A férfinátha létező betegség, azt jelenti, hogy se lázad nincs, se nem köhögsz igazán, viszont az orrüregrendszered fullon van, mint négyes metró augusztus 20 este. Netflixet tudsz nézni, meg elhaló hangon mézes feketebodzavirág teát kunyerálni a feleségedtől, aki ugyanilyen állapotban van, mégis cselekvőképes (egyelőre, aztán majd amikor te jobban leszel, ő lesz kiütve, te viszed a teát). Orvosi értelemben “pihenjen, feküdjön, sok folyadék, ACC, kalmopyrin, közösségbe nem mehet, rendelőbe be ne jöjjön, ha jobban lesz várjuk a papírokért”.

A szombati futás előtt már bujkált bennem valami, kicsit aggódtam, hogy aláássa azt a tervem, hogy egész nap vidáman rohangálok az erdőben, de aztán se reggel nem volt semmi bajom, se végig egész nap, gondoltam 1:0 a futás javára.
A Kiss Péter emléktúra utáni vasárnap még egyikünk sem volt ilyen állapotban, sőt levezetésnek elballagtunk megnézni a befagyott Ilona-völgyi vízesést, ami mellett én csak elvágtattam egy nappal korábban az 57 km-es távon, kis feleségem húszasa pedig nem jött le idáig. Igazán látványos, szerencsére még azelőtt odaértünk, hogy az egyész világ odajött volna, amikor visszafelé mentünk már hatos sorokban érkeztek a kirándulók, meg is értem, ha 3-4 km kényelmes sétával túrázónak öltözés nélkül is el lehet érni egy ilyen nem mindennapi jégképződményt, hát menjünk is oda.
Keddre aztán kiegyenlítettek a kórokozók, a héten négy nap betegállomány, vasárnap fogok először futni, de gazdaggá tettem a patikát.

Az érdi futócsapatom karácsonyi ajándéka volt az 57 km-es TT nevezés két éjszakányi szállással, nagyon örültem neki, mert szeretem a Mátrát, télen még sosem voltam erre, pedig itt még szokott lenni hó, most pedig a napok óta tartó mínuszok miatt egész nap fagyott ösvényeken futhattunk, Kékestető után pedig több kilométeren át hóban, miközben végig hét ágra sütött a nap.

Már csak nevetek azon, amikor azt találtam mondani futótársaimnak, Beának és Tamásnak, hogy induljunk 8 órakor, mert 7 perces tempóra nyitnak a pontok, és nehogy hamarabb odaérjünk. Igazából ezen a terepen a Kilian Jornet féle elit tud futni hétperces átlaggal, mi kb. 10 perc/km bruttó tempót mentünk, utólag visszanézve a 10 órás teljesítésből 5 volt futás, 4 gyaloglás, egy pedig büfézés, de nekem sokkal többnek tűnt a futott rész, ahol vidáman beszélgetve haladtunk, mint a felfelé gyaloglós, ahol lihegve botoztunk.

Rohadt hideg volt, -10-ben indultunk, egész nap max -4 lehetett, szóval nem lehetett úgy csinálni, hogy felfele túlságosan lazsálunk, mert akkor egyből ránk hűlt volna a ruha. Nekem a brubeck+póló+kabát kombó tökéletesnek bizonyult, az elején még egy csősál volt a nyakamban, karszár a brubecken, de rögtön az első Kékesre tartó 7km/700 szint emelkedőn levettem ezeket.

Azt mondom botoztunk felfelé, de ez valójában úgy volt, hogy én botoztam az emelkedőn, és szó nélkül néztem, hogy Tamásnál ugyan van egy pár összecsukott bot, de nem használja őket, Bea meg a térdére támaszkodva igyekszik felfelé. Kicsit kíváncsi lettem, hogy ha itt nem, akkor mégis hol fog a fiatalember botozni, de aztán a túlsó havas lejtőn nem bírtam, és kértem, hogy ha neki nem kell, adja oda Beának, mert ez a rész szerintem veszélyes, jól jön a plusz támaszték. Bea aztán felfelé is bevetette a két pálcát, és hogy is fogalmazott? “Miért nem mondta nekem eddig senki, hogy ezekkel ennyivel könnyebb?!”, én mondjuk emlegettem korábban, de tudom, hogy a hasznára valós körülmények között jön rá az ember.
Itt fontosnak tartom elmondani, hogy szerintem az egybe bot jobb, mint az összecsukós, mert ha el van rakva, akkor nem fogod mindig elővenni, összerakni, mert macerás, ha meg a kezedbe hurcolod, akkor a kisebb huplikon is rögtön használod, arról nem is beszélve, hogy milyen jól lehet velük a csalánt félrehajtani (nyáron, nem most).
Fontos még, hogy míg mi bottal erőlködve másztunk, Tamás rendszerint percekkel hamarabb felért mint mi, kipihenve, csokit majszolva, csodás türelemmel várt ránk. Tényleg nem volt szüksége a botokra.

Nekem tetszett a szervezés, a frissítésnél szuperkedves, lelkes, odafigyelő pontőrök voltak, pedig akár 15 órát is kint voltak a fagyban. Nekünk könnyű, mozgás közben nem fázunk, de állva szerintem nincs annyi ruha, ami védene az átfagyástól.
A célkaja bőséges és finom, babgulyás, palacsinta, rétes, tea, sőt forraltbor annak aki szereti. Sőt láttam unikumot is az ellenőrzőpontokon! 😀

Tök jó volt a pálya, a Kékesre fel az első 7km/700m+ már eleve nagyon szép a vastagon befagyott patakkal, de aztán a Kékestető pont után (arra a turistaházra ráférne a felújítás, szégyen amilyen állapotban van) mentünk tovább egy szintúton a havas oldalon a Sas-kő kilátópont fele, ahol még sosem jártam.

Teljesen meglepődtem az Ilona-vízesésen, ezért is mentünk vissza másnap Andival. A kb 10 méter magas zúgó hihetetlen formájúra fagyott, legalább 20 centi vastag tükörjég fölötte is, alatta is. Szép lehet akkor is ha nincs befagyva, de az egyre melegedő időjárásban valószínűleg csak pár napig látni ilyennek.

A legjobb rész az volt, amikor Sombokorra nem kellett felmenni az ellenőrzőpontnál, hanem előtte még lementünk a zöld+ útvonalon Lajosházáig. Itt már többször jártam, de mindig lenyűgöz az a hányavetiség, ahogy a túraút újból és újból belevezet a patakba, teljesen figyelmen kívül hagyva az egykori erdei vasút romos hídjait. Lajosháza EP-rőé nyilván vissza kell menni a Sombokor EP-hez, majd fel a Sombokron, ami Vöröskő szintű mászás, de felfelé legalább nem csúszik veszélyesen. Lefele nagyon para, ha tehetitek ne menjetek le.
A Sombokor azért meredek, mert a Kékestetőre vezet, a havas tájba visszaérni másodszor is lenyűgöző volt, szelfiztünk is a csúcskővel. Innen már csak lejtő! Gyanús akkor lesz egy ilyen hosszú lejtő, amikor rengetegen jönnek szembe, és amikor gyanakodva ránéztem a trackre, akkor értettem meg, hogy ez egy oda-vissza szakasz kunkora. Negyed órája botladoztunk lefelé, és még sehol sem volt az alja, szóval jó sok felfelé botozásra lehetett még számítani visszafele, cserébe a Markaz-vár EP-re is még FEL kell mászni, hogy a nyugvó nap fényében le tudjunk nézni a lábunk alatti völgyre, ahonnan majd visszamegyünk a fejünk fölé emelkedő hegyre.

De onnan már tényleg csak lejtő volt. Lement a nap, elővettük a lámpákat. Tamás nem hozott, azt hitte gyorsabbak leszünk, mondtam, hogy a nem használt botjait itt alkalmazhatná fáklyaként. Végül nem tudom meggyújtotta-e őket, mert szokás szerint eltűzött az emelkedőn. Mert nyilván volt még egy utolsó emelkedő Mátrafüredről a célig mintegy hárommillió lépcsővel, de aztán már tényleg beértünk, szinte pontosan tíz óra alatt, hát nem nagyszerű? Egész nap azt csináltuk, amit annyira szeretünk! 🙂

Kis feleségem már rég beért, sőt vissza is sétált a szállásra, így amikor a célkajálás után újra kilépve a hidegre elkapott minket a metsző hideg szél (sehol máshol egy darab szél nem volt napközben), nagyon gyorsan elköszöntünk egymástól futótársaimmal, és én sprintelve tettem meg az emelkedőt a kocsiig, de így is rettenetesen vacogtam, szerencsére a csomagtartóban várt a vastag Bodri trail sapkám és a Lidl sídzsekim, a szálláson pedig kifogyhatatlan mennyiségű forró víz a zuhany alatt, és, ami a legfontosabb, a karácsonykor félretett ajándék belga bonbonválogatás…

Ha lehetne, a forró zuhany alatt enném, így csak azon gondolkodom, hogy az egész napi fagy ellenpontjaként, frappáns lenne eljönni nyáron a Mátra 115 valamelyik távjára.

Köszönöm szépen az ajándék élményt! 🙂 Sokat gondoltam rátok!