közben befújtam magam 50 faktoros napvédővel, elpakoltam hat gélt, meg nyolc vitatigrist. Eléggé untam már az édeset, de tudtam, hogy kelleni fognak, a végére majdnem mind el is fogyott, amellett is hogy tényleg sokat ettem az asztalokról.

Nezuminak átadtam egy sós-karamellás csokit, amiben sok szív volt, annak ellenére hogy ez egy vegán édesség.

A fele már megvan, felfrissülve és kicsit jobb lelki állapotban mentem tovább. Bele a buja, mellig érő csalánmezőbe. Örültem, hogy a 84 km-es táv teljes mezőnye és a mi távunk elitje nagyjából már hatástalanította.

A kettes számú legjobb rész következett, a Spartacus ösvény. Kanyargós, futható, árnyékos, épphogy egy ember széles csapás a meredély szélén, lélegzetelállító kilátással. Nyilván megálltam fotózni, sőt elkezdtem kocogva videózni az egyik sziklásabb részt menet közben, pont akkor, amikor Szasza fotózott.

Vidáman és éhesen értem be Pilisszentlászlóra (73 km, 10 óra). 10 óra elmúlt pár perccel a McReggeliről lemaradtam sajnos. De volt paradicsomleves, meg a remek sós kaják, nyamnyamnyam.
Agócs Robi futónagykövettársam pikinikezett egy padon, néztem hogy rajta van a BSI-s futómellénye, meg alatta két póló. Mondtam neki, hogy villámgyorsan vetkőzzön egy rétegre, mert a megérkező hőségben Visegrádra már lángoló emberi fáklyaként fog befutni. Nem mondom a fotókon érdekesen mutatna, de mégiscsak haverom!
Megint elég sokat tököltem amíg sikerült megennem mindent és leöblítenem a kajákat, de gondoltam majd behozom a lejtő. Innen az Apátkúti-patak vízmosásában szinte csak lefelé kellett menni, oké, volt pár óvatos patakátkelés is, de pont utolért az 54 km-es táv fürge mezőnye, mondtam is az egyik elhaladónak, hogy felveszem a ritmusát, biztatott, hogy menjek vele, de mondtam, hogy csak a ritmust akarom és tudom produkálni, a lépéshosszt és függőleges elmozdulást már nem. Azért elég jó tempó ment, amikor futóbolond fórumos ismerősöm, Pinyó eltűzött mellettem 4 percesben én is tudtam gyorsítani, és produkálni az egész versenyem leggyorsabb tempóját az aszfaltos szakaszon, 5:10-es kilométert futottam. Az 80 km után nem is olyan rossz. Innen tudtam, hogy fizikailag jó állapotban vagyok, bár a felfeléken még mindig visszajött az a szar diszkomfortérzet, és a patakot elhagyva pont megint a botra dőlve szerencsétlenkedtem egy nevetséges kis emelkedőn, amikor az 54-es táv női élmezőnye elhaladt mellettem, mint a villám.

Visegrádon (80 km, 11 óra 15 perc) kaptam egy kis napkrémet egy jótét lélektől, megint kínlódtam a vízzel, de kaptam jeget a tasakba, meg a sapkámba is, így a tűző napra felkészülve vágtam neki a fellegvárba vezető kálváriának.

A Paprét mindössze 11 km elvileg, de emlékszem, hogy ez az a rész, amit valahogy mindig két óra alatt sikerült megtennem, “életem leghosszabb 11 kilométereként” emlegettem a korábbi beszámolókba és a papírom szerint két órát szántam rá. 

Mivel még mindig volt 45 perc előnyöm az itinerhez képest, így nagyvonalúan 13:30-as Paprétre érkezéssel számoltam, amiről hamar kiderült, hogy túlbecsülöm, mert megint tudtam futni, és a felfelékkel itt nem volt gondom, sőt, többször megtörtént, hogy beért egy-egy zöld rajtszámos, akiknek még csak 20 km volt kb a lábában, és ugyan lefelé meg tudtak előzni, mert tudták csapatni, de síkon simán behoztam őket, és az enyhe dombokat simán megfutottam, vagy végigbotoztam. Nagyon figyeltem arra, hogy idén olyan képet csináljon rólam a lesifotós Borjúfőn, amin futok! Nézzétek meg Lemúr Mikiét. Sétál! Pedig ő 10 körül, még szinte hűvösben haladt el itt.

Na, elég az hozzá, hogy Paprétre (92 km, 13 óra) megint korán odaértem, így rengeteg időt eltöltöttem jutalmul/tököléssel. Vízvétel, sóskaja, mosakodás, jég a sapkába, kötelező egész alakos fotó, hogy kis feleségem nyugodt legyen. Pár éve inne egy horror képet sikerült küldenem neki, volt egy fél tubus epres vitatigris a pólómon, meg épp folyt a víz a szemembe, ő meg megijedt, hogy bajom van, megsérültem, de persze nekem soha nincs semmi bajom, mindig minden jó, mosolygós és vidám a helyzet, hiszen innen 20 km van hátra, és nem nagyon kell majd futni, mert két brutál nagy mászás következik, és az a lejtő Vöröskő után, ahol előző évben rommá csesztem a bokám hat hétre elbúcsúzva futástól és tán örökre a teljes mozgástartománytól. Sajnos azóta sem mozog oldalra rendesen, szerencsére oldalmozgás kb csak balettozáshoz kellene, azzal meg csak egészen ritkán próbálkozom.

Oké, akkor irány a Vöröskő, de előtte masszív szerpentinezés lefele, már nem olyan jó ez sem, de jobb mint eddig bármikor. Evés rendben, alig-alig öklendezem fel a legyűrt géleket, ha iszom rá rendesen lent fog maradni.

A mászáshoz megérkezik sajnos a fejfájós furcsa nyomás a szervezetembe, iszonyat lassan megyek fel, minden lépésnél masszívan a botra támaszkodom, a törzsizmom és a karjaim használom az elnyűtt lábaim helyett, mert még szeretnék majd futni lefele, pláne majd a Skanzen utáni aszfaltos részen. A dombon elég szarul éreztem magam, de ahogy egyenes lett a pálya, egyből jobban lettem. Babonából triplán figyeltem és óvatosan botoztam a kilátótól lefelé, pontosan tudtam hol futottam még, és hol már nem tavaly.
Megúsztam. Sorban előztek le a kis távosok, félreálltam elengedtem őket. Látom ám hogy az egyik előző egy kanadai srác, de neki piros száma van, mint nekem, “Cool day, huh?” idéztem neki Kilian Jornet, nem tudom ismeri-e a vonatkozó videót (A csávó egy nap alatt fel akart futni hét norvég hegyre, majd lesíelni róluk, és csak ennyit mondott a végén „Cool day, huh?” – instant szállóige lett nekem! 😀 ), mindenesetre vidáman válaszolt.

Megint jött egy futható emelkedő, ott simán visszaelőztem, mondott valamit, de rájöttem, hogy ennyi futás után én már nem értek angolul.

Utolsó emelkedő, Nyerges-hegy, nem sokkal enyhébb a Vöröskőnél, a tetején pont 100 km-nél vagyunk. Pont 15 órát mutat az órám. 11 km van hátra, lejtő és aszfalt, de azt számolom, hogy ebből nem lesz hatpercesnél jobb átlag, hogy 16 órán belül érjek be.

Skanzen (105 km, 15 óra 25 perc) ponton szuperfeldobott futótársam, Csilla drukkol és frissít. Le van pirulva rendesen, de nem bánja, a vidámsága engem is feldob. 

Én már csak kólát ittam, talán egy gélt is lenyomtam, az utolsó 6,5  km-re kellett volna még vmi komolyabb, de semmit nem kívántam, siettem, mert elméletben akár be is érhettem volna 35 perc alatt, ha marad volna bennem kakaó, de kiderült, hogy nem maradt, a napnak kitett aszfalton hatperces vánszorgás jött csak össze, de amúgy meg bánta a fene, átgondoltam a napom, végigpörgettem mi-hogy volt, és elégedett voltam.
Kis feleségem várt az utolsó hídnál civil ruhába, táskával a hóna alatt, hogy befusson velem a célig, az első gondolatom az volt, hogy nagyon kell majd futnia, mert most kezdek a felszabaduló adrenalintól megküldve vadul hajrázni, de aztán hiába éreztem, hogy én erősen futok azokon a rohadt macskaköveken, azt láttam, hogy nem is kell futnia, hosszú léptekkel simán tartja a tempóm.

A legjobb rész a korzós befutó. Sehol máshol nem láttam még ilyet, hogy a civilek között futunk be, akik egy része azt sem tudja mit keres köztük egy ágrólszakadt, csatak büdös ember, de mikor hallják, hogy tapsolva szurkolnak azok, akik viszont tudják mit csináltunk ma egész nap, örömmel csatlakoznak, elengednek, drukkolnak.

Az egész 16 óra alatt végig jó kedvem volt, de itt aztán fülig ért a szám, nem tudtam abbahagyni a vigyorgást egészen a célig, ahol kézenfogva futottunk be Andival.

Szentendre, Lázár cár tér, 16 óra 4 perc 48 másodperc, 34. hely 136 férfi indulóból. 
Javítottam másfél órát az előzőhöz képest! 🙂

Még nem roskadhattam le, előbb átnézték, hogy a kötelező cuccom megvan-e, majd egy másik érdi futótársam, Nóri akasztotta a befutóérmet a nyakamba. Az ő crew munkaideje már rég lejárt, csak megvárt engem, igazán jófejség, köszönöm! 

Leülök egy padra, kapok egy vizes törülközőt, hideg, isteni. Előkerül Szilvi, ő már lebontotta Lepence után a pályát, majd tűzött a befutókra. A lányok diskurálnak, a többiekről beszélgetnek, én csak ülök, alig hallom őket, elégedett és boldog, fáradt és büdös, kimerült és szomjas vagyok. Még majdnem el is sírom magam vagy kétszer, aztán egyszer csak Nóri azt mondja: ott a Beck Zoli. Pénteken voltunk a 30Y zenekar koncertjén, így egészen szürreális érzés az énekest látni a kordon túlsó felén, megszólítom, megkérem, hogy csináljunk egy közös képet. Kérdezi, hogy mit csináltunk, elmondom neki, hogy éjféltől mostanáig futottunk, és még élveztük is. Mondom, neki, hogy egy kis távolságot kéne tartanunk, mert elég büdös lettem, de azt mondja nem baj, megölel, röhögök, elkészül a fotó. Azt meséli szerzői estje lesz pár kocsmával lejjebb, én pedig tudom, hogy azt ma este ki fogom hagyni, mert hidegrázással fogok feküdni a paplan alatt. Így is lett.

Nagyon köszönöm a barátaimnak, hogy ezt a szuper karácsonyi ajándékot kitalálták nekem, tényleg nagyon vártam, és a lehető legtöbb lépését élveztem is! Imádlak titeket!

Köszönet illeti a szervezőket és az önkénteseket, egyetlen egy dolgot szeretnék csak kérni. A célsör jövőre a célban legyen, mert marha nehéz volt felmenni a versenyközpontba érte azon az 500 méteren…! Ez a plusz séta fel-le egyébként jó levezetés volt, rengeteg ismerőssel találkoztam közben, váltottunk pár szót, gratuláltunk és vigyorogtunk.
Mellékesen elértem egy új rekordot 140000 lépést tettem meg egy nap alatt.

Ui: a futócipőmnek három méteres szag aurája keletkezett. Kimostuk. Még mindig van egy méternyi szagbuborék körülötte!

Vélemény, hozzászólás?