Egy ideje pulzusmérővel futok, ennek főpróbája volt ez a szelidi verseny. Az előző évi versenyhez képest kibővült csapattal érkeztünk, kis feleségemen és két unokatesómon kívül az unokaöcsém is eljött velünk, ők masszív strandolást terveztek az alatt a három óra alatt amíg én körbekocogom párszor a tavat, ehhez megvolt az ideális 30 fok körüli hőmérséklet, magas páratartalommal. Oké futáshoz, nem a legjobb, de én szeretem és bírom ezt az időjárást.
A hangulat a szokásos barátságos, családias, nincs tömeg, nincs nagy csinadratta, de minden helyén van. Én ezt várom egy versenytől: ne legyünk nagyon sokan, legyen jó a pálya, legyen érem, és legyen valami extra (strand, zsíroskenyér, sőt akinek igénye volt rá még kígyófarkás technikai pólót is vehetett). Itt minden pipa.
A haditerv az volt, hogy az első kört a versenytempós pulzusom alatt tartva teszem meg, közben pedig érzésre eldőntöm, hogy mi lesz tovább. Megmondom milyen pulzuskontrollal futni egy verseny elején: rohadtul frusztráló. Sorra húz el melletted mindenki. Lelkesek, vágtáznak, lobog a hajuk a szélben. Te meg a kényelmi zónádban tötymörögsz. Tízszer átgondolod, hogy jó-e ez így. Aztán amikor 5-6 km után kezded utolérni az első felborult embereket, meg azt tapasztalod, hogy a nagy hőség ellenére nem kell percekig depózni a frissítőknél, akkor elkezded átgondolni a helyzetet, és méltányolni, hogy még mindig van erőd, olyan, mintha most kezdtél volna futni.
Azt azért eldöntöttem, hogy kb 5 ütéssel feljebb emelem a második körre a határt, mert az én idegeim sincsenek kötélből, valamint a hat perces tempós magamhoz képest azért hervasztóan lassú… A rajtzónában profi kísérőcsapat várt, feleségem fotóz, bíztat, unokahúgom pacsizik, a két srác pedig hűs vízbe mártott szivacslabdát ad be, hogy fejemre nyomva hűthessem magam. Nagyon lelkesítő, amikor az ember hozzátartozói ennyire ott tudnak lenni egy versenyen! 🙂

Szóval átnyomtam az órát egy zónával feljebb, és már ettől a pár szívdobbanással magasabb tempótól elkezdtem előzgetni. Jó 20 mp-el gyorsabb tempót jelentett ez a tartomány, testileg pedig egy komfortos, “bármeddig tudnék így futni” érzést. Jött az endorfin rush is 17-18 km körül, ha utolártem valakit, akkor megnyújtott léptekkel, határozottan tudtam ellépni mellette. A kevés aszfaltos szakasz egyikén szippantós kocsi jött szembe, mutattam a sofőrnek hogy dudáljon, vette is a lapot, nyomta kürtöt, én meg vadul vigyorogtam. 😀
A harmadik kör elején jött szokásos lelkes szurkológárda, még egy potya smacit is loptam a feleségemtől, okosan fuss, mondta, én meg bólogattam, hogy azt teszem, és előzgettem tovább az embereket max 155-el.
Aztán a tó túloldalán az utolsó frissítőtől jöhetett az ereszd el a hajam, 5:20-as tempó, majd 5:15 alatti kilométerek, végül utolsó szakaszra 4:48, vigyorgva, 180 körüli max pulzussal… Nagyon nagy élmény volt a végén gyorsulni, komolyan mondom. 🙂
A legjobb ugye ebben a versenyben a zsíroskenyér, és a strand, bár futás után óvatosan másztam be a vízbe. Kiderült, hogy annyira leégtem a napon a verseny közben (ideális időpont pecsenyére sötéshez a 10-13 óra közötti szakasz), hogy a hűs habokban szabályosan rázot a hideg. Azért ellubickoltam egy jó fél órát.

Ezt a versenyt nagyon jól megcsináltam.

Idő: 03:12:03
Táv: 33.9 km
Tempó: 05:40
Átlagpulzus: 151