Szombaton volt az idei második hendikep Érden. A többiek nem nagyon értek rá, és mivel a héten akkor futottam másodszor a szerdai kifingatás után, úgy döntöttem futva közelítem meg helyszínt.
Ez odafele 5,75 km dombot jelentett, és kicsit sietnem kellett mert késésbe voltam. Mire odaértem el is rajtolt a futók pontosabb fele, én meg még szusszantam pár percet az indulás előtt, mert tempós futást terveztem. Közben Drzsó (Zsófi, ő hívott minket januárban erre a versenyre az edzesonline-on) már lenyomta az első körét, és érdeklődésemre, hogy jó-e a pálya azt mondta: technikás. Nem látszott túl sarasnak, így azt gondoltam nem lehet vészes. Utóbb persze rájöttem, hogy az az olvadó latyakos hó mosta le róla  a sarat…
Szóval nekivágtam az öt kirinek erdőn-mezőn-hegyen-völgyön-dombokon át, és már rögtön az elején szembesültem a  locspoccsal. Volt választásom, hogy nagy, vagy mégnagyobb jeges tócsába lépek. Itt még válogattam, és nagyjából kerülgettem őket. Az erdős rész frankó volt, a fenyőfák alatt a puha tűleveles avarban még nem olvadt el a hó. A lövészárkok mellett sem, ott inkább a rejtőző kövekre kellett ügyelni. aztán jött az olvadt rész. Gyakorlatilag mindegy volt hova lépek, elmerültem, és beáztam. Szerencsére futásnál a lába nagyon átmelegszik, így csak pár lépésig érzi az ember a jeges lét a lábujjai között bugyogni. Kb a pálya felénél, a fenti kanyarban kezdtem utolérni az előttem indulókat, itt nagyon sokat segített a tempó megtartásában a hendikep futások lényege, vagyis a motiváció, hogy beérjem az előttem futókat. Hellóhajrát köszöngetve csörtettem el a szintén útviszonyokkal küzdő sporttársak mellett. Elég sokan voltak, a dombig vagy nyolc embert értem be. A domb alján tesóm és kisfia szurkolt, nagyon örültem nekik, mert nem hittem, hogy ilyen időben is kijönnek az erdőbe végigkommandózni a pályán. Tesóm később mesélte, hogy több futó is irigyen nézte a nagy, vízálló bakancsát, és megjegyezték, hogy neki volt igaza a lábbeliválasztást illetően.
A domb konkrétan futhatatlan volt. Az előttem haladó három srác is belegyalogolt a tetején, de én az alján azt gondoltam, nekem menni fog. Hát nem ment. Volt egy pont, ahol a húsz centis hóban gyakorlatilag értelmetlen lett volna futva menni. A domb tetején aztán beletepertem az utolsó kilométer és a többihez képest sima erdei út tudatában. A pálya végén lévő jeges tócsákkal már nem is törődtem, átrongyoltam rajtuk, és beestem a célba.
Kiköptem a tüdőmet és bemondtam az időmet: 28:21.
Otthon megnéztem a hendikep eredménylistáján, az előző havi amit a retekkel futottunk,  meglepődve konstatáltam, hogy az 28:22 lett. Egy nyavalyás másodpercet javítottam, és tényleg kifutottam magam. Rettenetes volt a pálya, de nagyon élveztem. Kihívás volt.
Járkáltam és néztem a többi befutót. Ők sem voltak sárosak, de a tócsákat nem nagyon kerülgették. A futócipők megkapták a magukét. Befutott Drzsó a második (harmadik…?) köréről, beszélgettünk picit, majd fázni kezdtünk így mondtam, hogy mennék haza. Egy pár sarokig együtt mentünk, közben nekem járt a pofám, az oxigénhiány rövidre zárta a szám és az agyam közti utat, mindenfélét összevissza beszéltem, nem is emlékszem mit. 🙂 Drzsónak még Törökbálintra kellett hazafutnia, én pedig nagyon örültem, hogy csak öt kiri vár rám hazáig és az végig dombnak lefele…

– idő: 01:30:28
– táv: 16.56 km
– tempó: 05:27
– oda-vissza pálya, edzésnapló

A következő érdi hendikep időpontja március 20.
Utána szemétszedés a környéken! Van mit.