Két éve futok több-kevesebb rendszerességgel, és most úgy éreztem, megérett az idő a maratonra. Tavaly már kacérkodtam a gondolattal, haboztam, hogy induljak-e, aztán egy heveny lefolyású hörghurut megkönnyítette a döntést. Az idén viszont nem volt kibúvó.

A futómúltam nem túl impozáns, kb. 700 km-t toltam be két év alatt a tachográfba. Eddigi leghosszabb távom a Velencei-tó megkerülése (28 km), kettő darab alkalommal.

Az első 28-as időmet (2:34) alapul véve úgy terveztem, hogy 4 óra körül teljesítem a maratoni távot. A lelkem mélyén persze a 4 órán belüli időről álmodoztam. Aztán a pocsékul sikerült szeptemberi Velencei-tavi futás után át kellett értékelnem a dolgot ("újratervezés!"), és mivel akkor 26 km-nél gyakorlatilag meghaltam, visszavettem az ambícióból és a puszta túlélést jelöltem ki célként.

A verseny reggelén időben érkeztünk az ’56-osok terére személyi edzőmmel, aki egyúttal a házastárs hálátlan szerepét is betölti. Átvettem a rajtcsomagot ("visszaadnám az L-es pólót, M-est kérnék, köszönöm"), majd tollászkodni kezdtem, míg feleségem fényképezőgéppel a kezében sűrűn dokumentálta az eseményt. A színpadon Norbi és Réka műlelkesedéssel próbálták megmozgatni a mezőnyt (hogy ennek a nőnek milyen idegesítő hangja van!), nem mulasztva el megemlíteni a Norbi-franchise különböző, helyszínen kapható termékeit sem. Eközben én azzal a komoly dilemmával küzdöttem, hogy a vízhólyagok elkerülése végett leragasszam-e a lábfejem kritikus pontjait vagy inkább krémezzem be. Ez szó szerint vérre menő kérdés, nem lehet elbagatellizálni, ezért végül a ragtapaszra kentem a krémet, biztos, ami biztos.

Megvolt az obligát bemelegítés is (jó messzire szaladtam, amíg találtam egy fát, ahol zavartalanul könnyíthettem magamom), aztán már fújták is a sorakozót.

Kissé idegesen álltam be a 4-4:30-as célidejű szektorba, majd rögtön szem elől tévesztettem kis feleségemet. Pár perc toporgás után elindultunk. Úgy saccoltam (mert az indítópisztolyt vagy szirénát vagy micsodát nem hallottam), hogy 2 és fél percbe tellett, mire átjutottam a startvonalon (ennek később lesz jelentősége).

Az első 10 km-t szándékosan lassan futottam, megfogadva a nagy öregek tanácsát: ne engedjük, hogy az elején magukkal sodorjanak a többiek, mert a kezdeti virgonckodásnak nagy ára lesz később. Ez maximálisan be is igazolódott a táv utolsó negyedénél. A másik tanács, ami szintén bevált: MINDEN frissítőpontnál együnk-igyunk, akkor is, ha nem kívánjuk! A pontokon egyébként a magam szórakoztatására hülye kérdésekkel zaklattam az önkénteseket, az elsőnél pl. azt tudakoltam, hogy sok van-e még hátra, és minden megállónál próbáltam — sikertelenül — cigit lejmolni.

Míg eleinte visszafogtam magam, a második 10 km-en már hagytam, hadd vigyen előre a tömeg és a hangulat. A nézők biztatása is jól esett (a rajtszámomra egy csigát rajzoltam, így sokan "Hajrá, csiga!" felkiáltással buzdítottak), és Rrróka barátommal is többször összefutottam, aki váltóban indult. Így történt, hogy a Lágymányosi hídnál, a 21-ik km-nél, azaz a pálya felénél az időm nagy meglepetésemre 1:58:30 volt!

A remény kezdett kicsírázni a szívemben. Ha a startnál számolt 2 és fél perces veszteséget és az első negyed lassú tempóját számításba veszem, és hozzáadom azt, hogy még bőven maradt energiám, a 4 órán belüli eredmény talán elérhető!

Mintha szárnyakat kaptam volna, stabilan, jókedvűen futottam tovább. Haraptam az aszfaltot. A 27-ik km-nél jött az endorfin-rush, szinte elbőgtem magam, aztán mégse, mert éppen frissítőponthoz értem. A 28-ik km-nél aztán mámoros érzés fogott el: ennél többet még sosem futottam, és minden lépéssel egyre beljebb és beljebb hatolok erre az ismeretlen, veszélyes és izgalmas területre!

A 32-ik km-nél köszöntött be a holtpont. Egyre több sporttársat láttam elhullani mellőlem, sokan sétáltak, leálltak, guggoltak az út szélén. Egy-két helyen nagy erőfeszítésembe került, hogy ne engedjek én is a csábításnak. Csupán egy alkalommal, a pálya talán legnehezebb (hál’istennek rövid) szakaszán, a Nyugati felüljáróján kezdtem el sétálni. Monspart Sarolta sokszoros magyar- és világbajnok, a magyar hosszútávfutás nagyasszonya csalhatatlan érzékkel ezen a stratégiai ponton helyezkedett el, és az ő biztatására kezdtem el újra mélán kocogni, majd lassan felvenni a ritmusomat.

Az utolsó 10 km-en már nyoma sem volt a lazaságnak, izomból futottam, helyenként mintha álomban lettem volna, csak vitt előre a lábam, a tudatom beszűkült, csak a perifériás látásommal érzékeltem, hogy suhannak el a tereptárgyak. A 38-40-es km-táblákat nem is láttam, nem tudtam, időben vagyok-e, vagy túl sokat álltam a frissítőpontoknál? Kezdtem ideges lenni. A pulzusom felragadt a 170-172 bpm-es tartományba.

A Hősök terén megszaporodott a szurkoló tömeg, és így az utolsó 2 km már az előzőekhez képest könnyen ment. Szűkösen, de még időben voltam. Derék hitvesem pár cimborát is odacsábított a célba, akik harsányan biztattak. Egymás után hagytam le az embereket. A finisbe érve szembesültem vele, hogy a verseny órája kb. 40 másodperccel előrébb van, mint az enyém! Még egy perc! Hiába haladtam előre, a célkapu egyre távolodott. Vágtázni kezdtem, és 03:59:27 bruttó idővel beértem.

Hihetetlen érzés volt, megint rámtört a bőgés, amit betudtam a kimerültségnek és gyorsan elfojtottam magamban. A nyakamba akasztották az érmet, meg a kezembe nyomtak ezt-azt, igazából nem is figyeltem rá. Ellenálltam a kísértésnek, hogy leüljek, neadjisten lefeküdjek, inkább Rrrókával kezdtem beszélgetni, aki 1:36-os SZUPER idővel futotta a 20 km-t, és nem tűnt valami fáradtnak. Gratulálok!

Aztán hitvesi ölelés és baráti hátbaveregetések. Köszönöm nekik, főleg kis feleségemnek, aki a felkészülés alatt végig mellettem állt (vagy biciklizett).

Ezen kívül köszönöm anyukámnak, továbbá a Metallicának és a Volbeatnek, kiemelten Lars Ulrich és Jon Larsen dobosoknak, akik átsegítettek a nehéz szakaszokon. Az elsőt, mint általában, most is nehéz lesz elfelejteni.