Az van, hogy télen a hidegben már nem emlékszik senki arra, hogy mennyire kínlódott az új nyarak perzselő hőségében, és könnyelműen benevez mondjuk egy augusztusi ultrára, holott ilyen időben nemhogy futni nem kellene ultra versenyeken (de lehet, hogy félmaratonon sem, mert ott meg az intenzitás nagy), de meg sem szabadna már szervezni őket. Az a helyzet, hogy a versenyszervezőknek be kell látnia, hogy a kontinensünk nagy része már nem alkalmas arra, hogy a legforróbb évszakban reggeltől estig fussanak emberek többé-kevésbé kitéve az égető direkt UV napsugárzásnak és a 30 °C feletti hőmérsékletnek.
Igen, könnyen lehet mondani, hogy “senkinek sem szorítanak pisztolyt a fejéhez”, meg hogy “felnőtt ember, el tudja dönteni”, de ez nem igaz, hiszen pont az a cél, hogy a versenyeknek legyen hype-ja, menjen felhajtás, érzed azt, hogy lemaradsz, ha kimaradsz.
Amíg versenyeket szerveznek, addig a futók részt fognak ezeken venni, és az UV meg a forróság miatt lesz ebből majd baj, és jól járunk ha nem tragédia.
Biztos vagyok benne, hogy például Márkus Öcsiék ezért sem fognak többet Korinthoszt szervezni, és ezért jön egyre előrébb az UB és az UTH is. (Helyreigazítás! Az UTH mindig Pünkösd hétvégéjén van, így 2025-ben június 7-8, nem lesz korábban, hőség lesz.) Már a BSI-nek is el kell kezdenie gondolkodni azon, hogy a szeptemberi tömeges Wizz Air Budapest Félmaraton, ahol tényleg tök tapasztalatlan futók is nekivágnak három óra alatt lenyomni a “legyőzhető távolságot”, de akár már az októberi Spar Budapest Maraton megszervezhető-e később, biztonságosabb időjárásban.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben a berlini fal útvonalán futva augusztus 17-én, mikor 11 óra környékén kezdett perzselően előbújni a nap a fátyolfelhők mögül. Reggel hétkor még szemerkélő esőben, 20 °C-ban indultunk, akkor semmi baj nem volt, de ahogy melegebb lett az idő elkezdett felszállni a pára, és igazi dzsungel érzésben futottunk, pedig vagy kertvárosi fák között, vagy vízparti fenyvesben vezetett a szakaszom betonjának nagy része, így az árnyékuk nyújtott némi menedéket.

Egyébként nekem igen fura volt, hogy a Fal nagy része nem Berlin határain belül haladt, az én fejemben a városi fotók alapján egy teljesen városon belüli négy méter magas, szögesdrótos védelmi vonalként él, ami kettévág egy valaha összetartozó lakótelepet, háztömböt, de végig a város határain belül. Miközben olyan messzire kinyúlt a külvárosba, mintha mondjuk a Blaháról kimenne a fal Újpest felé, majd nyugatra Solymárra, aztán le Érdig, vissza keletre Csepelen át nagyjából Gyálig, majd vissza a Blaháig kanyarogva bezárulna ez az eszement hidegháborús szörnyszülött, a Nyugat-Berlint teljesen körülvevő határzár.

A lebontása után apró darabokra törték, nekünk is jutott belőle a rajtszám mellé egy-egy “certified” darabka belőle.

Egyébként az első 35 kilométeremmel nem volt gond, szépen haladtam bőven hatperces átlagtempón belül, jó pulzussal, fotózgatva, beszélgetve, kicsit talán túl fókusztalanul. Ott a Havel folyó amúgy tök szép partján történt valami, és kezdtem erőtlen lenni. Rájöttem, hogy még a felénél sem járok a távomnak. Eredetileg 73 km jutott volna nekem, Áronnak pedig 88 km, de volt valami variálás az utolsó pillanatban a rajt helyszínével, néhány kilométerrel odébb került, de én ezt fel sem fogtam igazából, fejben végig 73 km-re készültem, oda tettem ki a határt amíg el kell jutnom. Viszont tőlem szokatlanul, nem nagyon ment a kajálás, a pontokon semmi komolyabb szilárd táp nem érdekelt a széles választékból, csak inni volt kedvem, egy SpreeQuell nevű kesernyés iso ital, meg citromos radler ment csak le, se a depó pontra küldött sajtos croissant nem érdekelt, se a sós keksz, semmi, és a saját gyümölcspüréim is csak ímmel-ámmal, a decathlonos koffeines zselé meg egyenesen megcsavarta a csővezetéket a hasamban.

Na innen akkor lassabbra kell váltanom, gondoltam, de így meg ugye sokkal tovább tart, ettől meg lecsökkent a futókedvem. Nem voltam elég hosszút az idei évben, a februári 100 km óta csak 15-20 km hosszú edzéseket futottam leginkább, abból nem lehet tisztességes 70-80 kiris versenyt menni, de gondoltam hátha mégis. Hát nem. 40 km-nél voltam utoljára hat perc alatt, onnan az egyéni indulókkal kb egy tempót mentem.

Ők egy órával előttünk indultak, itt kezdtem tömegesen beérni őket, minket meg kezdtek beérni nagyobb váltók, aki utánam egy órával rajtoltak. Elég lelombozó volt, hogy ők eltepernek mellettem nagy sebesség különbséggel, de az meg pláne, hogy a legtöbb egyéni jobb állapotban volt nálam, az legalábbis biztos, hogy nem jártak az erejük végén. Oké, 160 kilométeres versenyen nem is szabad egyéninek megborulnia 40-50-nél, mert ha már ennyinél jönnek a gondok, akkor abból nagy baj lesz, semmiképp sem vidám célbaérés.

Nem tetszett, hogy egyedül futok, lelombozott. Az elején kicsit dumáltam egy német sráccal angolul arról, hogy milyen volt neki Nyugat-Berlinben felnőni, meg hogy watt alapon futja ezt az első ultrát, szintén ketté osztva, mint mi. Azt mondta 12 éves korában vmiért a DDR-be mentek nyaralni, és a keletnémet lányok simán adtak volna neki puszit csak azért mert nyugati, de ő akkor még azt mondta erre, hogy fúj, lányok.
Aztán mire később értékelte volna ezt a szitut, ledőlt a fal. Micsoda pech!

Beszélgettem 30 km körül egy egyéni faszival, aki egy nagy 11-es lufival futott, és minden frissítőponton elrikkantotta magát, hogy “elften mal”, amiből még nekem is leesett, hogy tizenegyedszer futja körbe a pályát. Spartathlonon viszont háromszor kiszállt, legutóbb 200 km körül, tök szívás. Mondtam neki menjen UB-ra, der Plattensee sehr gut und nur 212 km!

60 kilométernél depóztam egy komolyabbat, dinnyét eszegettem, radlert és isot ittam, meg a slag alá tett kádban is megmerítettem a kezeim. Nagyon jó volt állni, innen tudtam, hogy azonnal indulnom kell, mert ez egy Versenyző Temető Komfortos frissítőpont. Az eddigieknél jobb állapotban indultam el, és egyszer csak feltűnt mellettem sántikálva a nem-csajózós srác is, mindkét comhajlítója lepurcant már, de a tapasztalt ultrás váltótársa leváltja a következő ponton. Gondoltam de jó neki, én még megyek 13 kirit, ő meg kb ötöt. Gondoltam kicsit illegális másik ponton váltani, mint ahol a hivatalos helyszín van, és ez meglepő egy szabálykövető némettől, de a sérülés nagy úr, ha kell akkor kell, a bokámra szíjazott chipet úgysem figyelte sehol senki, csak arra volt jó, hogy az első 4 óra alatt egy vérző égést dörzsöljön a jobb bokámra. A bal lábamon semmit nem csinált azóta, eleve ide kellett volna tenni.

Már messziről látszott, hogy a következő váltóponton is nagy a buli, sokan vannak, sörpadok, sátrak mindenfelé, és legnagyobb meglepetésemre ott volt Áron is, totál futónak öltözve. Mondom mi van, itt váltunk? Még csak 65 km-nél vagyok, helóka, azt terveztem rohadok még egy órát a napon!
De nem, itt volt a váltás, ez a potsdami Schloss Sacrow. Az arrébb tett rajt miatt 7 km-el rövidebb lett a szakaszom. Ennek nagyon megörültem, egészen addig, míg rájöttem, hogy a teljes távunk nem lett rövidebb, így Áronnak most akkor bizony 95 km lesz élete első ultratávja… Egyből mondtam neki, hogy a chipet fel ne tegye a lábára, mert le fogja fűrészelni, és hogy nagyon-nagyon-nagyon kényelmesen fusson, mert iszonyú hosszú lesz a szakasza. De ha mégis érez elég erőt, akkor kerekítse már ki 100-ra, ígérem beszállok az utolsó plusz öt kilométerre. Ezt aztán elvetettük. Megbeszéltük, hogy 50 km körül majd talizunk, kimegyünk Berlin Budafoknak megfelelő távoli pontjára. Pacsiztunk, közös fotó, aztán eltűzött, én meg bűzölögve ittam még egy radlert.
Már egyáltalán nem éreztem magam elgyötörtnek, a hirtelen befejezett verseny benne hagyott a fejemben egy órával több futást, és ez hiányérzetet okozott.

Azért nem esett nehezemre visszamenni a szállásra, és hosszan zuhanyozni, de étvágyam még mindig nem volt, ez tőlem szokatlan. Pedig nagyon finom libanoni shawarma baba ghanoush-t kaptunk a Babel étterem tömérdek kardvirággal díszített teraszán nem is túl drágán, sőt azt is ki tudtuk találni hogy jutunk el a berlini BKV-val a világ végére két átszállással és némi sétával.

A frissítő és váltóponton az Ultrabalatonon megszokott hangulat, de sokkal kevesebb futó volt, így több szúnyog jutott mindenkire fejenként mikor ránk sötétedett. Amikor a félhomályban beérkezett egy nagy lufis hapsi “elften maaaaal!” kiáltást hallatva, tudtam, hogy Áron is mindjárt megérkezik, mert úgy kalkuláltam, hogy kb az egyéniek tempójában szép nyugisan végig tud majd menni a távján.
Meg is érkezett, és tartott egy nagyobb, mindenre kiterjedő frissítést, jó húsz percet tartózkodott a ponton, már szinte mondtam neki, hogy indulnia kéne, de aztán rájöttem, hogy alig találkoztunk a verseny alatt, legalább most dumáljunk. Amikor végül útra kelt este 10 fele, megbeszéltük, hogy hajnal háromtól várom majd a célban… Az még jó sok futás, még akkor is, ha hűvösebb éjszakában történik.

Kalandosan visszajutottunk a szállásra, és kitaláltam, hogy alszom egy órát, utána éjjel egykor valahogy eljutok a célba várni Áront. Tök simán fel is keltem, UB rutin a rövid alvás, meglepődve néztem a google mapen, hogy csomó BKV jármű megy éjjel, kisétáltam hát a metróhoz, amihez a fal útvonalán keleltt mennem így láttam egy-egy fejlámpával közeledő futót, tapsoltam nekik, de csak halkan, hisz alszanak a berliniek, én meg nagyon hangosan tudok tapsolni (tényleg). Örültek a biztatásnak, innen még 5-6 km volt nekik hátra.
Simán elértem a metróval a célba, utána néztem a térképen hol van Áron, és láttam, hogy még 20 km legalább van neki, épp az East Side Gallery környékén futott, ami este is klassz lehet, mert gyakorlatilag egy 1,5 kilométeres grafiti kiállítás a fal maradványán. Itt már volt kísérete, helyi barátja Juli ment ki elé bringával, feláldozva az alvásidejét.

Nem mondom, hogy gyorsan telt az idő, amíg vártam, de aludtam még egy órát, hallgattam hogy vki ordítva hányja ki a géleket, meg ettem egy gulyást, de nem ebben a sorrendben.
Egyszer csak elkezdett világosodni! Áront pedig pár száz méterre mutatta a térkép!
Kimentem elé, hogy az utolsó száz métert együtt fussuk le. Messziről megismertem a jellegzetes futómozgását, tök jól haladt a 95 km, 14 és fél óra futáshoz képest. Itt már nem ajánlgattam, hogy kerekítsük százra, csak befutottunk a célkapuba, és elégedetten vigyorogtunk egymásra.

Hogy megyünk haza? Mivel én reggel bringával mentem a rajtba, Juli is tekert, így nem maradt más, mint hogy Áron is felvegyen egy helyi Bubit, és fél óra alatt hazatekerjünk levezetésként az ébredező Berlinen át.

Másnap kb csak ettünk meg aludtunk, közben megbeszéltük, hogy ez rohadt nehéz volt, nagy volt a meleg, és alig találkoztunk. Szuper volt egyszer, de soha többet.

Aztán kicsiti később:
– Áron, azt mondod, hogy minden évben megfordítják az útvonalat?
– Aha.
– Szóval az első futó szakasza lesz majd 95 km reggel a városon át?
– Aha.
– Hm, érdekes…