Van egy olyan elképzelésem, hogy annyi kilométert tud egy tapasztalt futó egyben lefutni, amennyi az átlagos heti összes edzéskilométere. Számold át, rád illik?
Ennek az elképzelésemnek a jegyében próbáltam a heti km átlagomat feljebb vinni november óta, de most ahogy visszanézem épphogy elértem a 73 kilométert, szóval nem kell csodálkoznom azon, hogy az utolsó 44 km-em, vagyis a Szederkény-Bóly 100 km-es közösségi futás második köre, már nagyon nem eset jól, és erről nem csak az a két sertéstelep tehet, amelyek mellett túl sok percig tartott elkocogni.

Mostanában van egy fura mellékhatása az ülőmunkámnak, időnként futás alatt és után húzódik a hasizmom. A csípőhorpaszizmom rövidülhetett be és/vagy ennek a csodás nevű izomcsoportnak az ellenoldali antagonista izmai túl gyengék, mindenestre ez egy alacsony színtű (férfiak számára is) elviselhető fájdalom, azonban akaratlanul is változtatok a mozgásomon, hogy kíméljem, így néha az az érzésem, hogy combtőből sántítok mindkét lábamra. Most kezdtük el megint Timihez járni törzsizmokra gyúrni, a verseny előtt pár nappal különórára is elmentem hozzá, ahol furcsa helyekre szereztem izomlázat, valamint olyan helyeken triggerlabdáztam, ahol sosem gondoltam volna, viszont két napig semmi bajom nem volt, persze a verseny közben az első órától megjelent ez a fura húzódás, amit próbáltam nem tudomásul venni, vagy testtartással javítani (kicsit be kell billenteni a medencét), és tulajdonképpen működött is a dolog, mert úgy öt óra futás után elmúlt ez a fajta fájdalmam, de az is lehet, hogy addigra az egész testem vált egyetlen összefüggő futás elleni antagonista izommá, és kiegyenlítette a többi rész fájdalma a hasfájást. Mindegy, a lényeg, hogy nem kellett tíz órát foglalkoznom ezzel a problémával.

Pénteken Varga Szilvi futótársam (aki 2020-ban elsőre körbeért UB-n) fuvarozott le minket kis feleségemmel a közös szállásunkra, a kocsiban beszélgetve azt találgattunk mennyire kell majd Antarktisz-átkeléshez öltöznünk a hajnal hat órai rajthoz. Külön taktikát választottunk Szilvivel, ő egy kicsit vékonyabban öltözött és végig ugyanabban futott, én nyafka fázós alak vagyok, karszár-aláöltöző-póló-kabát és vetkőzés kombinációra voksoltam, egyébként mindkettőnknek be is vált a saját megoldásunk, pedig közben a sötét -8°C-os rajt után a napocska szépen felmelegítette a világot 4-5 °C körülire, miközben sugaraival simogatta sós izzadságos az arcunkat.

Az első 56 km-es kört már ismertem (előző évben 4 óra 48 perc alatt értem be első helyen), Szilvi szerint ez a szebb és a jobb a kettő közül, hiszen a második 44-ben már nagyon egyedül fogunk futni a sokkal kevésbé változatos és szórakoztató útvonalon, ahol kevesebb lesz ugyan az emelkedő (az egészben volt 700+ szint, kb. 500-200m elosztásban), de mi is fáradtabbak leszünk. Valamint itt jött az a két hizlalda, amik mellett már nagyon lassan tudtam csak elfutni, és hiába nem vagyok általában finnyás az ilyesmire, most eléggé megviselt a szag, ami olyan erős volt, hogy úgy tűnt szájlégzéssel is érezem a számban a keserű ízt.

A rajt után mondtam Szilvinek, hogy megyek a saját tempómban, aztán majd utolér valahol 3/4 távnál. Óvatosan, de nem túl/elég óvatosan haladtam pulzusra figyelve, ami -8-ban nem is tudna nagyon felkúszni, így aztán 30 km körül kezdtem el realizálni, hogy ez nem biztos hogy jó lesz, mert a fejemben akkor az első kör végére volt kirakva a vége pont, és ez nem jó gondolkodás, mert ilyenkor a szervezeted energiabeosztása is erre áll át, és szépen takarékra tesz 56 km-nél, azt hol van még a vége? Innen lassítottam, és próbáltam arra gondolni, hogy 56-hoz úgy kellene odaérnem, mintha alig futottam volna előtte, és be kell valljam ez nem jött össze. 50 km-nél éreztem, hogy nem lesz bulifutás a második ötven, pedig a korábbi 5:20-as tempóról 5:40 fölé lassítottam, ebben mondjuk a szivatós dombok is segítettek.
Egy százas nem két ötvenes. Sejtettem, hogy lesz bajom második körön…

A célban – mit beszélek, bárcsak a cél lett volna..! – kis feleségem várt, megbeszéltük, hogy hoz egy forró kávét meg egy szendvicset, hátha tudok szilárdabbat enni, mert eddig vitatigris-decatholon zselé kombinációval haladtam, néha a rágás kedvéért egy kis zabszelettel megtoldva. A kávé lement, a szendó nem, nagyon gyorsan próbáltam depózni a kísérőautóból, mert a futás közbeni megállást a csípőhorpaszizmom nem tolerálja, pl. a múltkor egy edzésen egy kóbor kutyát mentettünk, és mire megjött a civil állatmentő vagy 15 percet álltam lehajolva az ebhez, és utána alig tudtam kiegyenesedni.
Szóval miután minden elzsákoltam adtam egy cuppanós csókot kis feleségemnek, és elindultam a második körre. Előhalásztam a telóm, a fülest, tettem be zenét, és nekiindultam a második körnek. Andinak azt mondtam, hat perces tempóra fogok lassulni, úgy számolja a beérkezésem, de sajnos az első pár kilométer után azt kellett észrevennem, hogy épphogy megvannak a hatpercesek, sőt egy emelkedőn 6:50… Na innen inkább egy darabig nem néztem a tempómat inkább, mert tetszettek a rossz hírek, hiszen tuti hogy lassabban fogok menni.

Gondolkodtam azon hogy miért futok lassan? A lépésszámom a szokásos 180 percenként, nem lett kevesebb, szóval a lépéshosszal kell történjen valami, amit biztosan lehetne orvosolni, csak a lábizmaim már be voltak állva egy mozgástartományra, 6-7 óra után én nem tudom őket kimozdítani ebből a sávból, pedig próbáltam. Az aktívabb karlengetés sem sokat segített, hagytam az egészet fenébe, pedig kell erre valami megoldás.
Az sem tett jót a lelkivilágomnak, hogy az 57-es út szélén futottunk, ahol túl sok az autó, és túl kevés a futó, szóval javítom, nem is “futottunk”, én futottam tök egyedül, pedig nekem kell a társaság, közönség, valami ami kimozdít a “még négy órát kell talpalnod haver” állapotból.
Aztán elfogyott a vizem.
Bitang mázlim volt, kb öt perc múlva megállt előttem a kísérőautó, állati gyorsan félig töltöttem a ivózsákot, mondván, hogy ennyi már tuti elég lesz, és átrebbent az agyamon, hogy ez híres utolsó mondat is lehet, de nem akartam sokat tökölni, nehogy a horpasz elkezdjen fájni, mert akkor nagy gondban leszek, 35 km van még a végéig, ha a hasizmom miatt még jobban belassulok akkor marha sok időt kell még a pályán töltenem, plusz kicsúszhatok a tervemből, hogy mindenképpen 10 óra alatt be akarok érni.

Emlékeztek, hogy Szilvivel megbeszéltem, hogy majd utolér? Hát néhány kilométer múlva, 72-73 km között eljött az a pillanat, amikor több mint 30 másodperces tempókülönbséggel ment el mellettem. Nagyon nevettem, mert 70 km körülre tippeltem a verseny előtt, hogy el fog mellettem menni. Oké, aki UB egyénire készül, annak ilyen egyenletesen kell mennie 100 km-en, ha amúgy nem történik semmi baj.

Kezdtem nyűglödni, megálltam pisilni, pedig nem igazán kellett, aztán a sós-karamellás zselé pukkant ki, és borított be ragaccsal, ráadásul nem jött be az se, hogy zene helyett Simonyi Balázs podcastjára váltottam, amiben Rakonczay Gáborral beszélnek nagy teljesítményekről, pedig egy igen érdekes beszélgetés, csak nem ad tempót. Ekkor hívott telefonon Zsuzsi futótársam, hogy helyzetjelentés kérjen, és jól elbeszélgettünk, elmondtam neki, hogy bár semmi bajom, de még sok van hátra, lassan haladok, Szilvi jól van, eltűzött, de annyira, hogy a hosszú egyenesekben sem látom magam előtt. Kalkulálgattunk mikor fogok beérni, tudjátok ilyenkor már elég nehéz matekozni, de azért kijött, hogy ha tovább lassulok, akkor bajban leszek a 10 órával is, pedig titokban én 9:45-ön belüli beérésben gondolkodtam. A beszélgetés után kikapcsoltam a podcastet, visszatettem a futós tracklistámat, és jobban ment, ráadásul feltűnt előttem pár futó! Kiderült, hogy azokat kezdem utolérni, akik a 44 km-es második körön indultak valamikor 11 óra körül. A hátralevő táv is kezdett barátságosabbnak tűnni, már csak egyessel kezdődött, és azt gondoltam, innen könnyebb lesz fejben, meg azt is gondoltam, hogy innentől nem lesz már szint, de mindkettőben tévedtem.

Az egyik frissítóautó megállónál, ahol én nem álltam meg, mert a tervem szerint minden volt nálam, hiszen megállással időt vesztek és a csípőhorpaszom is bajt okozhat, észrevettem hogy látotávolságon belül van megint Szilvike. Kicsit megijedtem, mert ez azt jelentheti, hogy valami baja van, mondjuk nem tud már enni, inni, de aztán amikor futott akkor szépen távolodott, hogy aztán a frissítőpontnál megint büfézzen, akkor közelebb kerültem, de aztán megint elhúzott. Na akkor baja, nincs, csak megáll frissíteni, pedig nem szokott, sőt annyira nem, hogy eddig ő szívta a vérem, hogy az UTH-n mennyit álltam a kajapontoknál. Na Szilvi, most majd hallgathatod tőlem! 😀

Na nem húzom tovább, pedig az utolsó 5 kilométer nem akart sehogy sem elfogyni, ellentétben a vizemmel… Igen, az kifogyott, de már mindegy volt, beértem a Bólyra, ott még kanyarogtunk, majd a kísérőnk mondta, hogy még 1,5 kilométer. Ezzel annyi baj volt, hogy akkor az órám szerint nem lesz meg a 100 km, csak 99, de eldöntöttem, hogy én aztán nem fogom kikerekíteni. Ha 300 méterről van szó, akkor oké, de egy kerek kilométert, most nem, kösz. Mérési pontatlanság, a műholdak mondjanak le, nekem ez száz, nem érdekel mit mond egy kütyü!
Kis feleségem már várt, kifutott elém az utolsó száz méteren, és képzelhetitek milyen fergeteges hajrát nyomtam, ha utcai cipőben, táskával, nagykabátban tudott velem futni.
A célban névre szóló szalaggal vártak, ezért jöttem, érmeim vannak már, de egy ilyet is már rég szerettem volna.

A végén, és még ma is azt mondom, hogy aszfaltos százast, ultrát nem fogok futni egy jó darabig, jövőre itt biztos nem a 100 km-en fogok indulni. Nem az én távom, nem az én versenyem ez a magányos hosszú. Blackhole vagy UTH más, van mezőny, van közönség, van társaság, az nekem való.
9 óra 51 perc a hivatalos időm, vagyis a végén nyert egy kilométerrel bőven belül voltam a 10 órás tervemen, a pálya hivatalosan, és Szilvi órája szerint is 100 km, szóval én mától azt fogom mesélni, és ti is így adjátok tovább, hogy 18 percet javítottam a 2017-es százasom idején, pedig abban nem volt 700 méter szint.

De nem is ez a legjobb, bár tényleg csodálatos volt végre leülni 10 óra után a szalaggal a kezemben. Hanem most jött a legjobb rész, egy kis hengerezés után a forró zuhany, majd a vacsora és borozás a futóhaverokkal, élménybeszámoló, egymás ugratása, a tempó-pulzus elemzése, megbeszélni kinek mi működött, mi nem.
Végre ott volt az, amit mindig mondok: nekem a futásban nem a táv, nem az útvonal, nem az eredmény a legfontosabb, hanem a társaság.