Kedves UB, jól áll neked az öregedés!
Róka →
2021 őszén olyan pangás volt az ultrás UB-n (üres rajtközpont, magányos éjszakai szakaszok), hogy arra gondoltam, 2022-ben menjünk a nagy csapatok között, hogy megtapasztaljuk azt a nyüzsgést is. Új embereket viszont nem akartunk bevonni, szóval jött a gondolat, hogy kísérőnket és sofőrünket, Zsuzsi férjét, Tomit behívjuk a csapatba futónak, így szombati nagy csapattá módosulunk, és máris változatlan felállásban, de új formában vághatunk neki az UB-nek. Oké, Tomi nem tapasztalt futó, de egy húszast simán lefut, ezért azt javasoltam, hogy mint ahogy egy kiflinek is a két csücske legfinomabb, ő is az UB két különleges végét kapja meg: az első és az utolsó szakaszokat, azokban benne van az a plusz, amit mi hárman már átéltünk az elmúlt két, nyolc illetve kilenc Ultrabalatonunk alatt.
Na aztán jött a szervezőktől a csel amire nem számítottam: a négy fős csapatok is csütörtöki ultrások lettek! Ám ezt egyáltalán nem bántuk: meleg kaja a pontokon, tízezer váltótag helyett, csak 300 csapat és az egyéni futók, könnyebb parkolás, mégis nagyobb nyüzsgés. Ja, és a teljes hétvégén tudunk majd pihenni. Utána az is kiderült, hogy a négyesek csúsztatott időpontos egyedi rajtot kapnak, amiben az a legjobb, hogy lett egy bitang jó közös-összeöltözős rajtfotónk!
Idén nem kellett izgulnunk a covid helyzet miatt, nem volt semmilyen korlátozás, maszkviselés, zöldkártya mutogatás. Az is biztos volt, hogy most valóban tavaszi időpontban lesz az UB, nem ősszel, amiben meg az a jó, hogy ilyenkor már jó hosszúak a nappalok, majd két órával többet volt világos, mint ősszel.
Nezumi →
Ebbe az UB-be már akkor kapcsolódtam be, amikor Róka eldöntötte, hogy négyfős csapattal indulunk, és a pénteki ultranapon futunk, mint eddig. Na engem ez győzött meg! Innen jött a csapatnév is: Végre péntek!
Ezzel rögtön a csütörtöki csomagfelvételnél sikert arattunk. Kérdezte a staff hölgy tagja, hogy mi a csapat neve. Mondja a mellette álló fiú, végre péntek. A hölgy felnéz rá: oké, de mi a csapat neve? Mondtam Rókának, ez elkezdődött!
Én szeretem, ahogy az UB az utóbbi években változik, jól állnak neki a finom ráncok. Tök jó volt különválasztani az ultra- és a csapatversenyt, vagyunk elegen így is, én az éjszakai szakaszaimon se voltam soha egyedül, de el is férünk mindenhol.
A másik szuper jele az időnek, hogy minden kritikára figyelnek, és szerintem beépülnek az okos dolgok, én például nem láttam hiányt a frissítő asztalokon, az útvonaljelzésben, a staffban, semmiben. Sőt, amikor a pénteki rajtban tanácstalanul nézegettem, maga Muki kérdezte meg, hogy miben segíthet. Szóval nem hiszem, hogy régen minden jobb volt. Jó volt, és nagyon más, de jobb szerintem nem.
Felkészülés
Ahogy beneveztünk, az edzéstervem célja is az UB-szakaszaim lettek, az a 60-70 kilométer, amiben megegyeztünk. Az edzésterv nagy úr, asszem idén egyszer volt, hogy kihagytam egy edzést, szaladtak a heti 50-70 kilométerek jó kis feladatokkal.
Róka →
Kapu és pince
Jó a tömegrajt is, de még jobb az egyedi csapat indulás! Különleges érzés, ahogy ott állunk a rajtkapu alatt egymás kezét fogva, és nekiindulunk a napnak, amit együtt fogunk tölteni.
Persze csak pár métert futottunk együtt, utána Tomi begyújthatta a rakétáit, Nezumi elment reggelizni, mert ő csak délben kezd, Zsuzsi pedig befeküdt Aranykezű Sinkó Judithoz egy futás előtte reparáló varázs gyúrásra. Jót beszélgettünk a Moovefizio standon a kezelés alatt, aztán tűztünk Tomi után, aki vidáman és gyorsan haladt Fövenyes felé az új bringakörúton, még sietnünk is kellett, hogy szurkolni is tudjunk neki, meg időben a pontra is érjek felszerelkezve a 28 kilométeremre a Varga pinyóig.
Végrehajtottuk a nyugodt váltást, a taktikánk az, hogy itt nem múlik semmi azon, hogy két másodperc, vagy fél perc a csere, váltunk pár szót, megosztjuk a benyomásainkat, még egy közös fotó is jöhet, és úgy halad tovább a friss futó.
Szépen el is indultam, majd 300 méter múlva megálltam pisilni a bozótban, nem akartam a Káli medence lankáit megvárni. Várhattam volna, mert nem arra mentünk!
Hanem Zánkán le a parta és ott végig, már ezen a szakaszon megduplázva a korábbi UB Balcsi mellett futott szakaszainak számát. Na jól megnéztem a tracket: sehogy. Az tudtam hogy Révfülöpre bemegyünk, közvetlen a móló mellett suhantam ötpercesben, túlöltözött egyéni, páros, és trió tagokat magam mögött hagyva, akik még nem kezdték ledobálni magukról a hosszú cuccokat, én meg már nyári szerkóban csapattam, szépen meg is pirultam mire a pincéhez értem, ahonnan Zsuzsi folytatta az utat a hordók között, Tomi ment vele bringával, mi meg ettünk egy tésztát Nezumival, pontosabban vega barátom nézte, ahogy én darálthúsos tésztát lapátolok magamba, és megígérem neki, hogy viszek majd a szakasza végére krumplitésztát Keszhelyről.
Előző évben jobb volt itt a parkolás, egyik kapunk be, másikon ki, de most sem voltak még sokan, így könnyen elnavigáltam a kisbuszok és kombik között. Eszembe jutott, hogy valamelyik híroldalon kritizálták az UB-t, hogy hogyan is lehetne zöld, hiszen autókkal megy oda 17000 váltótag, ahol amúgy nem lenne kb senki. Értem én ezt az érvelést, de mellémegy. Az UBn már nincs műanyag pohár két éve, és ez az a több tonna szennyezés, amit megspórolunk. Ha pedig kék kutakból lehetne megtölteni a vizes és isos ballonokat, akkor a szponzor ásványvíz PET palack pakkjaira sem lenne szükség. Az irány tehát jó, teendő van, de így is sok futót edukál a verseny jó irányba. (Közben persze tudjuk, hogy a nem a mi népi kis szemetünk pusztítja a bolygót igazából, hanem az ipar… Jó, ne menjünk bele.)
Zsuzsi megkapta a déli napsütést, a badacsonyi és a szigligeti szinteket, de azt mondta, hogy az utóbbi egy évben az érdi dombokon futott 2000 km után fel sem tűnik neki, ha csak sima emelkedő jön, nem pedig mátrai vagy börzsönyi meredély, esetleg az UTH Visegrád Trailben a Vörös-kő… 5:30-ban megtett egy félmaratont, és már adta is át a stafétát Nezuminak.
Nezumi →
Meglepetés
Akkor ért (ugye a kilencedik UB-nél már sok meglepetés ne legyen), amikor elkezdtük osztogatni a szakaszokat. Nézegettem, mi jut nekem. és akármelyik jött ki, az ugrott be róla, hú, ez pont az egyik kedvencem! Szóval nem találtam rossz szakaszt már megint…
Egy nagy méreg meg egy kicsi
A szállodában csütörtök reggel sehol se találtam a tizenkét éves rajtszámtartómat. Lista szerint pakolok, van Róka-féle közös, van saját folyamatos. Sose hagyom otthon az övet!!! Kétségbeesés, önvizsgálat, lelkifuri, aztán Róka adott egyet, ebből (IS!) többet hozott.
Szombat este összepakoláskor ütött szíven a következő látvány: a kis mocsok ott figyelt végig a bőröndben!
A másik egy kis méreg, vérbeli first world problem, szóra sem érdemes, különben se szabad a Gusztikról vitatkozni (de gustibus non est disputandum, tanárnő, nem felejtettem ám el). Szóval az eseménypóló. Komolyan, lehetne, hogy egyszer már nevezéskor nem kérem, látatlanba? Aztán ha menő, fizetek. Az idei női mez, izé, elvesztette a színét. Ami maradt belőle, azt mondjuk papírra nem nyomtatnám, na.
Reggeli késés
Fél nyolckor volt a rajt, de csak déli egykor került rám sor, ezért a csapatfotó után még reggeliztem, és csak tele hassal indultunk a csapat után a badacsonyörsi pincészethez, ahol így láthattunk becsapódni a későbbi pályácsúcsdöntő győzteseket. Bódis Tamás pont úgy száguldott, mintha körpályán menne egy négyszázas rekordért.
A két járványév UB-in a borterasz mutatta a legnagyobb különbséget: ahol bezárt mosdók, üres udvar fogadott, most minden megtelt élettel, streetfooddal, Róka szerint kávétuktukkal.
Györök – Mária-kelet
A leghosszabb (35 kilométeres) szakasz szerintem a legszebb: bicikliút az erdő árnyékában, a szeles Keszthelyi-öböl, a mocsaras út Berény felé… Muszáj volt megállapítani, hogy azok a lakóparkmagok, amiket ősszel gondosan elvetettek, szépen szárba szökkentek, kihajtottak, és már termőre is fordultak. Később éjjel a keleti öböl északi részén azt láttam, átfújhatta a szél a magvak egy részét, mert ott is egyre több kihajtott végig a parton és az út mentén.
Monduk az utolsó óra nem volt jó, szokás szerint nagyon meleg lett, jött egy kivédhetetlen technikai szünet, valamint egy régi talpélfájdalom is lecsapott. Két bajjal simán elvagyok, hárommal nem megy… és már ott is voltam a váltásnál.
Róka →
Máriafürdő – Lelle – Zamárdi
Balatonmáriafürdőn az indulásom előtt megcsodáltuk a stég végéről az északi part látványát, amit millió forintnyi horgászcucc keretezett, egész tóra kiterjedő horgászverseny zajlott, sátrakkal kitelepült terepruhás pacákok beszélgettek a cájgtól messze a rádiós kapásjelző másik végén. Miért kell a pecázáshoz terepszínbe öltözni? Számomra ez ugyanolyan rejtély, mint hogy miért kell csiricsáré tapiruha ahhoz, hogy ötvennel kerékpározzunk műúton. Biztos nekünk futóknak is meg van magunk furája más szemében.
Szóval Zsuzsi azt monda, Róka, siess légyszi, mert amennyivel előbb beérsz, én annyival többet futok még világosban, érj be este hétre! Így hát siettem. Vágtattam mint az eszetlen megint öt percesben, 26 kilométeren át az egyenes utcákon, amiken eddig leginkább éjjel futottam, és akkor egyhangúak voltak, de így most nappali fényben máris kedves, rendezett balatonparti egymásba fonódó kisvárosokká változtak, ahonnan csodás kilátásunk van az északi oldalra és ha szerencsénk van egy látványos naplementére is.
Lelle után Zsuzsiéknak szerencséje volt, Tomi príma naptárillusztrációnak is beillő “naplementében futó sportos nő” zsánerfotót készített menet közben, amíg én a mangós nullás sörömet fogyasztottam, hogy aztán Zamárdiban már sötétben várjuk párosukat.
A zamárdi pontban az a jó, hogy jó a kilátás az éjjeli északi partra, és van szuper nyilvános WC, ahol lemoshatjuk magunkról a keletkezett sót, majd utána visszat lehet menni a leveses frissítőpontra. Zsuzsi vagy Tomi javasolta, hogy tankoljunk fel meleg étellel, még Nezuminak is mentettem meleg levest a termoszba. A ponton nem csak meleg étel, hanem jó hangulat is volt, kedves és vidám kiszolgálást kaptunk, így repetáztunk is. Zsuzsi hosszan hengerezett és nyújtott, nem láttam még senkit, aki nála szorgalmasabban és eltökéltebben csinálná ezt a fajta regenerációt. Még engem is rábeszélt, hogy ne legyek lusta/kényelmes, igenis gurítsam át magam a piros hengerrel, és teljesen igaza volt, az izmaim hálásan fogadták a masszírt, és jelezték, hogy készen állnak az éjféli tizesekre.
Egyébként nekem elképesztően fura volt, hogy élő emberekről nevezték el a pontokat. Nektek nem?
Nezumi eltökélten haladt Sóstó felé, mi feltöltődtünk. Elég hideg lett éjjelre, nem annyira mint ősszel, de azért jobban örültem volna, ha 5 fokkal melegebb van és nem kell a kabát, bár futni pont volt így is.
Nezumi →
Zamárdi – Sóstó
Két szakasz között a legjobb hálózsákba cipzározva meditálni, esetleg dumálni, köszöngetni a többi régi futónak. Éjjel tízkor kezdtem a 18 kilométeres szakaszt, amiről tudtam, hogy fejlámpa nélkül se lenne gáz, mivel végig nappali fényben úszik. Szegény madarak műszerét rég tönkretette a fényszennyezés, úgy énekeltek, mintha fényes dél lenne.
Viszont a talpél egyre jobban fájt, tuti másképp is léptem már, lassultam, naná. És a végén éreztem, hogy egy köröm is be fog gyulladni.
Róka →
Sóstó – Káptalanfüred
Tomival vártuk Évit, amíg Zsuzsi kicsit aludt a kocsiban. Fáztam még a futócucc fölé kanyarított kabátban is, mert a két futás után még nyírkos volt a futózsákom, amit vmiért, talán megszokásból, talán mert így nem kellett pakolni, hisz vizem-zsepim-kajám is benne volt, magamra vettem tíz kilométerre is. Vacogtam az első pár percben, szó szerint kattogott a fogam, aztán meg lemerült a lámpám, utána meg nem találtam a jelzést, hogy merre kell mennem. Persze amikor bemelegedtem, meg amikor volt utcai világítás, meg amikor rájöttem, hogy itt ismerem amúgy az utat, nem is kell jel, ment a futás, de már nem ötpercesben. Viszont valamivel rövidebb lett a szakaszom és ezt most nem bántam. Zsuzsinak jött a nehéz feladat, két félmaratonja után megviselt izomzatával most 23 kilométert kellett megtennie, ennyit még sosem futott egy napon belül. Ugyan megbeszéltük, hogy ha kell átveszek tőle szakaszt, de amikor vidáman táncolt a jó hangulatú akarattyai ponton, ahol maguk a pontőrök is ropták, tudtam, hogy nem lesz baja, mert kemény csaj. Tomi ment vele bringán, de még Fűzfő előtt megvártuk őket a brokkolileves ponton. Láttam Zsuzsin, hogy megy neki, kicsit robotosabb a lépte, mint máskor, de nincs baj, így lassan relax módba süllyedtem.
A rossz emlékű fűzfői ponton futottunk együtt egy picit, itt volt három éve az, amikor az IT szalagja szabotálta az utolsó szakaszát, és átvettem tőle egy hajnali tizest. Sikeresen felülírtuk az emléket erről a részről. Itt már nagyon álmos voltam, el is felejtettem, hogy Almádiban is van egy frissítőpont, ahol megvárhatnánk őket, meg meg is beszéltük, hogy próbáljunk pihenni Nezumival, így a következő biztos emlékem az, hogy Káptalanfüreden csörög a vekker a telefonomon kb fél óra alvás után, és nézem hogy kb 10 perc múlva jönnek, Nezumi készül, fázik, de felkészült a csopaki utolsó részére.
Zsuzsi megint csodát tesz a hengerrel, darabos mozgásából, merev tartásából sima mozgás lesz. Tomi készül, hogy az utolsó szakaszon célba jutassa kis csapatunkat. Mi leeresztünk, kikapcsolunk, fázunk, Tomi pedig futócuccba öltözik, lámpát vesz, eszik, készül, 65 km bringa után ő is hengerezéssel készíti fel magát a futásra. Fázva várjuk Nezumit, erre a pontra két irányból is érkeznek futó. Akik már futottak korábbi UB-n megszokásból mind a part felől jönnek, akik figyelik a jelzéseket egy utcával feljebbről, egy picit rövidebb pályán, csak miután Tomi nagy tempóban elporzott, mondom meg Nezuminak, hogy tett egy pár száz méteres kerülőt, de nem bánja.
Nezumi →
Káptalanfüred – Csopak – Cél
Csendespihenő – mármint nekem, közben Zsuzsi és Róka tolták a szakaszaikat – végén már tudtuk, sötétben érünk be, ilyen ebben a négy évben még nem volt. (Előre örültem a szállodai reggelinek, még aludni is fogok előtte rendesen.)
Háromkor váltottam le Zsuzsit, szerintem nagyon elfáradt. Az első lépésnél tudtam, hogy ez már sántikálás lesz, már a hétpercesek se mentek, az a vérhólyag már ott volt. És mégis rosszul esett, hogy annyian megelőztek, a francba.
A déli parttal ellentétben annyira töksötét volt a bicikliúton, hogy csak vasárnap délelőtt fogtam fel, egy jó kis emelkedőt is megfutottam. Na ilyesmi, ha pulzusra fut az ember. Vagy ha nagyon sötét van.
Tökéletes lett a befutóképünk, csodálatos volt a forró zuhany, a reggeli, az egész átszendergett szombat, a délutáni lángos Tihanyban (isten ments, hogy politizáljak, de akkor is 1600 forint volt), a pezsgőfürdő, és az egyre erőszakosabb gondolatok, hogy mit kellett volna tenni a kis kellemetlenségek megelőzésére. Jó, abba kellene már hagyni, de mi lenne, ha beragasztanám, ahol fájni szokott… ha mittudomén bevennék valami széntablettát… Lehet, hogy még készülök valamire?
Szumma
Annyira flottul megy ez az egész UB-dolog már, mindenki ért mindent, nem kapkodunk, segítünk, figyelünk, és egyszer csak vége. Jó volt, csapat, elmesélni is!