Ki tudja miért a férfiak néha beszélgetnek a klotyóban. Elég bizar szokás, nem csinálom, de az ajtóba összefutottam a Black Hole speakerével, Kandó Tamással, ott még pont ér szóba elegyedni, a kézfogáshoz már nem ragaszkodnék.
– Most kezditek az eredményhirdetést?
– Igen, pár perc.
Egy elgyötört hang az egyik fülkéből:
– Ne kezdjétek még el légyszi…. trónolok!
Egy pár másodperc döbbent zavar támadt. Végül is érthető, hogy fontos lenne ott lennie, mert az eredményhirdetés után kapjuk meg név szerint a befutóérmünket és a finisher pólót.
– … ööö az ABC-ben hol van a neved? – kérdeztem. Máskor fura lenne a fülkében ülővel tárgyalni, de ez egy ultra verseny legvége. Oké, ilyenkor is fura, csak nem annyira.
– Ühhh… hát középtájon…
– Rajtszám, szerint megyünk. – segített ki a speaker.
– Százvalamennyi…
– Akkor ráérsz.
Egyébként végül nem rajtszám, hanem célidő szerint volt a színpadra szólítás, 3-4 fős csoportokban kaptuk meg a jól megérdemelt finisher pólót és érmet, de ehhez elég sokat kellett napközben futni. Mondjuk az is igaz, hogy este kilenckor még nem tudtuk hivatalosan, hogy mennyit, folyosói pletykák szóltak sok-sok kilométerről és szintről.

Idén ugyanis több újítás is volt, vagy nem is tudom, hogy jó szó-e arra az újítás, hogy még kevesebb infót kaptunk. Egyszerűsítés? Szívatás? Több móka? A lényeg, hogy idén egyik ponton sem volt kiírva, hogy mekkora távolságra van a következő, sem az, hogy mennyi idő alatt kell odaérni, sőt valójában a pontok sem tudták, hogy hanyadik kilométerhez telepítették őket, csak volt egy vekker (random időt mutatott, nem a pontos időt), ha az csörgött már nem engedhettek tovább senkit.

A nap állásából, meg a templomtornyok óráiból, esetleg túrázoktól kérdezve persze juthattunk információhoz, de azt hiszem ez nem volt annyira lényeges. Akinek volt egy kis terepismerete, vagy múlt héten járt a Vértes Terepmaratonon, az sejthette, hogy mikor vagyunk már nagyon közel a célhoz, a kérdés nyilván ott csak annyi volt, hogy mekkora kerülővel jutunk el a befutóhoz.

Reggel 4-től lehetett maraboo nyomkövetőket átvenni, meg a befutócsomagot leadni, és tudtuk, hogy 5 óra körül lesz a rajt. Bárkit kérdeztem, nem okozott neki gondot 3 órakor fölkelni, mert amúgy is szarul aludt, én is éjfélkor még REM fázis nélkül felébredtem, hogy aztán kínlódjak a visszaalvással, de felkeléssel nem volt gondom.

Most is kellett magunkkal hurcolni pár kötelező cuccot, meg volt egy rakás tiltott. “Nincsenek sallangok.” mondja a verseny egyik szlogenje, de valójában pár szirszar meg bizbasz lógott rajtunk, kulacs a kézben, kabát a derékon, rátekerve a fényvisszaverő mellény, aztán még zsebre kellett vágni egy izolációs fóliát meg egy fejlámpát is. A technikai értekezleten elértem, hogy vihessünk magunkkal egy csomag papírzsepit, arra az esetre, ha elöntenének a mély érzelmek, és néhány elhagyott méhkaptárt, egy virágos mezőt, vagy egy bokros zugot szeretnénk alaposabban szemügyre venni az útvonalról kicsit elvonulva.
Nem vihettünk hátizsákot, órát, telefont, vagy bármi más kütyüt, és valljuk be, ezek nélkül azért nem lehetetlen futni, viszont nem lehetett nálunk semmilyen kaja sem, és max egy fél literes kulacsban vihettünk vizet, ami már nehezebb dolog. Senki nem hal éhen vagy szomjan, ha 16 km alatt nem kap enni vagy inni, de szokatlan érzés amikor már a gélt is betoltad (GU-t kaptunk, egyet lehetett kivinni a pontról), a vized is elfogyott fél órája, a csekkpont meg még sehol. Antropológiai elmélet, hogy az ember elvileg úgy van kitalálva, hogy a raktáraiból elő tudjon szedni energiát, akkor is, ha egész nap nem evett, hiszen 25 000 éve nem hagyhattad veszni a mamutot azért, mert eléheztél. Modern emberként 2 óra futás után korgó gyomorral értem be a pontra, és megettem volna a mamutot, de hiába volt széles a választék, a húsukat nélkülözni voltunk kénytelenek, mivel a nagy szőrős elefántok 5000 éve szemét módon kihaltak (vagyis hát túlvadászattal kipusztítottuk őket).
Akinek finnyásabb az emésztőrendszere annak azért meggyűlhetett a baja azzal a kajálási ritmussal, hogy két óráig csak egy gél, a ponton egyél amit bírsz, igyál amit tudsz, majd hajrá tovább tele hassal. Utólag realizáltam, hogy itt valószínűleg sokkal többet ettem, mint bármelyik másik versenyen szoktam, mert nem a magammal vitt vitatigrissel, aszalt paradicsommal és zabszelettel ütöttem el az éhem két szénhidrátgazdag gél között, hanem rendesen bekajáltam: vajas kenyér, paradicsom, olajbogyó, sajt, sós kréker, majd erre jöhetett desszertnek a csokis parány és a milka csoki, lekísérve isóitallal, kólával, napközis teával. Szinte hallom, ahogy a versenyen evési gondokkal küzdő futótársam, Szilvi öklendezik csak attól, hogy ezeket olvassa, mert neki végig gondja volt azzal, hogy mit tud megenni, pedig saját bevallása szerint amúgy simán megeszik egy 32 centis pizzát, amiből én általában hagyok két szeletet későbbre, nem beszélve arról a mutatványáról, hogy egy húzásra kivégez egy doboz jeges tejet.

Előre semmit nem beszéltünk meg Szilvivel a versenyre, a februári 100 km alapján úgy saccoltam, hogy előttem fog most is beérni, mert valahol a pálya 3/4 részénél megint elegánsan leelőz. Februárban kicsit elfutottam a százas elejét, ezért most szándékosan lassabban haladtam, hiába vitt volna a lábam, így Szilvivel elég sokat futottunk együtt már az elején is, hogy aztán a Turul előtt nem sokkal megegyezzünk abban, hogy együtt szórakoztatóbb.

Terep vagy aszfalt cipő kell? Volt akinek fejtörést okozott melyik kedvencét vegye fel, pláne hogy éjjel esett az eső, és sejthető volt, hogy Várgesztesről nem Tatabánya felé indulunk a műúton, hanem bevetjük magunkat a Vértes dombjai közé.
Tudjátok úgy vagyok ezzel, hogy az aszfaltosomban bárhol elkaristolok, és gyorsabban tudok benne futni amikor a pálya engedi, szóval maradtam a Nike Zoom Structure-nál, de Szilvi is jól járt azzal, hogy terep Hokájára szavazott, mert a track kétharmada ösvény, murva, vagy felázott földes mellékút volt. Esetenként a szántás széle.

Még koromsötétben rajtoltunk el, fejlámpák, fényvisszaverő mellények villogtak a sötétben, a volánbusz álmos szemű sofőrje elképedve nézte a bolondokat, Várgesztes kutyái pedig csaholással szurkoltak.
Nagyobb részt futható erdei műúton haladtunk jó sokat, a VTM-ről tudtam hogy Szár felé haladunk, itt szokott Atesz barátom eltévedni. Felkelt a nap, mi pedig áthaladtunk az 1-es műúton. Hoppá! Ez már a Gerecse? Nem maradunk a Vértesben? Dejó, új útvonalak! Egy valamilyen színű háromszög turistajelzésen felmentünk egy hegyre, zászló lengett rajta és látszott a tetejéről a százhalombattai finomító, vagyis hazáig elláttunk.

Nemsokára átbújtunk az M1-es alatt. Kicsit elléptem Szilvitől, mert éreztem, hogy megy a futás, visz a GU koffeinje, amit ő le sem tud nyelni.
Még Csipit is beértem, itt csendesen haladt, pár mondatot beszéltünk, örültem, hogy tud normális hangerővel is társalogni, mert az elején valakivel hangosan üvöltve beszélgettek kilométereken keresztül, ami engem ez eléggé zavart, próbáltam hallótávolságon kívül kerülni tőlük, ami nem könnyű. Nem tudom éppen miért futott lassan, a következő ponton sebességet váltott és egy órával előbb beért, mint én.
Egy település felé közeledve éreztem, hogy felszínre akartnak törni az érzelmeim, ezért megnéztem pár elhagyottnak tűnő méhkaptárat, de semmi, mehettem tovább, pont becsatlakoztam Szilvihez, majd együtt vágtunk át a mérhetetlen sok sáron, hogy aztán lekoptassuk a talpunkról pár aszfaltos kilométerrel. Felnéztem a templom órájára, igazából nem nagyon érdekelt, hogy mennyi az idő, csak egyszerűen nem tudtam nem odanézni. Szerencsére minden oldalán máshogy álltak a mutatók.

Elfogyott a vizem, megálltam egy kékkútnál, feltöltöttem, de ahogy felnéztem már láttam is a frissítópontot. Bobek és Muki forró menzás teát kínált, amit nem kértem, de végül két pohárral ittam belőle, megint vajaskenyeret paradicsommal, lekváros kenyeret sajttal, meg más szilárdabb kajákat toltam be, mert a mező közepéről látszott a TV-torony a Gerecse tetején, és biztos voltam benne, hogy oda fel is fogunk menni. Fel is mentünk jó nagy kerülővel, mészkősziklák közti fülkében egy Mária-szobor V jelet mutatva biztatott.

Megint jött egy cukor és koffein rush, sponsored by GU, szóval a TV torony után lefele egy réges-régi Gerecse Trailről ismert úton nagyjából öt perces tempóban haladtam, ami figyelembe véve hogy legalább hat óra futás, és 1000 méter szint volt már a lábamban elég érdekes érzés volt, eszembe is jutott hogy a pálya elején egy srác azt mondta arra, hogy vitatigrissel mentem 9 óra 50 perces százast, hogy “Ilyenkor lehet elgondolkodni rajta, hogy hogyan menne, ha rendesen frissítenél.” Hát jó, majd elgondolkodok rajta, mert van benne valami.

Beértünk egy Té betűvel kezdődő településre, aminek a neve az istennek sem akart eszembe jutni, és valamiért meg sem kérdeztem a checkpoint-on, mert elvonta a figyelmem a meleg zöldésgleves. Belapátoltam amit csak bírtam, ittam rá kólát, eszegettem vagy 5-6 percet, épp indultam, amikor látom ám, hogy Máté integet a dombon lefelé jövet. Előző évben nagyrészt vele futottam a Black Hole-t, sok szép történetet mesélt, mind úgy kezdődik, hogy “egy gyönyörű futólánnyal…” Állítása szerint épp nem megy neki a futás olyan jól, mint szeretné, végül mégis negyed órával előttem ért be, mondjuk az is igaz, hogy amikor Tardos után (végül csak eszembe jutott a város neve!) megelőzött, nem láthatott, mert épp egy virágos mezőn egy nagy fa mögé bújtam a mélyről jövő érzelmeim miatt. Betolsz 4-5 koffeines szénhidrátbombát, iszol rá egy jó adag isoitalt meg kólát, és máris elmélyülten tudod a lila vagy fehér odvas keltike, valamint a csillagvirág tavaszi burjánzását figyelni.

Hogy, hogy nem épp akkor poroszkáltam vissza az ösvényre, amikor Szilvi is odaért, tökre egy tempót mentünk, elsztorizgattunk az elmúlt pár órán, időt és távot becsültünk, túl soknak találtam amit tippelt, ezért megbeszéltük, hogy jegyezzük meg, hogy ő ennyit mondott, én meg csak annyit, és majd visszanézzük, de persze mostanra elfelejtettem mennyit mondtunk. Megnéztem, 65 km-nál jártunk, majd kiderítem, hogy emlékszik-e mennyit saccolt.

Na itt jött az, hogy nem jött a frissítópont. Bitang régóta mentünk már, tök jó tempóban, hatszor elmondtuk, hogy mostmár jönnie kell a pontnak, de pont nem jött, ellenben feltűnt egy decathlonos szalagozás is a mi nyomvonalunkon, majd Török Benjamin Forest biztatott minket mindenféle konkrét adat megadása nélkül. Erre ment az aznapi Decathlon terepfutás, micsoda népszerű útvonal, hova vezethet? Hát egy rohadt nagy vas madárhoz egy sziklafal szélén! Rigó? Á dehogy, Turul! Még csak Tatabányán vagyunk?! Te jó ég innen még légvonalban is messze van Várgesztes, kocsival is 25 perc, juuuj tényleg sötétbe fogunk visszaérni!
Közben egyfolytában ettem, ittam, mert bő fél órája kifogytam mindenből. Idáig megint előre szaladtam Szilvitől, tudván, hogy ő kevesebb ideig büfézik. Amíg oda nem ért, addig ettem a sós kajákat, amikor megjött váltottam desszertként az édesekre, aztán tűztünk tovább.
Itt van valami bazi nagy épület, meg parkoló, valamint egy “gurmé sétány” lacikonyhás és kürtöskalácsos fabódékből, kinek mikor mi a gurmé ugyen, nekem ott a sajtos-paradicsomos vajaskenyér volt. Brahiból megkérdeztünk egy kirándulót, hogy mennyi az idő, azt mondta 13 óra 55 perc. Elhűlten ráztuk a fejünket, nem lehet olyan kevés, biztos kifogtuk az egyetlen olyan embert aki nem állította vissza az óráját. Közben eleredt az eső, végre volt értelme a derekamon magammal cígölt esőkabátnak, mire felvettem el is állt, mondom, egyfajta kabalának hordom magammal, ha van, tuti nem fog esni, de induljak el egyszer márciusban mindössze karszárban meg pólóban egy sima vasárnapi futásra, az útvonal legtávolabbi pontján fog elkapni egy havaseső erős széllel, akkor is ha addig 20 °C-os tavaszi verőfény volt. Na mindegy.
Innen a kismadártól látszott a szállásunk, integettem is kis feleségemnek, aki kb. akkor indulhatott el sárga busszal a versenyközpontba.

Csapattunk lefele egy rohadt hosszú futható lejtőn Szilvivel, és azt latolgattuk még két vagy három pont lesz-e a célig, aztán olyan hamar odaértünk egy újabb kajasátorhoz, hogy először azt mondtam biztos nem a Black Hole frissítópontja, hanem a Dekás versenyé, de a miénk volt, így Szilvi megpróbálhatott megint megenni valamit, amit még meg tud, én meg szolidan csemegéztem, mert itt még nem voltam éhes.

Egyébként az sem tudtam hány ponton vagyunk túl, tényleg nem volt becslésem sem a távról , sem az időről, csak azt tudtam, hogy nagyon, sőt szokatlanul jól vagyok, simán tudok jó tempóban futni, jó a kedvem és mindent összevetve remekül érzem magam, felőlem aztán tényleg futhatunk estig is. Hopp azért még egy koffeines gélt benyomok, biztos ami biztos, mi baj történhet?
Hát annyi történhet ilyenkor egyébként, hogy mivel az azonos típusú zselék a bélrendszernek azonos pontján szívódnak fel, egy idő után telítődik az a traktus, és a megemésztetlen gél bevitelhez hasonló formában távozik. Ezért érdemes diverzifikálni a szénhidrátbeviteli forrásainkat, hogy a sokféle cukorból más és más típusúak legyenek bennük. Ezt ugye könnyen megteheti az, aki bármelyik márka bármelyik ízű és sűrűségű cuccát be tudja fogadni. Van erről tök jó Büntetőkör podcast spotify-on Sportdietetika címmel, érdemes meghallgatni, utána meg gyakorolni, kóstolgatni, szoktatni az emésztőrendszerünket.
Normál esetben én sok vitatigrissel, pár géllel, zabszelettel, sós datolyaszelettel, meg kis feleségemtől kapott egyéb finomságokkal, pl Mülleres bio energy ball-al, aszalt paradicsommal, gyümölcsszelettel és hasonló, a hétköznapi ételekhez közelebb állónak tűnő kajákkal szoktam táplálkozni a versenyeken.
Most nem volt lehetőség a diverzifikálásra két pont között, letoltad a gélt, és remélted hogy benn marad.
Mondjuk az is egy állapot, amikor azért nincs emésztési gondod, mert alig ettél valamit, így járt Szilvi, tényleg nem tudott már semmit jóízűen enni vagy inni, ennek ellenére ő is ugyanolyan fitt formában volt lábak, kedv és erőnlét szempontjából. Többször hosszú percekig futottunk tempósan, erősen, vidáman, de beszélgetés nélkül egymás mellett, olyan egyszerre rakva a lábainkat, hogy csak egy futó lépéseinek hallatszott.

Közben valamikor átkeltünk az M1-es alatt és jó sok idő múlva az 1-es úton is. Nem kellett nagy tájékozódási ismeret ahhoz, hogy érezzük, hogy közeledünk a cél felé, a kérdés annyi volt, hogy mennyi kacskaringóval érjük azt el.

Kezdtük utolérni a Nano táv mezőnyét, ez elég furcsa volt, mert ők 9-kor rajtoltak, most meg már a délután közepében járhattunk. Aztén egyikük mesélte, hogy úgy volt, hogy elrajtoltak 9-kor, de nem kezdhettek el futni, hanem felterelték őket két buszra és elrobogtak Tardosra. Ez elég jó mókának hangzott, ami nekem nem tetszett benne, hogy a tardosi pont kínálatából nem fogyaszthattak, és csak 11 órakor rajtoltak el, onnan meg ahogy meséltem már, rohadt messze volt a turulos pont. Én tuti olyan kajás lettem volna, hogy megrohamozom a frissítőpontot valami táplálékért! Jövőre járjon nekik kaja ott is! Már ha ilyen lesz a következő évi Black Hole Nano.

Na szóval a Nanósokat beérve elérkeztünk a Mária-szakadék aljára, mondtam Szilvinek, hogy nagy móka lenne terepen felmenni a szurdok tetejére, mert bár nagyon szép sziklás az útvonal, elég kevéssé járható. A VTM is erre ment, ott nagyjából 15 km volt Várgesztes. Szóval lehet, hogy ennyi van hátra, lehet hogy nem.
A könnyebb utat kaptunk, a műúton baktattunk felfelé a kék jelzésig, közben lenézve a szurdokba láthattuk a Vérkör TT résztvevőit, bottal, hátizsákkal, órával, telefonnal felszerelkezve. Sorra értük utol őket, de érdekes, hogy itt fel sem merült még ötlenek sem, hogy megkérdezzük mennyi az idő. Az egyik sráctól megkérdeztem, hogy nekik mennyi van még elvileg hátra Oroszlányig a célig. 13 km-t mondott, és nekem ez nem segített a mi távunk saccolásában, mert fogalmam sincs merre van Oroszlány Várgeszteshez képest.
Vitányvár romjait ösvényeken messze elkerülve megint egy jól futható enyhén emelkedő aszfaltos úton haladtunk, ez is a VTM része volt így azt már tudtam, hogy közel van Várgesztes.
Csanyáék pontja volt az utolsó. És biztosak voltunk benne, hogy ez az utolsó, és hogy ezt ők is tudják. Próbáltak terelni, meg összezavarni, nem adtak konkrét válaszokat, de tudtuk hogy tudják, és tudták hogy tudjuk hogy tudják.
Szilvi még mindig próbált inni valami hasznosat, kapott almalevet, az se volt neki jó, közben én az egész napos kajálóverseny finishében érezve magam már a csokis dolgok felé fordítottam inkább a figyelmemet, de ezt nem mondtam meg neki, mert tutit kicsinál.
A pontról kifele meg sem néztem a kék jelzés útjelző tábláját, mert biztos voltam benne, hogy egy kicsi, egyjegyű szám áll rajta, és még futottam volna, mert reméltem, hogy száz kilométer fölé megy a távunk, és messze nem éreztem még annyinak.

Mentünk lefelé az ismerős kék jelen, jött a várgesztesi peca tó, kis feleségem biztatott minket, adtam neki egy csókot, majd felzárkóztam Szilvi mellé. “-Ezért csináljuk, az érzésért az utolsó métereken.” – mondta nekem Szilvi. Ez részben igaz, most viszont végig jól éreztem magam, nem fáradtam el, az útvonal príma, a kaja remek, az este még messze, megint beértem világosban!
Apropó, mennyi lehet az idő? Ezt még egy darabig nem tudtam meg, de azért Márkus Öcsit megölelgettem a célban, igazán megérdemelte. Kért egy táv becslést, 92 kilométert és 3000 méter szintet mondtam, elárulhatom, tök tévesen, és már csak két bővített mondatot kell kibírnotok, hogy ti is megtudjátok.

A korlátlan forró víz a zuhanyzóban és életem legfinomabb befutókajája – gyros hús, rizs, saláta, pita, öntet, most is éhes leszek, ha rá gondolok – feltette a koronát a napra. Este kilencig vártunk eszegetve-iszogatva, beszélgetve az eredményhirdetésre, ahol megtudtuk, hogy 106 kilométer volt a táv, nagyjából 2400 méter szintemelkedéssel. Szilvi negyedik lett a lányoknál, én huszonnegyedik a srácok közt.

A hivatalos időm 12 óra 43 perc, ami nagyon-nagyon jó, főleg hogy mennyire nem éreztem magam fáradtnak a végén, és milyen jól ment a futás. Messze nem voltam úgy kinyúlva, mint a Szederkény-Bóly 100 km után. Relációba helyezve is elég jónak gondolom: az elsőknek 10 óra volt beérni, nem is maradtam le olyan nagyon. A szintidőt teljesen kihasználók este kilenc előtt, majdnem 16 óra alatt értek be.

Igencsak át kell gondolnom a masszívabb frissítést az UTH-ra, mert itt kb kétszer annyit ettem, mint amennyit egyébként szoktam, szóval a koffeines GU gél, vitatigrissel, meg a pontokon sós kajákkal, kicsit persze gyorsabban fogyasztva mint itt, nagyon jó tervnek tűnik.
Este kicsit nehezen aludtam el a sok koffeintől, de szokatlanul sokáig aludtam. Két hengerezés és egy kör séta után a lábaimnak semmi baja, jól mozgok, lépcsőzés megy, mintha nem 100 km-t futottam volna, nem is teljesen értem még hogy lehet ez.

Rendes ember ilyet nem szervez, értelmes ember ilyen versenyre nem megy, szóval jövőre találkozunk!

Köszi Cöge, köszi Öcsi, köszi CREW, köszi fotósok, jók vagytok! 🙂