Az első maratonom

Az első maratonom

 41 

Két éve futok több-kevesebb rendszerességgel, és most úgy éreztem, megérett az idő a maratonra. Tavaly már kacérkodtam a gondolattal, haboztam, hogy induljak-e, aztán egy heveny lefolyású hörghurut megkönnyítette a döntést. Az idén viszont nem volt kibúvó.

A futómúltam nem túl impozáns, kb. 700 km-t toltam be két év alatt a tachográfba. Eddigi leghosszabb távom a Velencei-tó megkerülése (28 km), kettő darab alkalommal.

Az első 28-as időmet (2:34) alapul véve úgy terveztem, hogy 4 óra körül teljesítem a maratoni távot. A lelkem mélyén persze a 4 órán belüli időről álmodoztam. Aztán a pocsékul sikerült szeptemberi Velencei-tavi futás után át kellett értékelnem a dolgot ("újratervezés!"), és mivel akkor 26 km-nél gyakorlatilag meghaltam, visszavettem az ambícióból és a puszta túlélést jelöltem ki célként.

A verseny reggelén időben érkeztünk az ’56-osok terére személyi edzőmmel, aki egyúttal a házastárs hálátlan szerepét is betölti. Átvettem a rajtcsomagot ("visszaadnám az L-es pólót, M-est kérnék, köszönöm"), majd tollászkodni kezdtem, míg feleségem fényképezőgéppel a kezében sűrűn dokumentálta az eseményt. A színpadon Norbi és Réka műlelkesedéssel próbálták megmozgatni a mezőnyt (hogy ennek a nőnek milyen idegesítő hangja van!), nem mulasztva el megemlíteni a Norbi-franchise különböző, helyszínen kapható termékeit sem. Eközben én azzal a komoly dilemmával küzdöttem, hogy a vízhólyagok elkerülése végett leragasszam-e a lábfejem kritikus pontjait vagy inkább krémezzem be. Ez szó szerint vérre menő kérdés, nem lehet elbagatellizálni, ezért végül a ragtapaszra kentem a krémet, biztos, ami biztos.

Megvolt az obligát bemelegítés is (jó messzire szaladtam, amíg találtam egy fát, ahol zavartalanul könnyíthettem magamom), aztán már fújták is a sorakozót.

Kissé idegesen álltam be a 4-4:30-as célidejű szektorba, majd rögtön szem elől tévesztettem kis feleségemet. Pár perc toporgás után elindultunk. Úgy saccoltam (mert az indítópisztolyt vagy szirénát vagy micsodát nem hallottam), hogy 2 és fél percbe tellett, mire átjutottam a startvonalon (ennek később lesz jelentősége).

Az első 10 km-t szándékosan lassan futottam, megfogadva a nagy öregek tanácsát: ne engedjük, hogy az elején magukkal sodorjanak a többiek, mert a kezdeti virgonckodásnak nagy ára lesz később. Ez maximálisan be is igazolódott a táv utolsó negyedénél. A másik tanács, ami szintén bevált: MINDEN frissítőpontnál együnk-igyunk, akkor is, ha nem kívánjuk! A pontokon egyébként a magam szórakoztatására hülye kérdésekkel zaklattam az önkénteseket, az elsőnél pl. azt tudakoltam, hogy sok van-e még hátra, és minden megállónál próbáltam — sikertelenül — cigit lejmolni.

Míg eleinte visszafogtam magam, a második 10 km-en már hagytam, hadd vigyen előre a tömeg és a hangulat. A nézők biztatása is jól esett (a rajtszámomra egy csigát rajzoltam, így sokan "Hajrá, csiga!" felkiáltással buzdítottak), és Rrróka barátommal is többször összefutottam, aki váltóban indult. Így történt, hogy a Lágymányosi hídnál, a 21-ik km-nél, azaz a pálya felénél az időm nagy meglepetésemre 1:58:30 volt!

A remény kezdett kicsírázni a szívemben. Ha a startnál számolt 2 és fél perces veszteséget és az első negyed lassú tempóját számításba veszem, és hozzáadom azt, hogy még bőven maradt energiám, a 4 órán belüli eredmény talán elérhető!

Mintha szárnyakat kaptam volna, stabilan, jókedvűen futottam tovább. Haraptam az aszfaltot. A 27-ik km-nél jött az endorfin-rush, szinte elbőgtem magam, aztán mégse, mert éppen frissítőponthoz értem. A 28-ik km-nél aztán mámoros érzés fogott el: ennél többet még sosem futottam, és minden lépéssel egyre beljebb és beljebb hatolok erre az ismeretlen, veszélyes és izgalmas területre!

A 32-ik km-nél köszöntött be a holtpont. Egyre több sporttársat láttam elhullani mellőlem, sokan sétáltak, leálltak, guggoltak az út szélén. Egy-két helyen nagy erőfeszítésembe került, hogy ne engedjek én is a csábításnak. Csupán egy alkalommal, a pálya talán legnehezebb (hál’istennek rövid) szakaszán, a Nyugati felüljáróján kezdtem el sétálni. Monspart Sarolta sokszoros magyar- és világbajnok, a magyar hosszútávfutás nagyasszonya csalhatatlan érzékkel ezen a stratégiai ponton helyezkedett el, és az ő biztatására kezdtem el újra mélán kocogni, majd lassan felvenni a ritmusomat.

Az utolsó 10 km-en már nyoma sem volt a lazaságnak, izomból futottam, helyenként mintha álomban lettem volna, csak vitt előre a lábam, a tudatom beszűkült, csak a perifériás látásommal érzékeltem, hogy suhannak el a tereptárgyak. A 38-40-es km-táblákat nem is láttam, nem tudtam, időben vagyok-e, vagy túl sokat álltam a frissítőpontoknál? Kezdtem ideges lenni. A pulzusom felragadt a 170-172 bpm-es tartományba.

A Hősök terén megszaporodott a szurkoló tömeg, és így az utolsó 2 km már az előzőekhez képest könnyen ment. Szűkösen, de még időben voltam. Derék hitvesem pár cimborát is odacsábított a célba, akik harsányan biztattak. Egymás után hagytam le az embereket. A finisbe érve szembesültem vele, hogy a verseny órája kb. 40 másodperccel előrébb van, mint az enyém! Még egy perc! Hiába haladtam előre, a célkapu egyre távolodott. Vágtázni kezdtem, és 03:59:27 bruttó idővel beértem.

Hihetetlen érzés volt, megint rámtört a bőgés, amit betudtam a kimerültségnek és gyorsan elfojtottam magamban. A nyakamba akasztották az érmet, meg a kezembe nyomtak ezt-azt, igazából nem is figyeltem rá. Ellenálltam a kísértésnek, hogy leüljek, neadjisten lefeküdjek, inkább Rrrókával kezdtem beszélgetni, aki 1:36-os SZUPER idővel futotta a 20 km-t, és nem tűnt valami fáradtnak. Gratulálok!

Aztán hitvesi ölelés és baráti hátbaveregetések. Köszönöm nekik, főleg kis feleségemnek, aki a felkészülés alatt végig mellettem állt (vagy biciklizett).

Ezen kívül köszönöm anyukámnak, továbbá a Metallicának és a Volbeatnek, kiemelten Lars Ulrich és Jon Larsen dobosoknak, akik átsegítettek a nehéz szakaszokon. Az elsőt, mint általában, most is nehéz lesz elfelejteni.

26 thoughts on “Az első maratonom

  1. gratula….. az irashoz is tenyleg szorakoztato volt… en is be akarok erni 4oran belul..most kicsit irigykedem, hogy mar tul vagy rajta 🙂

  2. jó vagy cimbi! 🙂 a cigi lejmolás hogy jutott eszedbe? ezen nagyot röhögtem. :DDD
    a legirigykedőbb érzést kettő dolog váltott ki belőlem, a beszűkülős érzés, amit nagyon szeretek a kikapcsolós hosszú futásokban, most nekem nem volt, mert izgultam érted is, meg a váltás miatt is, így nem tudtam “befordulni”. a másik a célbaérés, majdnem bőgés. bár sokszor mondom, hogy az ajándék pólóért futok (a mostani pocsék), igazából ezért az érzésért futok!

  3. ja és legközelebb a rajtvonalon átmenéskor nézz fel az órára (ha van), ott látszik, hogy mennyi ideje durrantottak, vagy szirénáztak, így könnyebb kiszámolni a nettó időt.

  4. Nagy GRATULA!

    Én nem merném megkockáztatni a maratont még, pedig már az idén toltam vagy 1200 km-t. A félmaraton egyenlőre elég kihívás. Neked meg minden elismerésem.

  5. Gratulálok! Az írás is nagyon jó, visszaadja azokat az állapotokat, amin tényleg keresztül megy egy futó. Én egyelőre öt félmaratonon vagyok túl, jövő tavasszal-nyáron futok még hármat, aztán egy év múlva Kassán maraton. Egyelőre túlélési céllal. :))

  6. @BGy: Kösz! A kassai maraton engem is izgat, talán jövőre nekifutok. Főleg, ha olcsó arrafele a Mizuno, addigra valószínűleg elnyűvöm az enyémet.

    Esetleg nézd meg a Tóparti futópartikat, jó hangulatú, olcsó (ingyenes) rendezvények, és a 28 km-es táv jó átmenet a félmaratontól a maratonhoz.

  7. igen, tökéletes futó idő volt, borús, de nem esett, kb 23 fok. mondjuk a 97%-os páratartalom nem látszik a képen:) nagyon jó a blogotok, írjatok még sokat!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük