Néztem Csanya trackjét, néztem másét, nem fért a fejembe miért mennek át tökön, paszulyon, bokron, szedresen, ahelyett hogy a Vértes amúgy kiválóan futható ösvényeit használnák. Lehet itt pl. 6 perces tempón belüli 50 km-t futni a VTM-en.
Talán már szürke zóna az is, ha letérünk egy kijelölt ösvényről, de vadmalacokkal tarkított időszakban ez még nagyobb balgaságnak tűnik. Lemúr Miki két hete találkozott face to face egy kondával, erről így nyilatkozott: “Egy vaddisznó család jött egyenesen felem. Mikor megláttam azt a nagy szoros hátát, rájuk kiáltottam, és akkor kurva gyorsan elhúztak. Most már bánom, hogy nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy lefotózzam őket, de pont felém jöttek.”
Tíz éve járom futva az erdőt, vaddisznóval sosem találkoztam, szóval csak nevettem a történetén, mindaddig amíg múlt hét pénteken az érdi erdőben aztán nekem is létrejött egy harmadik típusú találkozás, tőlem 10 méterre anyakoca ügyelte malacai visszavonulását, mondnom sem kell, hogy én sem szelfiztem velük.

Megkérdezetm a vértesi helyi őserőt, aki futva és bringával is keresztül-kasul járta már a Vértes végtelenszer, hogy hogy is van ez, akkor titulált városinak, és azt a tanácsot adta: “Ne is a tracket nézd hanem a pontot és egyenesen felé haladj! Aljnövényzet nélküli satnya cseres erdőrészek ezek.” Oké! Kalandra fel. Rajzoltam egy saját tracket (a teljesítés feltétele, hogy mind a hat csúcs és a kötelező szakasz érintve legyen), nagyjából Csanyáék útvonalát, de fordított irányba, hogy az elején, friss erővel legyen meg az erdőben, vízmosásban kódorgás, a végén már a kéken lefele csak kocognom kelljen.

SHIPP! Ebéd után fél óra alatt lent voltam a starthelyemen. Csákányospuszta, behajtani tilos, maradtam az út menti parkolóban, így máris kaptam két plusz kilométert a track távjához képest. A tracket jelölt utakon rajzoltam, azt hiszem elég nyilvánvaló, hogy valahol vissza kellett szereznem ezt a pazarlást, főleg mert nem szerettem volna ha menet közben rám sötétedik. Városi vagyok.

Jó kis emelkedővel kezdett a pályám, volt sok kidőlt fa, átmásztam rajtuk, karistoltam felfele a napsütésben, figyeltem az útvonalam a jó kis Garmin 735XT órámon, amiért újra és újra hálás vagyok Nemmaratonman Peti barátomnak, hogy rám gondolt, mikor jobbra váltott. 🙂 KÖSZI!!!

A Vértes kora tavasszal tök üres. Tényleg nincs még se aljnövényzet, se lombok, így aztán ezekben rejtőző vadállatok sem, a majdnem 4 óra futás alatt varjaknál nagyobb lényekkel nem találkoztam, és mivel már tudom mekkora nagy egy vaddisznó, nem is bánom.

A jól átlátható aljerdő miatt nem volt kérdés, hogy néha bizony le fogom vágni a kanyarokat, ugyan egy ilyen alkalmával vadrózsa tüske szúrta át a fülem, folyt a vérem, fájt, nem lesz piercingem, fülbevalóm.
Így is megérte a rövidítés, mert 2-3 km-el rövidebb lett a pálya, és az így spórolt időt tölthettem bámészkodással mondjuk a kötelező szakaszon, a Gráciák bércén, ahol átrohanni vétek, ha ott vagy állj meg, egyél-igyál, éld át a látványt.

A nézelődés előtt persze sikerült bemennem fölöslegesen egy lezárt területre, majd mellémenni a tracknek, pedig utóbb felfedeztem az apró fehér háromszög jelzést a fákon, ami a Gráciakhoz vezet. Nem baj, nem siettem.

Sok részt felismertem a korábbi versenyekből, túrákból, magabiztossá tett a tudta, hogy itt már jártam, és örültem, hogy két “itt-már-jártam” rész között kalandozhatok a dzsindzsában, utólag megvallva időben talán semmit nem spórolva

Ment le a dombok mögött a nap, mikor az utolsó csúcshoz értem. Károgás és élesztőszag. Mi a fene lehet ez? Nézd meg a képeket és tippeld meg.

Nem, ez nem egy rakás kavics.

Ez több mázsa kenyér. Lakmároznak belőle a varjak.
Ilyet sem láttam még.

Innen már simán csak legurultam a kéken a kocsihoz egy eltévedéssel, és megittam a gyümölcsös-alkoholmentes söröm.