Új cipő, új cipó – UTH-n a 30 km is elég zúzós. BÓNUSZ: pontfőnök beszámoló!
Az úgy volt, hogy sikerült egy szuperakciós Nike Wildhorse 7-et még megkuponoznom is ABOUT YOU-n, így alig 25 rongyért lett egy szép és gyors terepcipőm, de lehet hogy túl gyors is, vagy picit keskenyebb, vagy csak tényleg én lettem bénább az évek folyamán, vagy nem tudom, de ugyanabban a pillanatban amikor beleszállt a bal szemembe egy kis bogár a Vöröskő után, ahol nem tudtam fotózni a panorámát a rókás emlékművel, mert a rommá izzadt telefonom azt írta ki, hogy 30 perc múlva próbálkozhatom újra a feloldásával, esetleg emergency call, akkor azt mondta a jobb bokám, hogy nyekk, én meg azt, hogy a kutyafáját, csak nem pontosan ezzel a szóval, és mivel nem tudtam ránehezedni a lábamra, már arra gondoltam, hogy jól fog jönni az az emergency call, pedig alig vagyok féltávnál az UTH Visegrád Trailen, és eddig olyan bitang jól mentem, volt 4:17-es tempóm is, most meg nem kizárólag a bogárka kitines kis teste miatt könnybe lábadó szemmel engedem el azokat, akik Paprétnél büféztek, vagy ha nem büféztek, akkor hőségtől megcsapva csámborogtak, és akkor nagyon nevetve hagytam le őket nagy sebességgel, lám a karma most jött, és jól rálépett az egyik lábamra, miközben rovart bökött a másik szemembe. Lehetsz magabiztos, de sose legyél nagyképű, üzente ezzel, és én értettem a szóból, baktattam lefele a szerpentinen, néztem az órám, néztem az új cipőm, és néztem hogy lett-e már a bokámból egy új cipó, de nem lett, rá tudtam állni, futni is tudtam, csak oldalra billenve, meg fordulás közbe, meg emelkedőn és lejtőn fájt, szóval ideális volt terepfutáshoz, de tudjátok úgy van ez, hogy ilyenkor, ha megállsz, akkor annyi, bemerevedik a bokád, és tényleg vége a futásnak, míg ha mozgatod, akkor egy darabig még el lehet vele kocogni, ha nem is 4:17-es tempóban, de egészen úgy mintha futnál. Mindez igaz akkor, ha nem tört el vagy szakad, dehát ha ez lenne, akkor tudnád, mert akkor nem a tempón gondolkodsz, hanem a verseny segélyhívó számán, ami egyébként szerepel a rajtszámon, ha nem izzadtad még le, mert amúgy olyan meleg volt, hogy az izzadás ott maradt rajtad, nem párolgott el, jött veled, vagy max lecsurgott a zoknidba, sós patakként utakat mosva a sáros lábszáradon.
Mikor kis feleségemtől elköszönve, futótársaimmal, Zsuzsival és Ferivel a transzferbuszra vártunk Szentendrén, még egészen felhős volt az ég, a negyven perces buszozás alatt sem megfőttünk a fémkaszniban, hanem komoly társalgásba merültünk az élet dolgairól, aztán meg a rajtban is árnyék volt perceken át, utána kellett csak a perzselő napsugarak elől egy hatalmas gesztenyefa, majd a közeli romház tornáca alá húzódni, ahol beszélgettünk, iszogattunk, ücsörögtünk, csináltunk pár jó fotót, azaz próbáltuk kitölteni a másfél óra várakozást a rajtig, ami szokatlan nekünk, hisz ritkán szoktunk A-ból B-be versenyekre menni, ahol a rajtszám átvétel, meg az utazás procedúráját bonyolítja az is, hogy megpróbálsz jókor enni még vmi normálisat, nem túl későn ahhoz, hogy verseny közben bosszút álljon, de nem is túl korán ahhoz, hogy már éhesen rajtolj el, de persze kevés sikerrel, mert a hőségben az emésztést nem lehet kiszámítani, így vagy az oldalad fog kellemetlenül sokat szúrni, és végig émelyged az utolsó szakaszt (Zsuzsi), vagy kicsit szédülsz a Vöröskőn felfele, magas pulzustól vagy hősokktól, nem tudni (Feri). Ha meg ezzekkel elvagy, mert nem kezdtél gyorsan, mert Borjúfőig a jó társaságot és a normális tempót választottad a dombon felfele, akkor jöhet olyan gebasz, mint most nálam a bokámmal, amire a magán sürgősségi ellátás dokija biztos-ami-biztos azt mondja, hogy négy hét off, valamint az újabb protokoll szerint gipsz helyett “proprioceptív tréning javasolt”, szerencsére a Moovefizio-ban Sinkó Judit már szerdára tudott nekem egy helyet szerezni Sebők Móninál, aki megdicsért, hogy szépen tudok járni, és hogy izmos a lábam, így egyből barátok lettünk, még akkor is, ha megkínozta egy masszázsgépágyúval, meg puszta kézzel manuálterápia címen a peroneus longus-om, ami egy jó nagy izom felfele a külső lábszáron, és szupinációs trauma esetén ő szokott bajba keveredni a boka többi latin nevű szalagja és csontja mellett, sokáig elhúzódó fájdalmat okozva, ami nálam különösen bajos, mert olyan ritka alacsony a fájdalomküszöböm, hogy még az irodai székes masszázs közben is tudok jajjgatni. Az nem valószínű, hogy négy hétig ne futhatnék, de Móni azt mondta, hogy azért a jövő heti Fut a birtokot hagyjam ki, ha meg tudom tenni, és mivel én a következő 30 évben is szeretnék futni, nyugodt szívvel ki is fogom hagyni, crewnak, vagy kiállítónak persze elmegyek az élmény és a társaság miatt, addig is gyönyörködök a konyhásnéni cipő kinézetű bokamerevítőmben és a színes lábfejemben, ahogy a vastag flexagil krém réteg alatt a hematoma egyre lejjebb kúszik retkes kinézetűre feketítve a lábujjaimat, talán erre utal hogy FEKETE nadálytő a hatóanyag.
Persze ilyenkor a versenynek nyilván vége, egyből átáll a fejedben a kipréselendő teljesítmény mutatója a narancssárga zóna felső részéből C tervre, ami azt jelenti Célbaérni, az adrenalin felszívódik, a flow tovaszáll, ott maradsz beletudatasodva a térdiőbe, vagyis pontosabban a távidőbe, pontosan tudva mennyi és milyen van hátra a pályából, kb mennyi idő alatt, hisz negyedszer jártam erre az UTH történelmében, kérdezte is mindenki a rajtközponban, hogy hogy csak, CSAK ez a táv, én meg mondtam, hogy a többin már voltam, ezt is ki kell próbálni, hogy milyen az amikor előzgetve tudok futni Paprétig az egysávos szintúton, ott meg sem állok, csak csippantok, se jég, se iso, se gumimaci engem nem csábíthat, hogy aztán lefele a völgy mélyébe kunkorgó úton tudjak szép mozgással futni, nem trappolva, nem térdet odaverve, hanem kérlelhetetlen előrehaladással, Borjúfőtől Vöröskőig 57 helyet felzárkózva a nagy mászásig, ahol pihenve mentem fel, akkor még nem tudva, hogy akár nyomhatnám is, akkor sem lenne jelentősége, mert nekem ennek az eseménynek a versenyzős része véget ér a rókás kőtől tíz lépésre, persze most jöhetne az, hogy ha picit gyorsabb, vagy lassabb vagyok, akkor pont nem repül bele a szemembe az a kisbogár, és akkor tudok futni lefele is, felfele is a továbbiakban, akkor talán 15 perccel hamarabb érek be, mert sietek, és nem sántikálok lefele, nem büfézek Skanzen ponton 5 percet, néztek is rám furcsán, hogy miért nem megyek, mikor szemlátomást semmi bajom, a pont előtt és után aszfaltos az út, azon végre tudtam futni, majdnem mintha semmi sem történt volna, nem lenne új cipó az új cipőmbe, pedig volt, egy-egy oldalra stabilizálásnál mindig szisszentem egyet, pedig nem is fájt, csak az ígérete volt benne a mozdulatban fájdalomnak, a sérüléstudat, amikor az agyam már vigyázva lép, sántít, tehermentesít, pedig még nem kéne, mert a maradék 6 kilométert is szép futással, ötpercesben tudtam megtenni, még a macskaköves utolsó szakaszt is, ahol kis feleségem meglepve látja, hogy már jövök, pedig jöhettem volna márabb is negyed órával, aminek nem lenne sok jelentősége, hisz ugyanolyan csatakosan érek be, és ugyanolyan felemelő, amikor az éttermek teraszai között futok el, néznek, tapsolnak, kocogtatják a poharaikat a vendégek, pacsi sorfalba tartják kis kezeiket a srácok, mindenki mosolyog, a speaker a születési nevemen szólít, de tudja az igazit is, bemondja, hogy Róka beért, ügyes gyerek, szokott ennél többet is futni, ami így van, de pont az utolsó szakaszon gondoltam át azt, amit már sokszor, hogy nyáron mindegy milyen távon futsz, beérni pont ugyanolyan nagy élmény 4 óra, 10 óra és 17 óra után is, izzadt vagy, fáradt, fájós, koszos, boldog, és megkönnyebbült, lehet megölelgetni büdösen a házastársadat, fotóhoz pózolni, pihenni, inni, örülni a befutó barátoknak, még inni, mosdani vizes céltörülközővel, majd a világ legjobb dolgaként hosszan beállni a zuhany alá, tiszta ruhát húzni, hengerezni, nyújtani, beszélgetni a futóbarátokkal, meginni végre a célsört, megenni a célgulyást, még ha fel alá is kell sétálni ezekért a koraesti Szentendre belvárosában az emelkedők macskakövein, ügyesen ott termő rejtett, lépcsős utcákon, majd a túl gyorsan pirosra váltó zebrán átkelve beülni a hátsó ülésre, és nézni ahogy suhan az esti fényeket viselő város.
UTH Visegrád Trail, 29,2 km, 1078 m szint, 3 óra 24 perc, 50. hely.
BÓNUSZ TARTALOM CSAK ELŐFIZETŐKNEK 😀
Nezumi →
Az lesz önkéntes, aki már nem bír futni
Nem jegyeztem meg, hol hallottam, de nem volt időm megsértődni, akkora butaság az egész. 2016 óta vagyok az UTH-n a lepencei pont vezetője, ez az év futós fénypontja. Előtte meg utána lemegy összesen háromezer kilométer (egyre lassabban, de magánügy, tényleg), de ez a pünkösdi két nap az önkénteskedésé. Nagyjából annyira elfáradok, mintha futottam volna, viszont egy hétig sztorizok boldog-boldogtalannak, hogy milyen hajnali háromkor fejlámpával sátrat építeni, padokat, asztalokat nyitogatni, zöldséget-gyümölcsöt szecskázni, kenyeret kenni, izót keverni, vizet öntögetni… és ordítva drukkolni, vagy azt kiabálni, hogy idén van masszázs! Tape! Manikűr, pedikűr, kozmetika! Utóbbi hármat – helyesen – úgyse hitte el senki, viszont a mezőny közepe felé egyre többen kértek gyúrást meg szalagozást (nem az útjelzőket, azok rendben voltak).
Ja, és nem a lúzer futó lesz ám önkéntes, szerintem ezt mondanom se kell. Végül én is csak önző vagyok: nem tudok elképzelni olyan nyolc órát a világon, ahol ennyi mosolyt és köszönömöt kapok. Nem tudom, van-e benne szerepem, de az érdi futócsapatunk egyre több tagját fedezem fel az önkéntesek listáján, mindegyiknek külön örülök. Amúgy az egész crew-vagy együtt várom a 2023-as pünkösdöt!