Habár bepakoltam a futócipőt a csomagtartóba, amikor Erdélybe indultunk, a túlságba vitt kulináris örömök (kiemelten az alkoholfogyasztás) miatt valószínűleg fel sem húztam volna a lábamra, ha nincs Dani. Dani nem messze tőlünk nyaralt a családjával, és azzal a határozott elképzeléssel állt elő, hogy két-három naponta fussunk egy-egy órát Kalotaszentkirály határban. Ő az év elején kezdett futni, és fokozatosan emeli a távot, most 13 km-nél tart. Muszáj edzésben tartania magát, meg ne bicsaklodjon a fenntartható fejlődés íve.  

Én persze a maratonos múltammal meg a nagy pofámmal nem akartam lemaradni. Hogy nézne az ki, hogy a n00b keményen küzd a kilométerekkel, én meg az előző esti pálinkától zúgó fejjel pihegek a szénaboglyában, miközben tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajtam. Egye fene, menjünk, mondtam, egy órácskát ellötyögök másnaposan is 6 perces tempóban, annál jobban esik majd a sör. 

Az első alkalommal Dani keményen indított, én meg vigyorogtam magamban, hogy tipikus kezdő hiba, elfutni az elejét, mindjárt elfogy a szusz, LOL. A szusz viszont nem akart elfogyni, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy tartani tudjam vele a lépést. Lassan rá kellett jönnöm, hogy sík terepen, ilyen rövid távon Dani valószínűleg szégyenszemre lenyomna — csak akkor tudtam némi előnyt szerezni, amikor szintkülönbség is volt a pályán. Dombon talán a rutinom illetve a valamivel kisebb súlyom, lefelé pedig a vad kamikaze-stílusom segített ahhoz, hogy elébe vágjak, de ezt leszámítva voltak olyan hosszú percek, amikor hátulról voltam kénytelen nézni intimidálóan friss és szabályos lábemelgetését. 

Így esett, hogy háromszor is voltam futni a szentkirályi nyaralás alatt, és kaptam némi leckét alázatból is. Hát nagyon kösz, Dani.

A sör pedig valóban jobban esett futás után, főleg úgy, hogy keményen széthajtottuk magunkat. Próbálják ki önök is!