Habár már többször futottam 42 km-t meghaladó távokat (többek között tavaly és tavalyelőtt a Salomon Szent László Trailt – 84 km), és ezért már kezdem megszokni, hogy ultrafutóként gondoljak magamra, ez volt az első alkalom, hogy 100 km fölé merészkedtem.

Az igazság az, hogy már tavaly is jelentkeztem az Ultra-Trail Hungary 111 km-es versenyére, de egy pocsékul sikerült VTM (50 km) után letekertem a potmétert, és még időben átneveztem.

Az idén viszont már nem volt mese, jött a “királytáv”. Valamiért így is hivatkoznak rá. Feltételezem, akkor a Szentlászló Trail a vezértáv, a Szentendre Trail a bástyatáv, a Visegrád Trail a huszártáv, a Twin Peaks pedig a futótáv. Talán mert ez elég rövid ahhoz, hogy végig lehessen futni. Habár a szinttérképet elnézve kétlem. És a Salomon Kids Trail milyen táv? Gondolom, nem gyalog… ☹

Szóval 111 km, 4300 m szintemelkedés. Rajt éjfélkor, de ott vagyok már este 10-re, semmit nem bízok a véletlenre. Persze minden olajozottan megy, rajtcsomag átvétel, beöltözés, szarvasfaggyú, csomagleadás, így maradt másfél órám üres tekintettel bámulni magam elé és merengeni azon, hogy most akár aludhatnék is.

Azért jól jött a plusz idő, mert én vagyok az, aki nem tudja, mit jelent a saját anyanyelvén az, hogy „esőkabát”, így egy poncsóval áll a rajthoz, mint az állatok, de aztán hála a crew-nak, végül megoldódik minden, és a szabály betartatik. Azért van. Innen is köszönöm, Niki!

Lassan fokozódik a hangulat és a helyzet, egyre többen vagyunk a rajtban, akárcsak a rock katonái. Szól a zene, beszél a speaker, egy másik pedig angolul mond hajmeresztő dolgokat, pl. „upload your phones”, szegény külföldiek nézik is, hogy mit kell csinálni.

Éjfél, elrajtolunk, én meg csoszogva, a kezemet lógatva meglódulok, mint egy előember. Ha valamit megtanultam a hosszú versenyeken, az az, hogy az elejét nem futjuk el. Az UTH esetében az eleje kb. egy maraton, annyit azért nem lazázok, de egy félmaratont biztos. A Lajos-forrásnál 110-ik vagyok a 201 indulóból, kb. a középmezőnyben haladok.

Itt már túl vagyok két orbitális esésen, mindkettő lejtőn lefele történt, az elsőt gyerekkori cselgáncsreflexek segítségével kigurultam, de a második olyan meglepetésszerűen jött, hogy amatőr módon két tenyérre zuhantam a sötétben, roppant is egyet a csuklóm, de végül nem volt vészes. Kihordtam lábon.

A fejlámpámnak ugyanis megvan az a jó tulajdonsága, hogy változtatható a dőlésszöge, ami általában hasznos tud lenni, ha viszont az ember a lejtőn a kelleténél nagyobbat döccen, a lámpatest előrecsuklik, és hirtelen ezer lumennel világítja meg az ember köldökét. Ez éjszaka az erdőben kevéssé praktikus.

Megható, hogy mindkét esetben megálltak a mögöttem haladók, és aggódva kérdezték, hogy jól vagyok-e, nem csak simán átugrottak, ez azért kedves volt tőlük. Írja ugyan a versenyszabályzatban, hogy a segítségnyújtás elmulasztása kizárással jár, meg parasztság is, de a gyakorlatban megtapasztalni merőben más. Jó arcok ezek az ultrások. Meggyőződésem, hogy aki nekivág egy 100 km fölötti terepultrának, ott fejben/lélekben valami kattanás van, de a kedvességgel nem volt gond. Talán éppen ezért.

A régi jó taktikámmal haladok, nem gondolok arra, hogy mennyi van még hátra, hanem arra, hogy mennyi van még a következő frissítőpontig. „Begin with the end in mind”, na persze, eret is vágnék magamon. Sorry, Covey bácsi, ez most itt nem működik, csak a következő pontig jussak el. Aztán a következőig. A kásahegyen is falatonként rágjuk át magunkat.

Itt nincs kásahegy, csak egyszerű pilisi kaptató, de abból hál’istennek sok. Dömös után konkrétan kézzel-lábbal mászom, de nem én vagyok az egyetlen, mindenki vörös fejjel érkezik a tetőre, ahol a kilátás persze mindenért kárpótol.

Egyébként úgy 50 km után kezdem megkedvelni az emelkedőket. Itt ugyanis nincs lelkiismeretfurdalásom, hogyha nem futok, míg lankás terepen van, úgyhogy ott muszáj futómozgást imitálni. A lejtőkről jobb nem is beszélni, aki rutinos, az tudja, hogy van az a távolság, ami után szívesebben vág neki az ember egy emelkedőnek, mint egy ereszkedőnek.

Visegrád után hagyom el a 84 km-t, max ennyit futottam eddig egyben, és kb. itt kezdek megborulni. A vér már rég elhagyta az emésztőszerveimet, fontosabb dolga van máshol, úgyhogy keveset tudok enni, és az is kikívánkozik. A hosszú órák alatt literszám benyakalt kóla meg izoital marja a nyelőcsövemet, a gumimaci hadakozik odabent a kovászos uborkával. Az egyetemi éveim alatt szerzett rutinnal diszkréten le is tolom az ujjamat a torkomon, de hiába. Na mindegy, akkor hazaviszem, valami lesz.

Lett is, a Skanzennél már vidám vagyok, onnan már gyakorlatilag egy szigetkör, kicsit merev tagokkal, de 17 óra 7 perces idővel szép lassan bekocogok a célba. Ketten megelőznek közben, de nem érdekel, így leszek 64-ik, éppen beférve az első harmadba. Már ha beleszámolom azokat is, akik feladták vagy kicsúsztak a szintidőből, szám szerint 47 embert. Azért kemény pálya ez.

Szentendre főterén már vár a kis családom meg Rókáék, milyen kellemes meglepetés, de nincs sok idő örülni egymásnak, esik az eső, lehűlt a levegő, menjünk.

Róka pedzegette, hogy mi lesz a következő verseny, hogy esetleg mégsem irreális A Kör teljesítése, de egyelőre gondolni sem akarok az ultrafutásra, nemhogy beszélni róla. Előbb egy zuhany, egy jó alvás, aztán majd kitaláljuk.