Utána torta! – Ultrabalaton hármas, a váltótagok sorrendjében

Utána torta! – Ultrabalaton hármas, a váltótagok sorrendjében

Loading

– Hedonikus mókuskerék – javasoltam, amikor eljött a csapatelenevezés ideje, és felbuzgott a kreatív vénám.
– Na, ezt még emésztem.
– Hú, csiszoljuk – mondták a lányok.
Mivel az akkor még májusra tervezett UB idejére esik több születésnap is, “B” javaslatnak adta magát, hogy legyen a nevünk “Utána torta!”, és ez legyen egy ígéret is, ünnepeljünk együtt, hisz jól megvagyunk egymással 24 óra futás-autózás során, akkor másnap egy szelet sütemény remek lesz szénhidrát visszatöltés, élménybeszámoló, tapasztalatelemzés, emlékfelelevenítés gyanánt. 
Nyilván ti sem barlangban töltöttétek az év első felét, tudjátok, hogy borult, elmaradt minden, nekünk ez nem is volt probléma, sőt. Bár így a csapatnév jelentősége elcsúszott, és arra sem gondoltunk, hogy az egész napos gél, zab, banán, vitatigris, isoital, kóla fogyasztás után nem annyira az édes tortát, inkább a forró paradicsomlevest fogjuk kívánni az október legelejére halasztott UB napfényes, de nagyon hideg őszi reggelén a befutónál.
– A tegnapi egy órás futásomban volt vagy 1000 darab sprint. Zuhany után még egy órát izzadtam – írta Nezumi májusban, az UB eredeti időpontjában. – Elképzeltem, hogy lecsap rám ez a meleg Tördemicnél.
– Délután negyed hatkor 31 fokot mutatott a hőmérő, azt hittem ráolvadok az aszfaltra ott, ahol nem volt árnyék – mesélte Zsuzsi.
Így aztán nem is bántuk annyira az októberi időpontot, de akkor még mindig csak 50% volt az esélye a rendezésnek, az első oltások zajlottak.
– “Toyotával érkezők számára külön parkolót biztosítunk.”
– Hát ez meg mi?
– Hivatalos “Egyéni és 2-3 fős csapat információk”.
– Jó, átmatricázzuk a kocsit.
De nem kellett. A csütörtöki egyéni és kis csapatos rajtcsomagátvételen, tésztapartin, technikai tájékoztatón olyan kevesen voltunk, hogy a teljesen kihalt színpadnál és rajtkapunál készíthettük el a közös képeket.

Nem is baj, hogy a parkolás, közlekedés során nem kell megküzdenünk hatszáz csapat nyolcszáz járművével, de az azért teljesen más hangulatú, amikor lépten-nyomon más futókkal találkozol, nem pedig hosszú kilométereken át kocogsz magányosan a hideg és sötét éjszakában, bár tulajdonképpen tekinthetjük ezt az ultrafutás egyik alapélményének.

Idén Tomi, Zsuzsi férje kísért és fuvarozott minket, ami több kényelmet, több pihenést és kevesebb logisztikai feladatot rótt a fáradt tudatállapotunkra, mivel Tominak nagy rutinja van az ultraautózásban, csak annyit említenék, hogy az egyik Budapest Bamako rally-n harmadik helyen értek be, Trabanttal. Ugyan próbált minket lefárasztani néhány meglepetésszerűen előrántott szóviccel, de mi Lemúr Miki tréfáin edződtünk, az pedig olyan, mint súlymellényben dombozással készülni maratonra.
– Jöjjön minden csapattag a rajtkapuba! – invitál minket a speaker, és mi engedelmeskedünk neki. 
– Tegye fel a csapatkapitány a kezét, aki ezt az egészet kitalálta! – nézünk egymásra, melyikünk is lehetett az, aki ezt megint kitalálta, de csak vonogatjuk a vállunkat, egyformán vagyunk mind bolondok, doktor úr. 
– Ma mindent a csapatkapitány fizet! – tódítja a hangosbemondó. Hát nálunk az van, amit Márkus Öcsi mondott egyszer: „Hasonló mentális problémákkal küzdő barátokkal sokkal szebb a hétvége.”, szóval közös a kassza.
Az út jobb oldalán kell futnunk, fura döntés azután, hogy a Szőlős körön hasonló körülmények között elkaszálta egy zavarodott autós Lubics Szilvit, és egy meg nem nevezett másik futót. Itt pedig megrakott kamionok előznek minket a kanyarokba, és elég egy kiégett, türelmetlen, alulfizetett, túldolgoztatott, vagy Árpa “Szociopata” Attila mentalitású sofőr, hogy beteljesedjen Zelcsényi Muki rémálma, hogy egyszer valaki belehal az UB-be.
– A szigligeti dombot, azt nem láttam jönni. A Káli-medencében számítottam rá, Badacsonyban is, de a várnál valahogy meglepett – mesélte Nezumi miután Györökön beért, Zsuzsi meg elstartolt első távjára Tomi kíséretével.
– És milyen volt a macskakő?
– Örültem, hogy nem vizes.
– Együnk valamit. Nekem kérem két óránként ennem kell, különben faragatlan leszek.

Keszthelyen levesezve és tésztázva (zöldésgleves, grenadírmars, mindkettő ízletes!) vártuk, hogy áthaladjon Zsuzsi, végre egy nappali váltópont, ami a vízparton van, meleg ételt is adtak, a szél kicsit fújt, de pont kisütött a nap két felhő között, szóval elég jól elvoltunk, időnként csekkoltuk a térképen merre van a harmadik tagunk.
– Tulajdonképpen mit csináltál a keszthelyi móló  végén…? Azt mutatta térkép, hogy kint vagy a spiccen – kérdeztem Zsuzsit. Láttam, hogy borús az arccal érkezik, futottam vele pár száz métert.
– Basszus, próbáltam a pulzusra figyelni, az út meg bevezetett a mólóra, nem vettem észre a felfestést. Olyan mérges lettem, hogy egyből fel is ugrott a pulzusom.
– Jó, hát 200-300 méter egy 216 kilométeres körbe belefé nem? – muszáj volt nevetnem, de nem haragudott érte. – Csak told tovább vidáman!

És tolta is, olyan hamar ért a következő váltáshoz, hogy én még a szatyrommal szöszöltem pár méterre a ponttól, és csak Tomi kiabálására kaptam észhez. Ha 200-300 méter belefér 216 km-be, akkor két perc késlekedés is a 24 órába, szóval nem volt baj.
– Itt van Bogár Jani a ponton melletted.
– Micsoda?
– Itt fut Bogár Jani.
– De ő múlt héten még Spartathlon futott, mit csinál itt egy hétre rá?
– Hát nem tudom. Fut.
Nem is akárhogy futott, hiszen 150 km körül találkoztunk vele, éppen akkor estem vissza hat perces tempó fölé a büfézés után, néztem Jani hátát magam előtt, és egyből helyére került a dolog, hogy én tulajdonképpen nem is lehetek most fáradt hozzá képest. Pedig ezzel a középső távval voltak gondjaim, Lelle például olyan, mint az a bizonyos éjjel. Soha nem ér véget. Eddig azt hittem csak Siófok ilyen unalmas, egyenes, jellegtelen (mármint őszi éjjel egyedül futva mellékutcákon, nem nyáron).
Kocsiba zárt minket a hideg. Éjfél körül Nezumi beöltözve, de vacogva indult, mondtam neki, hogy futás közben jó lesz, én pedig megpróbáltam hamar megszabadulni a vizes cuccaimtól, de olyan önkéntelen és kontrollálhatatlan reszketés fogott el, hogy menni sem tudtam, pedig hengereznem, nyújtanom kellett, mert a combjaim sikoltoztak a fájdalomtól. SMR-ezés közben jó volt, de amint megálltam megint reszketni kezdtem, hamar beültem az anyósülésre. A zamárdi pont nagyon jó, van rendes mosdó, meleg víz folyik a csapból, kéz, arc, fogmosás, újra ember az ember. Itt termett a világ legjobb kajája is, amit akkor nekem a sózott margarinos kenyér jelentett, mert eltelítődtem már az édes cuccokkal. Mentem vissza a kocsihoz, nézem eltűnt a bicaj a tetőről, hogy a francba tudták levenni úgy, hogy se Tomi, se Zsuzsi nem vette észre? Körbejárom, körbenézem, aztán megértem.
Ez nem a mi autónk.
Oké, ideje aludni egyet.
Előbb elemet cserélünk Tomiban, és sapkát is adunk rá, meg tulajdonképpen az összes cuccát, futva okés a 10 fok, de bringán lassan tekerve szénné lehet fagyni (aki szerint ez képzavar, az emlékezzen mi történt Han soloval Birodalom visszavágban).
– Én szeretek éjjel aludni – vallotta be nekem Nezumi hajnal fél kettőkor az autópályán, miközben kínai szakács szemmel vezettem Siófokról Akarattyára, és azon gondolkodtam, hogy a ködfoltokat csak én látom, vagy tényleg léteznek.
– Mindenki szeret – bölcselegtem tök fölöslegesen. Néha belefutok ilyen világnagy okosságok kimondásába, pl “ha nem finom, ne edd meg”, mintegy aláhúzva az amúgy teljesen nyilvánvalót
Én is szeretek éjjel aludni, kávéval szoktam magam kokszolni, idén ez valahogy nem így történt az UB alatt, mert felfedeztem egy koffeines zselét, ami annyira bejött, hogy a kávé eszembe sem jutott, viszont Alsóbélatelepen éjfélkor 5:40-es tempónál kellett messengeren írnom Zsuzsinak, hogy Fonyódon adjanak be nekem belőle még, mert érzem, hogy kell valami mankó, ami átsegít az éjjelen.Beállítom az órát, hajnal 2 óra 30 perckor fog ébreszteni. A telefonom visszakérdez: biztos vagy benne? Leokézom. De nem hiszi el. Ez most komoly? Megerősítem. Te tök hülye vagy, írja ki, vagy csak képzelem, mindegy, egy órára legalább lecsukom a szemem. Az első prüntyögésére simán felkelek, pakolászni kezdek, és konstatálom, hogy az egész parkolóban az egyetlen saras helyet sikerült megtalálnom, szóval arrébb is állok.
– Itt lehet leadni a használt futókat? – kérdezem a pontőrt, veszi a lapot
– Sajnos megteltünk.
– Meddig lesztek kint?
– Délelőtt tízig.
Nem tudok erre mit mondani, akkor én már rég a paplan alatt fogok kucorogni, jóllakva, tisztán. Mert ez az UB már meglesz, azt hajnal háromkor biztosan tudhattuk. Hátra volt még egy negyed kör, de mindenki éppségben, sőt jobb formában volt mint előző évben, és a teljesítést az sem tudta megakadályozni, hogy a következő szakaszom teljesen sötét erdőkön átvezető bringaútnak álcázott gumivá változott. Furcsán nyúlt, kanyargott, csavarodott, a közepéről már láttam a pislákoló fényeket, ahova ezer év alatt fogok befutni egy óra múlva, feltéve, ha végre sikerül megszabadulnom Fűzfőtől, ahova háromszor futottam be és hagytam el, a möbius szalaggá mutálódott aszfalt újra és újra elém tette a város kezdete, majd a város vége táblákat.

Almádiban szereztem egy nagy szelet vajaskenyeret, és a poharamba olajbogyót, paradicsomot, sajtot rámoltam, mert fejben elkezdtem kipakolni az otthoni hűtőt, ami sosem jó jel. Futás közben eszegettem komótosan, majd megittam a zsákomból az összes vizet, a maradék két kilométerre nem maradt, annyi baj legyen, megérkeztem Káptalanfüredre én mára végeztem. Ahogy kelt fel a nap mi is felébredtünk, Nezumi hamar végzett, Zsuzsiék mentek tovább, már lámpa sem kellett.

Hazatelefonáltunk, hogy házastársaink is ki tudjanak jönni a célhoz, legszebb álmukból keltettük őket, de nem bánta senki. 23 óra alatt be fogunk érni, jön a legjobb rész.
– Biztosra mentetek, bevettek egy ultrafutót! – köszöntötte régi ismerősként Nezumit a célban a speaker, és nem javítottam ki, hogy hellóka, már mind azok vagyunk.
Másodszorra is. 
És tényleg biztosra mentünk így együtt. Köszönöm! 🙂

***

Nezumi nyolcadik UB-ja

Rajtoltam már a tihanyi Belső-tótól is, aztán sokáig Aligán, most már harmadik éve Füreden. Kétszer kihagytam, egyszer fáradásos törés miatt, egyszer meg nem volt semmi kedvem. Az elején azt gondoltam, mindennél fontosabb, hogy ott legyek, már rég a helyére került, például tudom, hogy nem fogom körbeautózni a tavat, futni-vezetni felváltva, nem szervezek csapatot, és elengedtem, hogy egyedül megyek végig. Két kipróbált futótárssal más, az jöhet, az meg egyenesen hihetetlen, hogy második éve változatlan a hármasunk, ráadásul Róka Komával már harmadszor megyünk körbe.

A kilométerek meg energiagélek mellett a napi futós szellemi táplálékom Lőrincz Olivér Insta-sztorija. Pont úgy beépül, mint az edzés meg a sóskaramelles GU. Ott olvastam az idei Ultrabalaton előtt, hogy örülj, hogy futhatsz, örülj, hogy ott lehetsz. A nyavalygás helyett persze.
Úgy döntöttem, örülök, hogy felkészültem, hogy már második éve futok edzéstervvel, és májusban – lassulás és kétségbeesés után – új programot kezdtünk, ami nehéz volt, de végigcsináltam, és örülök, hogy erősnek érzem magam.
Örültem, amikor egy szál hátizsákkal megjelentem a rajtban, annak is, hogy pillanatok alatt, egy fél négyzetméteren, észrevétlenül váltásra kész voltam mindhárom szakaszom előtt. Örültem, hogy hullámzik az út a Káli-medencében, ami ragyogott a déli napfényben, örültem, hogy a Badacsony körül futó Római-útról végre megláttam a tavat, annak is, amikor végre lefelé gurulhattam a szigligeti vártól szinte végig, Györökig, a váltásig.

Örültem minden terülj, asztalkámnak a frissítőpontokon, semmi nem hiányzott róluk, bár nem szorultam rá, mert minden benne volt a mellényemben. Az éjszakai déli-parti szakasznak is örültem, szinte végig ki volt világítva, egyáltalán nem volt félelmetes.
Na az viszont annál inkább, ahogy egy kanyarban elkeseredett, állatias panaszkiáltásokat hallottam. Amikor odaértem, láttam, egy egyéni versenyző terpeszben ül és jön ki belőle minden. Ott térdeltek körülötte a segítői, jó kezekben volt, mégis úgy megsajnáltam.
Hagyd a francba, aludj egyet, egyél forró levest, van ennél fontosabb… persze pár perc múlva már az járt a fejemben, hogy 135 kilométer körül jár, nincs még éjfél, tenger ideje van, lazán be fogja fejezni, sose bocsátaná meg, ha itt feladná… nem tudom, mi lett vele.
Aztán örültem, hogy tudtam pihenni két szakasz között, jókat dumálni, levest meg krumplistésztát enni, aztán harmadszor is újraindulni, látni Paloznakon, ahogy lassan felkel a nap Aliga felől, mindent pirosra és lilára fest, és örültem annak, hogy Csopakon befejeztem, sokkal magabiztosabban és erősebben, mint tavaly. Most látom, mennyit tesz hozzá egy edző. Egyedül szinte biztosan feladtam volna már.
Tanulságok:
Nem kell a soft flaskot előre megtölteni és a hátizsákban szállítgatni, mert belefolyik a víz és minden ronggyá ázik.
Nagyon kéne egy jó futóöv!
Le kéne cserélni a mellényt, miután a hálós anyaga beszürkült egy vele együtt mosott nadrágtól. Meg lyukas is.
Kéne még pár zokni.
A pamuttakaró nem játszik egy ligában a hálózsákkal – a váltásig tartó éjjeli pihenőidőben ez a kulcs. Annak, aki nem tud hideg lábbal elaludni.

***

Emlékképek, érzések az UB-ról Zsuzsitól

Érzések
A félelem és bizakodás, hogy idén sikerülni fog lefutni mindhárom szakaszomat. Rögös volt az út idén, a felkészülés nem a tavalyi tervek szerint sikerült.
Ezzel együtt hihetetlen várakozás, hogy újra átéljem az egész verseny hangulatát, légkörét. És persze a remény, hogy ne essen az eső.
Végül pedig minden jól alakult. Jobban nem is alakulhatott volna. Bár szerettem volna többet futni, Rókáról levenni egy kicsit abból a 100 km-ből, de végül beláttam, hogy elég lesz az, ha az eredeti tervet hozom (viszonylag) fájdalommentesen.
Emlékképek, bevillanások
A rajt pillanata, hogy Róka mosolyogva elindul. Mi pedig tele energiával és a napsütésben fürdőzve itt-ott megállunk drukkolni neki.

Balatongyörök az egyik legszebb váltópont, egyben az én első szakaszom kezdete. Napfürdős bemelegítés és hengerezés után váltom Nezumit, majd irány Balatonberény.
Keszthelyen elnézek egy elágazást és kikötök a kikötő végénél. Egy kapuba futok bele. Felmegy a pulzusom egy pillanat alatt, de aztán hamar visszatalálok az útvonalra, a pulzusom is visszaáll a helyére. Tomi hol előttem, hol pedig mögöttem megy bringával. Itt pont előre ment…   
Vidáman érek be Balatonberénybe. Róka nevetve, futva érkezik a váltáshoz, még nem számított rám…  Hosszú nyújtás és hengerezés után Máriafürdőn megállunk egy meleg levesért. Ez életet ment. Két pohárral is megiszok belőle.
Róka Lellén kicsit hosszasabban élvezi ki a frissítőpont nyújtotta finomságokat és a társaságunkat. Én nem tudtam volna tovább indulni, neki sikerült. Nezumi pihen a kocsiban.
Miután Nezumi elindul a második szakaszára, eldőlök a hátsó ülésen és próbálok pihenni. Milyen jó, hogy elhoztuk a hálózsákot, szuper párna lett belőle! Alvás és ébrenlét között lebegek kb. fél órán át, néha felfogom, hogy mit beszélget Tomi és Róka. Ennyi volt a pihenés, robogunk tovább.
Siófoknál kezdem én a második szakaszomat, éjjel 1 órakor. K&H félmaratoni emlékek jönnek elő, ahogy haladok a hosszú, egyenes szakaszon. Balatonvilágosnál aztán jön az első emelkedő, majd Akarattyánál a többi. Ez már nem unalmas, ámbár mászós. Az utolsó 1 órában már egy futót sem látok. Ennyire lemaradtunk volna..? A hideg sötétben nagyon hálás vagyok, hogy Tomi ott van velem. Egyedül nagyon félnék itt. Nem csak biztonságot, de társaságot is ad, itt már beszélgetni is van néha kedvem. A váltópontra érve Róka csinál pár közös képet, aztán elindul az utolsó szakaszára.

Ismét hosszú nyújtás, hengerezés (tavaly itt rontottam el, ez elmaradt), így Nezumi is tud talán pihenni a kocsiban. Balatonkenesét vesszük célba, ismét egy kis meleg levesért, majd a levestől átmelegedve leparkolunk Káptalanfüreden. Mondom Tominak, hogy állandóan lekoppan a szemem (nem csoda, hajnali 4 óra volt már). „Miért nem alszol?” – kérdezi. Becsukom a szemem és már álomba is zuhanok. Szűk egy órát alszunk mind a hárman a váltóponton.
Róka beérkezéséből nem sokra emlékszem, még félálomban vagyok. De innen már felpörögnek az események, mivel már csak rövid szakaszok vannak. Kb. egy óra múlva váltom Nezumi Csopakon. Úgy érzem, hogy idén meglesz az utolsó szakasz is nekem, menni fog. De azért kicsit félek. Vidáman esünk túl az utolsó váltáson, kapok sok bíztatást még a csapattól és nekivágok a célegyenesnek. A felkelő nap szépsége és hangulata feltölt energiával.

Elmegyek pár futó mellett, mindenkit egy „hajrá”-val bíztatok. Bár a tempóm nem olyan, mint az első szakaszon, mégis valahol úgy érzem, hogy repülök. Tomi itt is kitartóan kísér, segít, adja nekem a vizet. Róka lejön elénk a füredi kempinghez, onnan együtt tesszük meg az utolsó emelkedőt a célig. Hihetetlen élmény az egész. Boldog és hálás vagyok, hogy sikerült.
Bár ehhez kellett egy jó csapat és egy jó kísérő is.
Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?