8 óra szórakozás – Hello Badacsony Trail
Ahogy a múlt héten meséltem, kicsit elhamarkodottan nyomtam rá májusban a Hello Balaton Trail 53 km-es leghosszabb távjának nevezésére. Hamar rájöttem, hogy nyáron meleg szokott lenni, vakartam is a fejem, hogy július közepén mi lesz velem majd a Káli-medence annyira nem árnyékos vidékén.
Aztán egyébként ebből sok baj végül nem lett, és ki gondolta volna, hogy a vízzel fog meggyűlni a bajom azzal is, ha van és azzal is, ha nincs.
Itt sem volt teltház, szomorú sorsa ez most a futóversenyeknek, érdekes lenne csinálni egy nagy felmérést arról, hogy ki, miért nem megy most versenyre: nincs védettségije (ahol kell, ilyen 500 fő alatti versenyekre nem kell), nem érzi még biztonságosnak, nem bízik abban, h megtarthatják a versenyt…? Itt, a várral díszített Csobánc vulkanikus kúpjától induló verseny esetében biztos benne van az is a pakliban, hogy bitang messze van Budapesttől, a 9 órási rajtra vagy hajnali hat előtt indulsz el, vagy szállást veszel ki. Mi az utóbbit tettük – Kis Feleségem túra módban indult a Kőtenger Trailen (18,5km@700+) – találtunk egy szép kis vendégházat Zalahaláp szőlőhegyén, ahonnan a verseny egész pályáját beláttuk, kb. mindenkinek el is mondtam, hogy balról jobbra mindegyikre fel fogok futni.
Persze sikerült otthon hagynom a Csanya csészéinket, így egy benzinkúton lejmoltam két papírpoharat, amik egyébként egész jól bírták a kiképzést, bár az enyém azért az 53 km végére elég ágrólszakadt kinézetű volt, de a funkcióját továbbra is betöltötte, akár isot, akár kólát, akár fröccsöt ittam belőle, mert bizony Badacsonyban még ezt is megengedtem magamnak. Sport-fröccs, ez egy létező fogalom, 4:1 arányú szóda-bor keverék. Piszok jól esett a savanyúsága.
A rajtban összefutottam egy futóbolond fórumos ismerőssel, Pinyóval, aki piszok jó futó, kérdeztem mit tervez, öt és fél, hat órás teljesítést mondott, erre én meg mondtam neki 6,5 órát, tévedtem persze. Ha már nem emlékeztek a bejegyzés tetejére, akkor gördítsetek fel, nem véletlenül lett “8 óra szórakozás” a címe.
Pinyó meg is nyerte, 5 óra 49 perccel, majdnem két perccel volt nálam gyorsabb átlagban kilométerenként… El nem tudom képzelni, hogy tud így futni ilyen sokat.
Oké, nekem Salföld után 20 km körül kicsit elfogyott a futókedvem, azt hiszem túl gyorsan mentem ott, ahol futhatónak ítéltem az utat, az enyhe lejtőkön volt három 5 percen belüli kilométerem is, ezt egyébként sehol máshol nem tudtam, és utóbb nem is akartam produkálni. Ennek egyik oka volt az, hogy nem ment volna, de a legtöbb helyen aztán már nem is lehetett.
Például nem lehetett futni felfele a Tóti-hegyre, és a Gulácsra sem, igen meredek, köves, kanyargós, keskeny, alig egy személyes ösvények ezek. Ja és aztán lefele sem lehet vágtázni, nincs hova kifutni, jön szembe a mezőny is, szóval itt garantált a tíz perces kilométer, de ki bánja, itt volt némi árnyék. Szerettem volna, ha a badacsonyi Laposa-pincés frissítőpontig találok egy kék kutat is, hogy kicsit betegyem alá a fejem, de ilyen nem volt. Lett viszont futótársam, a Gulácsról lejövetel után egy lány kérdezte meg a 7316-os út keresztezésekor, hogy csatlakozhat-e hozzám, mert lakott területre érünk és volt itt korábban egy kutyás incidense, amit el kerülne. Arra gondoltam, hogy a nordic walking botjaim láttán arra számít, hogy a husángokkal még a Balaton felvidéki medvét is távol tudom tartani, de aztán ahogy beszélgettünk, arra jöttem rá, hogy most én vagyok viccben az a peches áldozat, akire azt mondják “nem a medvénél/kutyánál kell gyorsabbnak lennem, csak nálad”, ugyanis kiderült, hogy 10 órán belüli 100 kilométere van, és a Korinthosz 160-ra készül. Éva munka és két kisfiú mellett ultrázik, szóval le a kalappal. Két év múlva Spartathlon lenne a célja, amire van is sansza, hisz Lubics Szilvi tanítványa
Én már a covid távolságtartós időszaka alatt rájöttem, és azóta csak egyre erősödött bennem, hogy nem szeretek egyedül futni. Edzésen egyáltalán nem, és néha versenyen sem, főleg ha nem kell sietni, és 53 km-en az eliten kívül ugye elég kevesen sietnek. Szóval innen átváltottunk sztorizós, együtt futós módra, de ez nem jelentett poroszkálást, hisz aki százon tud hatpercest, az futja terepen is ezt a tempót, ahol a körülmények engedik.
Na a Laposa-pince csodás kilátású frissítőpontján ittunk egy fröccsöt, és itt követtem el a két vízzel kapcsolatos hibát: betettem a fejem egy slag alá és amikor megtöltöttem a víztartályom, kipréseltem belőle a levegőt.
A locslástól totál beázott a cipőm, igazi csucsogósra, akkor nem gondoltam, hogy ennek van jelentősége, a problémát majd csak a verseny végén, a öltözőben fogom szomorúan konstatálni. Amit szinte azonnal kiszúrtam, az az volt, hogy az ezüst ragszalaggal megreparált tűhegynyi lyuk a víztartályom alján a nyomástól szétnyílt, és bizony csurog a seggemre a víz. Ez ugyan kellemesen hűt, de azt jelenti, hogy gyorsabban folyik el az innivalóm, mit ahogy kiszürcsölöm belőle.
Keletről megkerültük az egész Badacsonyt, hogy aztán nyugatról visszamásszunk a tetejére a Bujdosók lépcsőjén keresztül, ami érzésre egymillió, valójában ötszáznál nem több bazaltba vágott valódi lépcsőt jelent. Felfele azzal voltam elfoglalva, hogy Kis Feleségemmel trécseltem telefonon, aki 3 óra 55 perc alatt beért túrázva a Kőtenger Trailen, ami futó szintidőn belüli teljesítést jelent gyalog. Azt mondta “Siettem, hogy ne kelljen sokat várnod”, nem tudom már mikor sugalltam azt, hogy én bármilyen csoda folytán hamarabb beérhetek nála.
Fogyott a vizem, Badacsonytördemicen a temetőbe be is kellett mennem a csapból újratölteni, és belátom, hogy itt elég furcsa látvány lehet a kút alatt lubickoló narancs pólós futó, de közel sem annyira furcsa, mint amiben pár száz méter múlva volt részünk: a vasúti kövezkező kereszteződésben tucatnyi fotós fényképezte egymás hegyén-hátán, létrákról, oszlopra mászva az elhaladó, öreg, fekete vagonokból álló szerelvényt, amit egy bordó dízelmozdony húzott.
A két csapzott futóra rá sem néztek. Talán még azt sem hallották meg, amikor Éva száját elhagyta a második sikoly, mikor utunkat keresztezte egy fej nélküli kígyó teteme. Az első sikoly még a lépcsők előtt hangzott el, amikor kb. 10 méterrel azután, hogy Évi kifejtette, hogy a futás közben rárohanó kutyáknál jobban már csak a kígyóktól tart, egy legalább méteres sikló kúszott el előttünk, de tényleg olyan hamar történt a kijelentése után, hogy még időm sem volt azt mondani, hogy “Dehát mit keresne errefele egy kígyó?”, így aztén inkább hallgattam és még azt sem fejtettem ki, hogy a siklók igazából nem kígyók, mert valójában ez tényleg mindegy.
Akkor már csak át kellett kelnünk egy térdig érő fűvel borított hosszú patakpart mentén a Szent György-hegyig, hogy aztán azt megkerülve még felmásszunk a tetejére (a szervezők valahogy mindenhol találtak egy hegytetőre vezető hosszabb utat), ott egy nagy kunkorral a bazaltorgonák alatt kanyarodtunk vissza, ezt a sziklás lejtőt már nem szokták szeretni a lábak, viszont a hegytetőről láttuk a templomot a cél közelében, és hiába írta az óra, hogy 4 kilométer, látványra sokkal távolabbinak tűnt. Szerencsére itt a szekérutakon, ösvényeken elég jó tempóban lehetett futni, az ismét jelentkező térdig érő pázsit ellenére hat perceseket simán hoztunk, és 8 óra 1 perces célbaérkezéssel meg is volt az aznapi szórakozás. Mivel szombat volt, munkára már nem kellett gondolni, csak tökéletes, feltöltő, finom kajákkal és egy jó fröccsel teli pihenésre.
Elég viharvert voltam, így igénybe vettem a közeli futballpálya öltözőjét, ahol még langyos vízre is számíthattam, azonban ahogy egyre előtérbe került a cipőm levételének gondolata, úgy tűnt fel, hogy a lábam órák óta ázik, mert bizony a temetői csapnál, és egy frissítőponton is sikerült még önteni a cipőmbe egy kis vizet. Nem számítottam sok jóra amikor levettem a zoknim, de aztán megkönnyebbültem láttam, hogy csak dundi rózsaszín ráncok áztak a lábujjacskáimra, szó sincs a a horrortörténetekbe illő “talpleválás” című dologról. A szomorú az volt, hogy nem volt nálam váltócsuka, mert nem akartam cipekedni, mintha olyan marha nagy dolog lenne egy pár edzőcipőt beadni a csomagokkal, így most vehettem vissza zuhany után a száraz zoknimra a nedves terepcipőm.
Fotó nem készült, nyugi.
Mit tanultam a versenyből?
A rohadt poharakat ne hagyjam már otthon. Legyen mindig a táskámban, pont olyan jól elfér, mint a szekrény aljában.
Vigyázzak a vizes lábfejjel. Vigyek váltócipőt. Akkor is lanolinozzam be a lábam, ha nem lesz eső, mert az megvédett volna ettől a rusnya felázástól. Ha nem fél órányira van a szállásunk, akkor még három órát kellett volna hazavezetnem átnedvesedett talpkörülmények között.
Tényleg elég lenne nyáron a rövidebb távokra nevezni. Itt nekem hiányzott a 18 és az 53 km közötti átmenet 35-40 km, nyilván a önhősképzés mellett azért is neveztem a hosszúra, hogy ne utazzunk kétszer 150 km-t két óra futásért.
Bár verseny közben a francba kívántam azt, hogy minden hegytetőre fel kell mászni, ennek így kell lennie! Komolyan mondom, elképesztő kilátás nyílik mindegyik csúcsról, ha arra jártok futva, vagy túrázva menjetek fel bármelyikre! Nyilván a Csobánc elég menő azzal, hogy egy vár is van a vulkán tetején, Badacsonyban meg ugye van bor, de bármelyiket választjátok, nem fogtok csalódni sem a kihívásban, sem a látványban.
Sőt már most írjátok fel: jövőre Helló Balaton Trail!
Reméljük a covid is úgy akarja.
One thought on “8 óra szórakozás – Hello Badacsony Trail”