9 óra 56 perc, Agárd, Tóparti Futóparti. Két, abban a pillanatban érkezett futó gyanakodva nézi a rajtkapu mögött állókat.
Róka: – Tomi, mikor van a rajt?
Tomi: – Úgy emlékszem negyed 11-kor.
Szpíker: – Négy perc van a rajtig!
Róka: – Aha, negyedkor. :DDD

Utolsó pillanatban döntöttem el, hogy csatlakozom Tomiékhoz a velencei tókörre, a VTM-es szarakodás után rájöttem, hogy kellene a sok-sok kilométer a lábamba és ehhez most minden lehetőséget megragadok.
A mi tókörünk nagyjából eseménytelenül telt, kivéve hogy ebben az évben először lehetett rövidgatyában és pólóban futni, illetve esetleg említésre érdemes Tomi intermezzója egy sukorói étteremben, miszerint: “- Most elmondom, mi fog történni.”
Vendégbloggerünk, kicsivir viszont eddigi leghosszabb távját futotta le, így amikor megkért, hogy “ha lehet még egy vendégposzt, akkor a világra árasztom a futás szeretetét“, akkor nyilván nem mondtam nemet. 🙂 

Az én kétharmadom

Földrajzból mindig is gyenge voltam. Fogalmam sincs, hány kilométer egy Velencei-tó kör, és ha pár hónapja megkérdezte volna valaki, kb. annyit mondtam volna, hogy annyi, amennyit én biztos nem tudok lefutni. Pár nappal a Böllhoff Tóparti Futóparti előtt elkezdődött a mozgolódás az érdi futócsapatban, hogy ki az, aki megy. Elolvastam az esemény honlapján, hogy mi is ez, és az egész annyira klassz dolognak tűnt, hogy elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy de jó lenne elmenni. De az ezer fős nevezés már januárban betelt. Nem baj, mindig maradnak rajtszámok, jó buli lesz, menjünk! (Az esősnek kinéző idő miatt sokan nem jöttek el, így Tominak és nekem is lett rajtszámunk 3 perccel rajt előtt, így kaptunk érmet a végén, de ami még jobb, lehetett falatozni a batyus frissítésből. Házi sütik, csoki, gyümölcs, amit csak szeretnél. – rrroka)
Különösebben nem készültem erre az eseményre. Januárban és februárban már lefutottam egy Yours Trulyt, 25 és 26 km-t, tudtam, hogy mi az, amit bírok, és kellett egy új kihívás. Szerdán futottam egy nagyot (13 km-t) Budafokon, ebből 2 km kaptató. Külön kiemelném, hogy az edzés indulásakor a helyi sportpályán épp Hevesi Tamás énekelte, hogy „Ezt egy életen át kell játszani.” Pont ez járt a fejemben a legutóbbi futóverseny óta, és ez most olyan volt, mintha nekem szólna. Csütörtökön elmentem a világ legjobb jóga órájára (jóga futóknak és sportolóknak), tökéletesen átmozgatta a csípőt, a vádlit, a vállamat. Még hosszú távra való kulacstartó övet és víztartályos terepfutó hátizsákot is szereztem. (Nem tudtam dönteni, hogy melyik legyen, úgyhogy mindkettőt megvettem, előbb-utóbb úgyis kelleni fog.) Pénteken lazítottam, kialudtam magam, elmentem a PIM-be az Arany János- és a Szabó Magda-kiállításra, répatortát sütöttem.

A futás napján fél hétkor keltem, és nem örültem a szakadó esőnek. Aztán úgy voltam vele, hogy ez vagy el fog állni a kedvemért, vagy nem áll el, és akkor pont úgy lesz a jó. Minden helyzetre tudok egy dalt. Erre például ott a Mrs. Columbótól a Rainbow: „A little rain never killed anyone.” Meg anyám is mindig azt mondta, hogy nem vagyok cukorból. Az egész nappal kapcsolatban az volt az előérzetem, hogy ami ennyire spontán és görcsmentes, az csakis jól sülhet el. Külön tetszett a kiírásban, hogy ez nem verseny. Persze ha az lett volna, akkor sem az én távom, pusztán a teljesítés volt a célom. Így megfogadtam a bölcs Obi van Róka tanácsát, és úgy voltam vele, hogy futok, ahogy jól esik. (Bár ezt nem úgy gondoltam, hogy az eső esik.) Eredetileg nem akartam reggelizni, aztán rájöttem, hogy csak órák múlva fogok elrajtolni, és vagy egymillió kalóriát el fogok égetni, úgyhogy bedobtam két tükörtojást, egy kávét és egy teát a hétféle vitamin meg a kollagénkoktél után. (Erre rá kell dobni még némi indokolatlan szénhidrátot! – rrroka)
Fél óra alatt lent voltam Agárdon. A vonaton olvasgattam a könyvemet, ugyanis az egyik idióta célom ebben az évben napi száz oldal elolvasása. Ahogy leszálltam, és a felhők közül előtörtek a napsugarak, az a kegyelem pillanata volt. Lesétáltam a partra, és megláttam két gyönyörű hattyút. (Imádom a hattyúk, kacsák és sirályok látványát.)

Az egyik kiállítótól kaptam magnéziumtablettát és árnika krémet, amit rögtön szét is kentem a térdemen. Nem volt nálam rövid ujjú felső, ezért hosszú ujjúban futottam, amire csak azért húztam rá a Rolling Stones emblémás pamut trikót, mert annyira vagány. (Nos, ez a kör végére csurom víz lett, és amúgy sem látszódott a rajtszámtól.) Ja igen, lett rajtszámom, és a mosdóba is eljutottam. (A futók jól tudják, hogy amit nem akarsz magaddal vinni, attól jobb megszabadulni, beleértve az előző esti répatortát is. (A csillagrombolók is kidobják a hulladékot, mielőtt fénysebességre kapcsolnak. – rrroka) A guggolás, meg a szék póz, mint tudjuk, kiváló erősítő gyakorlatok. 🙂
A rajtzóna elején megláttam az egyik érdi futótársamat, és megkérdeztem, milyen tempót tervez. 5:10-5:20 körülit mondott, és jó futást kívánt. (Vajon brit tudósok felfedezték már, hogy egy érintés hegyeket mozgat meg?) Na, hát én átlag 6:00-ás kilométerekre gondoltam (órám továbbra sincs). (Szerezz! Egy jó tipp: Huawei Band 2 Pro okoskarkötő. 20 rongy körül van, csuklón mér pulzust, és van benne GSP, lépést, kalóriát, tempót számol, telefonon visszanézhető! – rrroka) Összességében három órát szántam a futásra, mondván, hogy akkor tök jól elérem hazafelé a vonatot. Ehhez képest, ahogy elindultunk, az első tíz kilométeren végig tudtam követni a szememmel, sőt utol is értem, aztán úgy voltam vele, hogy jobb, ha visszaveszek egy kicsit, nyugodtan lélegzem stb. Ő meg csak ment előre rendületlenül. (Jó döntés, Szilvi tud két kört futni a tó körül ilyen tempóban. 🙂 – rrroka)
Az első néhány kilométeren a vasúti kerítés mellett futottunk. Erről eszembe jutott Albertfalva, ahol először tudtam lefutni a kb. 3 km-es kört. Ez itt most annak majdnem a tízszerese lesz.
Egy éve azért kezdtem el futni, mert el akartam menni a női futógálára. Úgy voltam vele, hogy 5 km-t bármikor lefutok. Húsvét vasárnap kimentem az érdi Duna-partra a túracipőmben, a polár felsőmben és egy pamut leggingsben. Erős másfél kilométer lett belőle. Nem kaptam levegőt, és tele ment a szám meg a szemem muslincákkal. Aztán másnap megint kimentem. Nem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor beleszerettem. De ha egy konkrét élményt kellene felidézni, akkor az első érdi hendikep futásom, ahogy suhantunk az erdőben, és az első 5 km-es kör végén Róka megkérdezte, hogy nem megyek-e még egy kört – és mentem.
Az első szakasz olyan gyorsan elrepült, hogy észre sem vettem. Az első frissítőpontnál nem akartam elhinni, hogy már 5 km-t megtettünk. Utána láttam egy zöld 8-as számot felfestve az útra, és csak később esett le, hogy az a kilométert mutatja. Aztán jött a 11. A 12. és 13. kilométer között azt gondoltam, hogy mind a 160 m szint itt van egyben. Meg is álltam lefényképezni az emelkedőt (Sehol sincs az érdi Szuszogóhoz képest! – rrroka), belesétáltam, aztán jött egy kis lejtő, mentem tovább. 14, ez már a fele. 16-nál Pákozdnál jártunk. Könnyednek és energikusnak éreztem magam, én biztattam másokat, hogy „hajrá”.

Fejben már írtam a blogomat, és rájöttem, hogy ettől olyan az egész, mintha már megcsináltam volna. Tudtam, hogy célba érek, csak most még megnézem, hogyan. Közben a fejemben szólt, hogy „nekem azt mondták, ez a rock ’n’ roooll”, meg a Mulan („Erős légy!”). Nem volt semmi nyígom. Szerencsére pár nappal előtte beszakadt a köröm a jobb hüvelykujjamon, így előre eldöntöttem, hogy ha bármiféle fájdalommal fogok foglalkozni futás közben, akkor az ez lesz. Eszembe jutott, amikor még a SPAR maraton 10 km-es távjára készültem. Előző nap az 5 km-es versenytől úgy megfájdult a térdem, hogy mindenféle krémeket, fájdalomcsillapítókat meg gumicukrot tömtem magamba(Ööö… Gumicukrot…? – rrroka) , tornáztattam a lábamat, és attól féltem, hogy nem fogok célba érni. Persze most is lehetett volna gond a térdemmel, vagy vérhólyagom, izomgörcsöm, akármi. Erről is eszembe jutott egy örökbecsű darab: „Kibírom én, akárhogy is fáj!” 😀

Pákozd után utolért Róka, és kérdezte, hogy „Még jó?” Mondtam neki, hogy minden rendben. 20 km-nél jött egy végtelen róna erős szembeszéllel. (És sunyi hosszú enyhe emelkedőve – rrroka) A 21-nél megálltam lefotózni a számot. 4 perccel jobb voltam, mint januárban. 23-nál újra mellettünk volt a tó. Arra gondoltam, hogy már csak 5 km van hátra, és 5 km-t bármikor lefutok. 25 km-nél arra, hogy hoppá, ez egy Yours Truly! 26-nál meg arra, hogy innentől minden egyes lépéssel „túlszárnyalom önmagam”, ahogy Sri Chinmoy mondja. Jól voltam, és boldog. Nem foglalkoztam vele, hogy kielőz valaki, vagy én előzök ki valakit. Csak mentem. Még beértem, mielőtt esni kezdett az eső. 2 óra 36 perc – mondta a hangosbemondó.
A futóparti igazi örömünnep. Kedves önkéntesek (többek között nagymamák), batyus frissítés, menő érem, retró zene.
Most már tudom, hogy egy Velencei-tó kör, az kétharmad maraton. És hogy egy klasszikussal zárjam soraimat: „Nobody puts Baby in the corner.”

 

Ha tetszettek a beszámolók, kérlek nézd meg a Tűzoltó utcai Gyermekklinikáért indított jótékonysági kampányomat!