Futni mentem, nem tudom mikor jövök! – Black Hole Ultra Running Race

Futni mentem, nem tudom mikor jövök! – Black Hole Ultra Running Race

 405 

A pénteki technikai értekezleten fájó információt kaptunk arra a kérdésre, hogy a pontokról ki szabad-e vinni frissítést a kulacsunk tartalmán kívül. Azt ugye tudtuk, hogy rajtnál nem lehet nálunk táp, csak innivaló, de a sokadik óra futás után olyan random időpontban tud az emberre rátörni az eléhezés nevű rém, hogy igen jól jön, ha van nálunk valami kis kaja, és nem a vadmalacoknak kirakott kukoricát és nyalósót kell fogyasztanunk.
Azt pár napja lehetett tudni, hogy a GU nevű gélt fogjuk kapni, és az is kiderült, hogy minden ponton mindenkinek egy darab ilyen gél jár (valójában – bár egész finom volt mindegyik – szerintem meg sem lehet enni egy órán belül több ilyet anélkül, hogy a következmények leírásásban benne ne legyen az a kifejezés, hogy “sugárban”), de én úgy képzeltem, hogy elrakom a kis szütyőmbe, és megeszem amikor rákívánok, a ponton meg csócsálok valamit, ami nem édes.
Szóval Öcsi ott és akkor azt mondta, hogy nem lehet kivinni, amitől az izgalom meglévő féltéglája mellé a gyomromba költözött még egy-két nagyobb kavics. Szerencsére ez nem akadályozott meg abban, hogy a technikai értekezlet után tudjak még egyszer vacsorázni, meg enni egy kis csokit, ezzel elvégezve a felkészülésemen az utolsó simításokat. A versenyre vihető és kötelező felszerelések már rég össze voltak készítve, nem sok dolgot kellett és lehetett magunkkal vinni. Kulacs, fejlámpa, fényvisszaverő kötelező, zsepi, sapi, kesztyű, csősál vihető. Figyelembe véve a sok-sok hópelyhet prognosztizáló időjárás előrejelzést, végül kötelező lett az izolációs fólia is. Mindezt zsebbe, vagy maximum egy futóövbe lehetett begyömöszölni.

Tűrt és támogatott.
Tűrt és támogatott.

Két hete kértem kölcsön Zsuzsitól egy freebeltet, azóta csak azzal, és kulaccsal a kézben futottam, sőt a fényvisszaverő mellényt és a lámpát is belerámoltam, aztán mindezt kipróbáltam versenyen is Csanyáéknál a VTM-en. Minden bevált, a szoftkulacs csősállal a kézre aplikálva nem lötyögő és kényelmes, az öv nem szoros, ne rázkódik, nem üti sem a seggem, sem a … sem elől.

VTM
A VTM-en még 20 fok volt. A Black Hole 4 °C-t ígért.

A rajtcsomagban tök jó technikai pólót kaptunk, a Borvidék Futóegyesület versenyein érhetők el mostanában (oké, van amikor külön pénzért) a legjobb fazonú és legfrankóbb mintájú pólók, amit most ti tis megnézhettek egy jóképű glamour modellen. Figyeljük meg, hogy a fiatalember hajszíne passzol a sportos felsőruházat színvilágához, valamint a kiegészítők színe is a look and feel-be illeszkedő.

Jóképű modell
Minimalista dinamizmus.

Fájó pontja egy versenynek a koránkelés. Még ha pályaszálláson hajtod is álomra a fejed alig negyed óra sétára a versenyközponttól, akkor sem kellemes, ha az 5:30-kor kezdődő depózáshoz 4:15-kor kell kelned, pláne óraátállítás után. Ilyenkor jól jön, ha az izgalom korábban említett féltéglája és hozzá csapódott kavicsai nem hagynak aludni, és 2:37-kor, majd, 3:45-kor, majd végül 4:07-kor megébresztenek, és nem kell megvárnod amíg csörög a vekker, hanem frissen kipattansz az ágyból és készítesz egy kávét, miközben elmajszolod az előző nap bekészített reggelid.

A Szederkény-Bóly 56 km-en már bevált futószettemet, a Brubeck thermó aláöltözőre vett narancsárga technikai pólómat egy dekás kabáttal egészítettem ki, ezt a Kiprun dzsekit nagyon szeretem, mert sok zsebe van, kapucnija, kétféle kesztyűje, oldalt egy-egy nagy szellőző cipzára. Slankított, vagyis nem kap bele a szél, ÉS rendkívül jól áll.

Na, az előkészületekből, körülményekből ennyi elég szerintem.
Emlékeztetőül: a Black Hole az a verseny, ahol nem tudjuk hogy:
– mikor indulunk
– merre megyünk
– milyen talajon
– mennyit futunk összesen.
Annyit tudtunk, hogy 55 és 120 km között lesz a táv, és ennek a kifejezésnek a pontos értelmére később, egy futás flow-jától megvilágosodott pillanatomban rá is jöttem. De ne szaladjunk előre, haha.
Szóval hat előtt ott voltunk a rajtban, kis feleségemet nyilván nem hagytam aludni, eljött velem, ott vacogott a mezőnnyel fél órát miközben kivilágosodott, fölöslegessé vált a fejlámpa és fényvisszaverő mellény, el is pakoltam őket a freebeltbe, hogy ne menet közben kelljen bajlódnom vele.
Érdi futótársammal, Varga Szilvivel beszélgettünk, már két hete találgattuk mennyi lesz a táv, és inkább aszfalt, vagy terep. Szilvi szerint száz alatt lesz, szerintem száz fölött, és én azt tippeltem, hogy sok lesz benne az aszfalt, meg a murvás, földes mellékút, ezért nem is terep csukát veszek, mert szerintem amúgy is kb minden magyar tájon el lehet boldogulni terepcipő nélkül is, és ahol meg jó a talaj, ott aszfaltosban sokkal gyorsabban tudok futni.
Öcsi végül megadta az “egy perc van a rajtig” jelet, elköszöntem Anditól, “megyek futni egyet a haverokkal, nem tudom mikor jövök”, és végre mehettünk futni, véget ért a fázás.

Végre rajt!
Végre rajt!

A mezőny rendkívül óvatosan kezdett, beszélgetés, nevetgélés, vagánykodás, izéméregetés szólt minden irányból, zavart, így picit előre mentem. Az elit messze elhúzott, én meg úgy a tizedik helyen haladtam. Aszfalton indultunk Bakonybél felé, ismerős pálya, jól lehet futni, van benne lejtő, miért ne mennék előre? Addig kell futnom, amíg tudok, Szilvivel ellentétben én nem tudok egyenletesen menni 20 órán át, én megyek jó tempóban hat órát mondjuk, utána jelentősen lassulok, sétálom a kis emelkedőket is, bár így is el tudok menni még hat órát, utána meg jönnek a nagyobb bajok. 🙂

Hálás voltam az aszfaltos cipőért az első pontig. Ott két dolog történt. Egyrészt Márkus Öcsi és Simonyi Balázs kint volt a ponton, és itt már azt az instrukciót kaptuk tőlük, hogy elvihetjük magunkkal a GU-s cuccot, ami nagyon nagy segítség. Másrészt ráfordultunk egy jó kis saras mellékútra, majd erdei ösvényre, aztán egyszer csak átváltottunk Peaks of Bakony módba és medvehagymával és odvas keltikével borított sziklás hegyoldalba caplattunk fölfele. Szeretem az ilyen utakat, de tucatszor mormoltam magamban, hogy bocs Szilvi, mert mint kiderült a magabiztos “inkább aszfalt lesz” kijelentésem miatt ő is utcai cipőben vágott neki a versenynek, pedig neki egy földút már inkább terepcsukás lenne.

Majdnem Peaks of Bakony.
Majdnem Peaks of Bakony.

Ha felmegyünk egy hegyre, akkor általában le is jövünk róla, szól a terepfutók szabálya, így volt most is, futható úton értünk be Bakonybélbe, ahol a fagypont közeli isoitaltól fagyifájás lett a szemgödrömbe, ez nem az az érzés amire számítasz egy futóversenyen.
Minden ponton volt egy információs tábla: hány km-re van a következő pont, mikor zárt a pont, mennyi idő van odaérni. Hamar kiderült nekem, hogy a szintidővel nem nagyon kell foglalkoznom így a mezőny elején, így a kb azonnal el is felejtettem a kiírt percet, meg a zárást, sőt néha a kilométert is, aztán kérdezhettem a többieket, akik persze nevetve adtak meg kamu adatokat. Eleinte azt gondoltam, hogy a táv és az idő utal majd a pálya nehézségégre, vagyis ahol mászós, ott lazább a szintidő, de aztán nem úgy tűnt, hogy lenne összefüggés.

Kedvenc dzsekim!
Kedvenc dzsekim!

Egy idő után nem volt jó egyedül futni, így mikor győri futónagykövet társammal, Mátéval rájöttünk, hogy kábé egy tempót tudunk menni, elkezdtünk sztorizgatni. Ő fiatal és gyors, nekem van picit több ultrás tapasztalatom, pont egy súlycsoportban voltunk. Mondjuk ő épp 300 km fölötti hónapokat edz, meg rengeteg tempós, öt percen belülit fut, szóval jövőre már nem egy ligában leszünk, de akkor és ott jól elvoltunk. Szakmája az, hogy hosszan beszéljen, szóval ő vitte a szót, sztorizgatott a mindenfele futott maratonjairól, nyilván aki ismer, tudja, hogy én is szoktam néha rövidke történeteket mesélni, így gyorsan telt az idő. Mindketten elfelejtettük összeadni a megtett távokat, igazából nem is számított, hogy 40 vagy 50 km-nél járunk, csak mennünk kellett fenntartva a jó kis homeosztázisunkat. Én továbbra is úgy véltem, hogy majd sötétedésre érünk be, ő sokkal korábbra tette a végét. Mondtam neki, hogy az enyém a biztonságosabb vélemény, hiszen így max hamarabb beérek, mint számítottam, nem pedig az lesz, hogy még két órát kéne futnom, pedig a mérőmókus már kirakta a megtelt (kiürült) táblát.

A legviccesebb rész Csesznek vára körül volt, ahol irgalmatlan meredek dombra kellett felmenni majdnem egészen a várig, majd körbeszaladtuk egy sziklás kis ösvényen, hogy a Mukiék UB frissítópontján mi fogadjon minket? Ákos vagy Bonanza Banzai ment csuma hangerőn! Na azért mindennek van határa!
Szerencsére volt náluk forró tea, és épp szépen kérte őket a polgármester, hogy ugyan már ne zajongjanak annyira, így megnyugodva tudtunk továbbállni. Máté egész jól ismeri a Bakonyt, sokszor dobott be nekem nem sokat mondó földrajzi neveket, de a lényeget leszűrtem, vagyis hogy egyre haladunk vissza Zirc fele, pedig hol van még a sötétedés.

A cseszneki vár mögötti szuper kis szikla, ami 50-60 kilométer után esik a legjobban a combodnak.
A cseszneki vár mögötti szuper kis szikla, ami 50-60 kilométer után esik a legjobban a combodnak.

Jött viszont a hideg, széllel és hódarával. Pár órával korábban, bár nem volt melegem, levettem és a derekamra kötöttem a kabátomat azzal szándékkal, hogy ha jön a jósolt szar idő, legyen mit felvennem. A Brubeck Thermo azonban nagyon jól vizsgázott megint, komolyan mondom, hogy a kb 5 fokban, szélben egyszer sem fáztam futás közben, nem kellett felvennem a dzsekit.
A frissítők személyzetéért viszont aggódtam, láthatólag minden létező cuccot magukra véve is fáztak. Már említettem máskor is, hogy szerintem az ultrásokat bringával kisérni nehezebb, mint maga futás, nos emellé most csatolom azt a véleményemet, hogy egy ultraversenyen frissítést adni is embert próbálóbb, mint maga a futás, hisz mi nem fáztunk, jól elvoltunk, kaptunk enni, inni amit csak kértünk, és közben még jól is szórakoztunk!

Fel Csesznek.
Fel Csesznek.

Apropó frissítés! Minden GU zselében volt koffein, így a hatodik után már elég komolyan becuccozva éreztem magam, volt olyan pont ahol mondtam a kicsit ráérősebben frissítő Máténak, hogy “Hallod, hallod, menjünk má, hallod, haver, figy, nagyon benne vagyok, menjünk, már, hallod”, miközben túlmozgásos tüneteket produkáltam. Úgy túlkávéztam magam, hogy a verseny után is alig tudtam aludni, pedig bitang fáradt voltam.
A gyümölcsös gélekbe elvileg kevesebb volt a nafta, szóval valami rettenetesnek hangzó, de valójában üdítően friss görögdinnyés sósra tértem át egy idő után a csokis – kávés ízvilágról.

Ekkor jött az a megvilágosodott, TUDOM MÁR pillanat, amikor értelmet kapott számomra az 55 és 120 km között, értitek KÖZÖTT kifejezés a verseny várható távjáról. A ponton ki volt írva, hogy 17 órakor zárnak, és 18 órára kell kb elérni a következő pontig, a táv pedig mindössze 6 km. Nem is foglalkoztam akkor vele, míg egy bokáig érő iszappal borított, kövekkel megspékelt, meredeken lejtő favágúton elért, majd értelmet nyert az agyam egyik még funkcionáló pontján ez az infó, és elkezdtem kiabálni, hogy baszki Máté rájöttem, már TUDOM mennyi lesz a táv! Hát 87,5 km, mert 55 + 120 = 175 és 87,5 van pont közötte! Ez biztos! Ha a mezőny végének is este hatig el kell érnie a következőig, akkor nem lehet száz fölötti a táv, nem megyünk már több órát. 87,5 a vége! Ez 100%!

Máté szerint volt az elgondolásban valami őrült ráció.

A szépséghibája annyi volt a dolognak, hogy azt nem tudtuk, hogy mennyinél járunk.
Nem végeztük el a matek házit az elmúlt órákban, nem adtuk össze a megtett távokat, még azt sem tudtuk mennyi pontot hagytuk már el, de hogy nekünk még 15, 20 vagy 25 km-t kell megtennünk az mindegy volt, mert megéreztük, hogy közel a vége.

Hódara, az nagyon kellett!
Hódara, az nagyon kellett!

Csanyáék, velünk ellentétben, nagyon fáztak a következő ponton, és nekik még sok volt hátra. A kiírás szerint a következő 5,5 km-re volt 55 perc, vagyis vagy irdatlan nagy szopóhegy következett, vagy itt már nagyon laza a szintidő, gondolva a mezőny fáradt és elcsigázott végére is.

Amikor egy viccesen hosszú emelkedőn szembe jött velünk a bringás kísérő kamerával, és elkezdte kérdezgetni, hogy mit gondolunk hol járunk, mennyi van hátra, eléggé gyanús lett a dolog, és nem lepődtem meg, viszont nagyon megörültem, amikor a pontra az volt kírva: következő helyszín – CÉL, táv – kérdőjel.

Itt már bohóckodtam, mondtam, hogy ha nem lesz 100 km, akkor én tovább futok, kiegészítem, el is felejtetem megtölteni a kulacsom, amiből lehetett volna baj, ha gonoszak a szervezők, de nem voltak azok, nem egy egyre szűkülő spirálban, újra és újra elhaladva cél közelében, de azt nem elérve kellett haladnunk, hanem jól aszfaltozott, lejtős mellékúton értünk vissza a Bagolyvár Fogadóhoz, ahol kis feleségem integetve vár. Megpuszilgattam, megölelgettem, örültem, hogy visszaértünk ilyen korán.

Mátéval aztán vigyorogva bementünk a célba, leadtuk a maraboo nyomkövetőt, kérdeztük mennyi is volt akkor a táv? De Öcsi nem mondta ám meg. Oké, mennyi időt futottunk? Azt sem mondta meg. Jó, de mikor indultunk? Titok volt ez is. Majd este a díjátadón megtudjuk a pontos adatokat. Nekem oké, de akkor nem megyek már ki kiegészíteni százra, hisz nem tudom mennyi kéne, jó lesz ez így is, ha CSAK 87,5, mint ahogy kilogikáztam.

Azt azért kiderítettem hamar, hogy még csak délután négy van, vagyis kb 9 és fél órát mentünk, az elég jó, pontosabban nekem nem is kellett. Megérkezett Szilvi is,alig 10 perccel utánam, mondtam is neki, hogy ha van még 10 km tuti be is ér, mert én már eléggé lassultam, ő meg tuti azonos tempóban futott végig. A lányok között harmadik lett! Nagyon menő! 🙂

Aztán már csak száraz ruhát, meleg zuhanyt, meg nem zselés állagú kaját szerettem volna, így gyorsan (najó, robotmozgással) visszaballagtunk kis feleségemmel a szállásra, ahol egy nagyon meredek lépcső végén ott várt a forró víz és a tönkölykocka.
Nagy élmény volt, ritka az amikor egy ultra végén azt tudja az ember mondani, hogy könnyebb volt, mint várta, de mivel több mint 3 órával és legalább 20 kilométerrel hamarabb vége volt, mint ahova én a kockás zászlót tettem, maradt bennem erő bőven, bár lehet hogy csak a több tonna koffein beszélt belőlem.

Nem kívánt kontaktus.
Nem kívánt kontaktus.

Este aztán a díjátadón megtudtuk a pontos, hivatalos távot is. Azt még pénteken említették, hogy még aznap is kellett a pályán módosítani, így a végső táv 85 km, 2000 méter szinttel. De én biztos vagyok benne, hogy eredetileg a megvilágosodott pillanatomban kigondolt 87,5 km volt a terv!

track

Ui: másnap reggelre leesett 15 centi hó a Bakonyban. Tuti jó móka lehetett ilyen időben leszedni a szalagokat!

Legyen hó!
Legyen hó!

Fotók: Black Hole FB oldala – Jakabházy Miklós, Szűcs István, Kerékgyártó Péter


Vélemény, hozzászólás?