Van egy olyan elképzelésem az edzéstervezésre, hogy ha tudok X tempóval futni Y távolságot, akkor X+30 másodperc tempóval menni fog 2Y.
Az ismeretleneket behelyettesítve ez azt jelenti nálam, hogy azt remélem, hogy ha megy egy maraton ötpercesben, akkor menni fog a 100 kilométer 10 órán belül. Abba ne menjünk bele, hogy ahogy egy maraton sem két félmaraton, úgy a 100 km sem simán 2,37Y, én is próbálok nem gondolni rá. Elég az hozzá, hogy volt olyan pont a gútai maraton közben amikor szívesen átneveztem volna a Szederkény-Bóly 100 km-ről a “csak” 56 kilométeres távra. Ez a pont valahol itt volt a képen látható 30 kilométeres táblánál, ami azt jelezte, hogy “már nincs sok hátra” (Tudtad? Ez az, amit minden futó gyűlöl hallani egy versenyen.), viszont ebben a “nem sokban” 10 kilométer van gát soha véget nem érő hepehupás aszfaltcsíkján szinte tök egyedül, mert alig száz résztvevője volt idén Gútai Vízkereszt Maraton 42 km-es távjának, és kb ugyanennyien voltak a félmaratonon is, és mostanra eléggé széthúzódtunk, pláne, hogy magamhoz képest veszett jó tempóban az első tíz között haladtam.

Soha ilyen jó idő még nem volt mint most! Voltunk itt már -15 °C-ban, latyakba, szélben és hóban is, olvassatok csak vissza!

Mindig meglepődök azon, hogy Gúta milyen közel van, most meg az új híddal még közelebb, 1 óra 10 perc alatt oda lehet kocsikázni. Most valamiért később volt a verseny, nem pont vízkeresztkor, így nyitva voltak a jednoták, reflektálva a mai magyar áruhiányra: vehettünk volna cukrot, meg olajat, mert ott volt minden.

Na de nem ezért jöttünk ide Nezumival, és nem ezért kísért el minket kis feleségem, valamint csatlakozott az érdi különítményhez Szilvi és Anett a helyszínen, hanem mert ez az egyetlen verseny a világon ahol ágyúlövésre indulsz, és hiába számítasz rá, ha évente egyszer hallod azonnal felmegy a pulzusod a nagy BUMMra!
Még szerencse hogy olyan ideális idő volt, hogy Eliud Kipchoge tervezhetne itt újabb maratoni csúcsot, így helyesen öltözve a magasra szökő szívfrekvenciát szépen vissza lehetett csalogatni a megfelelő zónába. A rajtba fáztam, kesztyű, sapka, karszár, póló épphogy elég volt, de aztán 15 km körül a gáton kisütött a nap, és végig így is maradt, az ilyen időben szeretek nagyon futni. Le is vettem mindent, ami mozdítható.
Rengetegen öltöztek túl, aláöltöző, széldzseki, vastag sapka, mintha most is repkednének a mínuszok. A futóbolondok fórumról jól ismert régi futóbarátomat O/O-t rá i beszéltem, hogy menet közben dobjon le egy réteget, szerintem jobban járt volna, ha az aláöltözőt veszi le és a póló marad, de tudom, hogy nehezen hiszi el az ember januárban, hogy nem fog megfázni egy szál pólóban, pedig 5 perces tempó alatt olyan az intenzitás, hogy abból nátha nem lesz.

Persze nem kezdtem rögtön 5 perc alatti tempóban, a nyugis kezdés már számtalanszor bebizonyította, hogy működik, lehet hogy egyszer kipróbálom azt a “bemelegítés” nevű dolgot is, amit én soha nem csinálok, pedig kéne.
A Vág hídja után azért végre tudtam menni, nem is volt gond 4:30-4:40-es sebességgel végigvágtattam az útvonal fordítójáig, nem álltam meg sehol, vittem a hátizsákom, abból fogyasztottam a mindenjót. Szilvitől kaptam egy “Allrys” sós paradicsomos rízs alapú izét, “spark ignites”, ez van ráírva, nem tudom mit kéne erről gondolnom, pedig “A válogatott és csúcsminőségű alapanyagok segítségével a lehető legtöbbet hozhatod ki magadból!”, amit ugye lehet akár szó szerint is érteni, hogy oly nemvárt meglepetéseket okozva jön kifele, mint éjjelente a Magyar Közlöny.
Egyébként nem volt rossz, de azért nem ennék belőle többet egy versenyen, és vszínüleg pénzért venni sem fogok, ha neked nem ízlett, és rám akarod sózni (érted, merthogy sós!), akkor átveszem.

Ettem még három vitatigrist, visszafele megálltam két ponton kólát inni, és tartogattam az unalmas gátra az utolsó decathlonos sós-karamellás gélem, mert az tényleg jól szokott esni, és ráadásul jó sokáig el lehet vele szórakozni, mert kicsit ragad, és ezért aztán nyalhatod a tíz ujjad utána.

A gát végén már eléggé ki voltam purcanva, a jobb nagylábujjam annyira fájt néha, hogy bicegtem, ilyenkor kimegy belőle a vér, elzsibbad, és nagyon rosszul viselkedik a hepéken meg a hupákon, a végső betoncsíkon meg sok ilyen volt.

Itt még megelőztem két teljesen elcsigázott maratonistát, pedig nem szeretem ezt a szakaszt, a forgalmas műúton nincs menedékünk az autók elől, a városban pedig csak azér tudtam merre kell menni, mert ez már a negyedik maratonom errefele. Vannak sárga táblák, de a kordonokkal lezárt városmaratonokhoz szokott nemgondolkodós kényelmet nem itt kapjuk meg.

A célba beérve ralizáltam, hogy ez bizony PB lett, 3:24:32 a saját mérésem, több mint egy percet javítottam a 2016-os SPAR maratoni időmhöz képest, és ez elég jó, ha nem azt nézzük, hogy hat év alatt jutottam el ide, hanem azt, hogy ez egy ultra felkészülés mellékhatása.

Az öltözőben volt forró víz, a menzán jól esett a csirkecomb és a rizibizi, de legjobban a az uborka és a bubis víz, aminek a márkanevét gyorsan el is küldtem Lemúr Mikinek, ő értékeli az ilyesmit!

Kiderült hogy a női mezőnyben Szilvi abszolút, Anett korcsoportos harmadik lett, így nagy tapssal zártuk le a versenyt, majd hajtottunk el a MOL Slovnaft kútra elviteles kávét venni és naplementében meginni.