Utólag, ha úgy nézem, hogy csak 6 másodperccel voltam lassabb idén a 92 km-es távomon, mint előző évben a 65 km-en (akkor 6:52, most 6:58-as átlag) tök elégedett is lehetnék, de amúgy meg ne legyek, mert nem futottam eleget ahhoz, hogy magabiztosan, egyenletesen és főleg biztonságosan vállaljak egy 10+ órás ultrát. El nem tudom képzelni hogy futok ennyit, ha marad szombatra a 32 °C és a tűző nap, így igazi mázlim volt, az első 5 órában borult ég alatt, enyhe szélben, 20 °C-os időben futhattam a “100MeilenBerlin – Berlin Wall Race 2025” előző évhez képest megfordított pályáján, amire olyan jól kitaláltuk Áronnal, hogy most én megyek a 90 km körüli első szakaszon, ő meg éjjel kb 70-et fut.

Azt mondom nem futottam eleget, mert szerintem 90 km teljesítéséhez legalább heti 90 kirit kéne futni, nekem ez közel sem jött össze, de azért voltak jó megmozdulások.

A február végi Kiss Péter TT 60 kilométerről írtam, jó volt, hideg volt, ki is ütött utána a nátha, de az is csak 75 km/hét lett, utána meg 20… Az nem 90.

77 km-es hét lett, és a két nap sorozatterhelés tempós futás miatt még jobb edzésnek is éreztem, amikor március elején Zsuzsival két fős váltóban a dobogó legmagasabb fokára állhattunk a 2025-ös BSZM “FélBalaton Szupermaraton” kétnapos betétszámában, ami bitang jó érzés volt, kupa, díj, taps, fotósok, és nem ám úgy, hogy nem volt mezőny, nem bizony, nálunk sokkal fiatalabbak álltak a második és harmadik helyen, és igen, több csapat volt háromnál. 😀

Elég menő 5 perces átlaggal futottunk, pont jó időjárást kaptunk ki, Zsuzsi a második napon durva tempót ment a célig, alig tudtam kocsival odaérni a befutójára. Nekem is jobb volt a második nap alacsonyabb volt a pulzusom hosszabb távon, nagyobb tempónál, mint az elsőn.
A dobogóra állás és kupa mellé még kaptunk a BSI-től egy jó adag nevezési díjat a versenyeikre, így egy hónap múlva a 40. Spar Budapest maratonra ebből fogunk menni.

Olyan elégedett voltam, hogy 50 kilométeres hetekkel beértem utána egészen az áprilisi VTM 50-ig, ami viszont végre 90-es hét lett, és a második legjobb időmet futottam, pont hat perces átlaggal 50 kilométeres terepen.
Mondták is, hogy a VTM-ben az a nehéz, hogy könnyű. 🙂 Bizony-bizony azon a pályán szinte mindenhol kell/lehet még egy magamfajta középmezőny futónak is futni, csomószor bementem 5 perces tempó alá.

Az április végi UB-s hetem 110 km lett, köszönhetően annak, hogy dupla UB-t futottam. A pénteki ultrás napon Beával, Zsuzsival és Tomival “Gyorsabb a MÁV-nál” csapatunkkal 20 órán belül (19 másodperccel!) beértünk szombat reggel, másnap (hm, igazából aznap!) pedig céges csapatban is futottam 2×15 kirit. Két kihívást is beleszuszakoltunk a kis csapatos versenyünkbe: Zsuzsi először futott egyben 50 km-t, és nem is akárhogy, bőven hat perces tempón belül! Én meg bevállaltam, hogy megyek 60 km-t éjszaka egyben, na ez az amit szintén SOHA TÖBBÉ nem fogok csinálni, éjszaka futni rossz, éjszaka aludni szeretek és kell! Persze másnap a nagy csapatban megint hajnal 2 és 4 között futottam a második szakaszom, az már rutinból ment, és előtte-utána aludtam pár órát.
A 60 km éjjeli futás vége nagyon csúfos lett, az utolsó 10 kirin majdnem hét perces tempóra lassultam, minden bajom volt a vizem elfogyásától a hasam csavarodásáig, az álmosság volt a legkevesebb…
Ilyen dupla UB-t sem kéne többet csinálni, az egy dolog, hogy úgy van kifizetve a szállásom, hogy valójában nem vagyok ott, de kis feleségem és új családtagunk, Bergen kutya nagyon hiányzott így, hogy péntektől vasárnapig délig kb 5 óra alvásra, meg kajára-zuhanyra voltam csak velük. Cserébe vasárnap délután levezetésként elmentünk kirándulni a Koloska völgybe, és megtanítottuk Bergen, hogy kell fahídon átkelni! 🙂

Itt kellett volna még futnom pár hosszút, ha már jelezte a 6 óra futás végén a szervezetem, hogy ez több, mint ami elvárható tőle, de végül négy héten át “csak” átlag 50 km-t edzettem, egészen a Mátra 115 TT-ig május 31-én, aminek én a rövidebb, 88 km-es távjára neveztem, mert kiszámoltam, hogy így nem kell éjszaka futnom az erdőben, viszont Andi és Bergen ki tud jönni hozzám a célba (pályaszállás 300 méterre). Ha az UB rossz volt aszfalton, kivilágítva, futható 60 km-en, sok ember között, akkor a Mátra, egyedül, erdőben, egész éjjel, nagy NEM-NEM!

A 88 km végére így is jutott a sötétből, és mivel kevesen mentek babatávot, tényleg tök egyedül kódorogtam a rengetegben. Egyszer pisilés közben hallom ám, hogy valaki a völgy túloldalán veszettül nyomja a techno BUMM-BUMM-BUMM-BUMMját, aztán észrevettem, hogy ez a bummbumm lassul és halkul, majd rájöttem, hogy a szívdobogásom hallom a fülemben. Azt már nem is akarom nagyon felidézni, amikor egy mezőn átfutva észrevettem, hogy mindkét oldalt mellettem suhogva jön valami a fűben, megálltam, körbenéztem, semmi, futottam tovább, és akkor már nem jött velem a hang. Én tudni se akarom mi van ilyenkor.
Mindegy, beértem, 15,5 óra erdőben futás már csak jó egy 90 kilométeres aszfaltos versenyhez?

Majdnem jó lett volna, ha így folytatom, viszont megérkezett a nyár. Az igen meleg nyár. 50-70 km-es heteket hoztam össze, és egészen augusztusig egy Zsuzsival és Szilvivel futott éjszakai szénás kör 31 km volt a leghosszabb futásom, viszont a józan eszem azt mondta, hogy nem kell most 5-6-8 órát futni ebben a melegben! Ne csináljam! Húszasokból viszont nehéz összerakni heti 100 km-t, ha kempingezel, meg fesztiválozol is, és ha tényleg 30++ fok van árnyékban.

Így viszont Berlinben hirtelen azt vettem észre, hogy este 8-kor még mindig majdnem 30 °C-ban eszem a tejmentes fagyit (egy kis antibiotikum kúra tönkretette a bélflórám, és azóta nem érdemes tejet ennem, pláne verseny előtt), és iszom a nullás citromos radlert (van aki erre azt mondaná, hogy az ízlésemet is tönkretette az az antibiotikum), nem futottam nyolc hete 30 km-nél többet, és fogalmam sincs hogy 10 vagy 14 óra alatt fogok beérni. Csak azt tudtam, hogy nem engedhetem a pulzusom a 140-el kezdődő zónába ha jót akarok, és ehhez el kell engednem azt a gondolatot, hogy majd hat percen belüli átlaggal haladok mint két éve a Szederkény-Bóly 100 kirin februárban (8-12 °C).

A rajt helyszíne idén is változott, de tök mázlis irányba, mert Áronéktól 10 perces sétára volt a háztömbjükkel szemben lévő parkban. A 7 órai rajthoz bőven elég volt fél hat körül felkelnem, még így is negyed órát ácsorogtam a rajtban. Elég jó ötlet minden évben megfordítani az útvonalat, így nekem most városnézés jutott az első 20 km közben. Ha egyszer Berlinben jártok érdemes (és ott biztonságos is, mert az autósok nagyon figyelnek, és sok helyen egész fahradstrasse van kijelölve) bringával körbetekerni a fal városi részét, mert többet látva lehet eljutni az érdekes pontokra, mint az amúgy igen jó tömegközlekedéssel. Ráadásul dombok sincsenek, tiszta lapos az egész vidék, 300 m szint volt összesen a 92 kiris távomban.

Hamar elsuhantam a látványosságok mellett, Brandeburgi kapu, Checkpoint Charlie, East Side Galery, a Spree folyó hídjai, kanális, a Kleingarten takaros parcellái, de ez még csak 20 km volt, így ha eszembe jutott, hogy “na még 8-10 óra futás”, akkor gyorsan elhessegettem a gondolatot. Kb itt kezdtem beérni az egy órával korábban induló egyéni mezőny végét, és itt kezdtek beérni a 4-10 fős csapatok. Gondoltam elkezdek zenét vagy podcastot hallgatni, hogy flowba kerüljek, ne nyomasszon az előttem lévő órák realitása, de a fülesem nem volt együttműködő, mert folyton levitte nullára a hangerőt. Negyed óra próbálkozás után lemondtam arról, hogy a futós trackjeimet vagy az IDDQD blog vmelyik adását hallgassam.

“Eddig még jó”, gondoltam 45 km után. A Hét mesterlövészben elhangzó vicc szerint a fickó, aki kiesik egy emeletesépületből, minden emeletnél azt mondja: “Eddig még jó”. 

Kisütött a nap, és kb ugyanekkor beértem két magyar lányt, akik egyéniben nyomták, mindig mondom, hogy a lányok sokkal keményebbek ultrafutásban! Valahogy sikerült 3x annyi 50 faktoros napkrémet kenni magamra, mint szerettem volna, így egy gusztusos izzadtsággal kevert vastag massza alakult ki a karomon, tarkómon, illetve folyt le az arcomon, viszont tényleg nem égtem le. Ha egy tippet kéne adnom a jövőre nézve, akkor az a napkrém lenne! “Wear sunscreen!”

Furcsa, hogy úgy emlékszem nem nagyon akart fogyni a táv, és flow nélkül, nagyon a jelenben ragadva haladtam, pedig a fotóimat visszanézve kiderült, hogy 1-1-5 óra is eltelt két kép készítése között, ennek ellenére nekem úgy tűnt alig fél órák telnek el két “mennyi van még, hol vagyok, miezitt” jellegű feleszmélés között, közben meg kb 10 kilométereket haladtam a Teltowkanal folyó mellett, amin popmás hajók robogtak, mellette szép kis vityillók álltak, majd végül (végre!) betorkollt a Havel folyóba, ami itt simán tónak néz ki, csak térkép és wiki alapján derült ki számomra, hogy folyó. Lehet, hogy az segített, hogy újra működött a fülesem (meg kellett kicsit nyalni a gombokat a zsinórján… :D), és szóltak a futós zenéim.

Ez kb Potsdam egyik aranyoroszlán szökőkutas kiskertjénél volt, és azt jelentett, hogy már csak egy nagy kanyarral körbe kell futnom a tavat, és bent vagyok a váltóponton! Áron telefonált, hogy mindjárt jön bringával, és jön velem az utolsó 10 kirin, aztán a váltás után majd szépen visszakarikázok a cangával a célba a tömegközlekedés bringaszállító kapacitását igénybe véve komppal és HÉVvel. Tök menő ötlet volt a komp! 🙂 Bár volt némi rizikó abban, h óránként jár, de ezzel még nem kellett törődnöm, mert két óra futásom még hátra volt.

Utólag szomorúan néztem a részidőket, hogy az utolós 30 kilométeren, egy UB szintű csinadrattás csapatváltópont után, bár különösebb bajom nem volt, bitang lassan haladtam, mert lépten-nyomon megálltam alibiből, kb 15 kilométerem van ezen a részen ami nem is 6, hanem 7 percen belüli lett, viszont vagy tíz olyan, ami 9-10 perces lett… Nem tudom megmondani mit csináltam, gondolom gyalogoltam, fotóztam, frissítgettem ropival meg sós dolgokkal amik még jól estek, fene tudja. Az biztos, h mielőtt Áron utolért, egy párral beszélgettem a tóparton álldogálva, hogy milyen ügyes dolog is ilyen sokat futni, bezzeg ők “csak” a kutyával pancsolnak.

Az is gyanús volt nekem, hogy csomó egyéni indulóval találkoztam, ketten meg is előztek, de olyan jó állapotban voltak, semmi csapzott izzadság, meg csoszogás, hogy én nem is értem azóta sem, hogy lehet 100 km után ilyen időben így kinézni. Ja és mindketten egy tizessel, najó, de öt évvel biztosan, idősebbek voltak nálam.

Én ezeket a 100 km-es versenyeket egyébként elengedtem a jövőre nézve, legalábbis ilyen melegben nem indulok az biztos, pedig Lemúr Miki invitál jövőre Zilahra egy 100 km terepultrára, de _júliusban_ bakker! Az sajnos NEM. Majd ha olyan jól nézek ki 90 km után, mint a fent említett német urak.

Áronnal beszélgetve egyből jobban telt az idő, gyorsabb nem lettem, de legalább nem néztem a részidőket. Mondjuk az utolsó öt kilométerre elfogyott a vizem, és helyette fél liter isot iszogattam, ami rendesen megcsavarta a hasam, de végül gond nélkül beértem, 10 óra 45 perc, ugyan nem 12-14 óra, mint a legrosszabb terv, de nem is 10-en belüli, amit a korábbi eredményem, és normális edzések, heti kilométerek után futnom illene.
Szép nyugisan beszélgetve váltottunk, a bringazár kulcsát sem felejtettem el elkérni, Áron elindult az esti (majd éjszakai) útjára, én meg kifeküdtem negyed órát aludni a körülöttem zsibongó futók fehérzajába.

Amikor már indultam volna észrevettem, hogy a telóm 10%-on van, úgyhogy a mentősöket kértem hogy fibrillálják már egy negyed óráig, lett is 20%-om, szóval így már megtaláltam térképpel a kompot, ami csak rám várt és már indult is a naplementés folyónak kinéző tavon keresztül. Vitorlások, windszörfösök, kajakosok élvezték a nyarat, a hajónk tele volt bringással és turistákkal, én pedig alapjában elégedett voltam az eredménnyel, és még ki sem voltam purcanva.

Ellentétben a telómmal, ami a HÉVre szállás pillanatában lemerült (10%-ról egy pillanat alatt kikapcsolt, nem nagyon értem), így a 40 perc vonatozást azzal töltöttem, hogy felváltva terveztem, mit fogok mondani, ha jön egy ellenőr (addig jutottam, hogy ha bekamuzom a címem, és a “Bajcsy-Zsilinszky Endre” utcában fogok lakni, sok sikert a leírásához – de aztán rájöttem, h úgysem tudok hazudni), hiszen a helyi BKV appban nem tudtam volna jegyet bemutatni, illetve, hogy miként fogok egy tök idegen városban hazatalálni.
Végül maga a fal segített, amit egész nap követtem. A Brandenburgi kapu állomást ismertem, onnan pedig csak a fal reggel befutott nyomvonalát kellett követnem vissza a célig. Szinte büszkébb voltam magamra, amiatt, hogy visszaértem internet nélkül, mint arra, hogy futottam 92 kirit! 😀

WC, zuhany, kaja, és aludtam pár órát, majd mentem hajnal háromkor Áron elé, aki marha jól haladt, egyszer volt csak egy bő órás parája a magasra szökő pulzusa miatt, amiről később nem tudtuk eldönteni, hogy a magnézium okozta, vagy simán rosszul mért a csuklóján az óra ledje.

A 70 kilométerért megtette 8 óra 49 perc alatt, így majdnem 2,5 órával jobbak voltunk, mint előző évben. A célban most sem volt túlspilázva a beérkezés, kellett egy kört futni a rekortánon a színes fények között, aztán célfotó, meg hangosbemondás mentesen csak simán ott voltunk (pedig annyira vártam, hogy kimondják a “Team Lovast” németül!!!) a célkapuban és mehettünk enni a finom célgulyást. Robotmozgással hazasétáltunk, nyöszörgős három emeletnyi lépcsőn felmászva eltettük magunkat holnapra.
Áron azt mondja, hogy egyszer lefutná egyéniben, de csak akkor, ha last minute nevezéssel lehet indulni úgy, hogy már tudja, hogy másnap nem végig 30 °C lesz. Ezt meg is értem, de én már akkor sem fogok ezen indulni szerintem. 🙂