Élvezd! – Tajga Trail 2018

Élvezd! – Tajga Trail 2018

 8 

Nezumi szokta mondani, hogy a futásban nem az a veszélyes, hogy vérhólyagot kapsz, hanem hogy vérszemet. A terepfutásra szerintem ez hatványozottan igaz, érdi futótársam kicsivir tuti rákattant az első terepversenye, a Tajga Trail után, pedig az nem is a legegyszerűbb “beszálló” verseny, hiszen szint van benne, télen van, szóval hó/sár garantált, ja ÉS sötétedés után rajtoltak…
Olvasás közben legyetek szívesek meghallgatni a poszt végi számot!

Amikor megláttam a Tajga Trail versenykiírását (egészen pontosan a gyönyörű havas tájról készült képeket, ahogy a fák között átszűrődik a fény), gondolkodás nélkül eldöntöttem, hogy ott akarok lenni. A versenyekkel úgy vagyok, mint a nyaralással. Először megveszem a repülőjegyet, aztán a többi majd kialakul. Most is gyorsan lecsaptam a 10 km-es nevezésre, be is fizettem, hogy nehogy elbukjam, és csak futólag jutott eszembe, hogy mekkora királyság részt venni egy ilyen V.I.P. rendezvényen, ahol távonként 150 fő a limit. (Erdőbe – szerencsére – nem nagyon engednek egyszerre több száz embert. Öröm a futóknak, akadály a szervezőknek.- rrroka)

tajga_also.jpgForrás: www.donrazzino.hu

Szinte nulla terepes tapasztalattal indultam el. Futkároztam párszor az érdi gátnál, az erdőben, azonkívül voltam egy érdi hendikep hétvégén meg egy Nyakas-körön. A szintkülönbség jelentését a Budapest Urban Games nevű versenyen tapasztaltam meg a saját bőrömön (helyesebben a tüdőmön), amikor a Citadella körül kellett megtenni két 2 km-es kört 70 m szinttel. (Na meg az érdi Yours Truly futáson is, nyilván. – rrroka)
Ezidáig terepcipőm sem volt, egy nappal a Tajga előtt szereztem meg a kinézett Asics gel Sonoma 3-at. Igaz, hogy feketét szerettem volna, de az nem volt a méretemben, aztán meg rájöttem, hogy egy kilométer után úgyis mindegy lesz, hogy milyen a színe. Még frissiben szaladtam benne egy kört a nem túl nagy kihívást jelentő helyi terepen, aztán mentem a dolgomra.
Tíz hónapja kezdtem el futni, úgyhogy nem mondhatnám, hogy kialakult, mi a nekem való terep. Legtöbbször aszfalton, lakott területen futok, vagy az érdi gáton. Utóbbinak megvan az az előnye, hogy szemre követni tudom a százméteres szakaszokat, nem kell semmilyen ketyere, lehet játszani a tempóváltásokkal. Egy időben Újbudán laktam, és épp a közvetlen szomszédságomban kialakítottak egy négyszázméteres rekortán pályát; ott még sötétedés után is nyugodt szívvel köröztem. De ahogy fejlődtem, nőtt a kilométerigényem, és már inkább csak bemelegítésre és levezetésre használtam.
A terepfutás össze sem hasonlítható az utcai futással. Mindenki tudja, hogy a föld jobban elnyeli a becsapódás erejét, meg hogy a változatos felszín a lábfejet állandó alkalmazkodásra készteti, a dombozás megerősíti az izomzatot és a keringést stb. De a természet tud valami egészen különlegeset: lecsendesít, kikapcsol, energiával tölt fel.
Ahogy közeledett az esemény, szó szerint egyre nagyobb lámpalázban égtem. Ugyanis kiírták a szervezők, hogy kötelező az elemlámpa. Napokig szervezkedtem, hogy szerezzek egy elemlámpát, mire megvilágosodtam, hogy hiszen a fejlámpát is elfogadják, ami ugyebár sokkal praktikusabb is. Aztán jöttek a további parák, amik miatt még a verseny napján is izgatottan konzultáltam mesteremmel, Obi van Rókával. (“Mi van odabent? Csak amit magaddal viszel.”, ahogy Yoda mondta a Dagobán. – rrroka) Nincs kulacsom, sem bögrém, akkor én nem fogok frissíteni? Nem. És mi van akkor? Edzésen sem szoktam. De mi lesz, ha eltévedek? (Van egy különdíj az adott távon legtöbb kilométert futóknak… – rrroka) Jó eséllyel még akkor sem igazodnék ki egy turistaösvényen, ha magamra tetováltatnám, hogy “Ön itt áll”. Lássuk az itinert: piros, sárga, zöld, sá… Aztán beugrott ez a sor, hogy „semmi sem bonyolult annyira, hogy ráparázz”, és eltökéltem, hogy én ezt a napot élvezni fogom.
Az esemény bázisa egy retró művház volt (zöld linóleummal és bakelitlemezes dekorációval), ahol már akkor is átható hagymaszag terjengett, amikor megérkeztem. A kenyér-zsír-hagyma kombó és a futás kapcsolata még igényel némi harvardi vagy oxfordi kutatómunkát részemről. Azt viszont már az amerikai filmekből (például Rocky, vagy esetemben inkább Millió dolláros bébi) tudhatjuk, hogy bevetés előtt a főszereplőnek nyugalomra van szüksége, és erre nincs jobb hely, mint az öltöző. Esetemben sem volt ez másképp. Volt ugyan bent kutya is, meg egy öt-hat hónapos kismama, de ez már nem is lepett meg azok után, hogy a rajtszám-átvételnél egy tíz év körüli kislány állt előttem (Salomon surranóban!)

retro.jpg

Bevallom, az első kilométer (sár és emelkedő) volt a legnehezebb. Számomra eddig ismeretlen sportág volt a csoportos hóban totyorgás. Gondoltam, oké, nézem az előttem haladót, és azt csinálom, amit ő. Felváltva kocogás-séta-kocogás. Közben kapkodtam a levegőt, fújtam az orromat, és arra gondoltam, milyen szerencse, hogy a kiírás nem tiltja a köpködést. (Runners. Yeah, we’re different. – rrroka) Majdnem megkérdeztem, hogy ez mindig ilyen? És végig ez lesz? (Igen, nem. – rrroka) Aztán szerencsére jött egy szuper lejtős rész, elkezdtem utolérni és lehagyni embereket. Az akkor előttem haladó férfi olyan jó tempót ment, hogy gondoltam, rátapadok, és akkor nem fogok eltévedni, meg baromi jó időt megyek. You and me, together forever. Azonban románcunk futó kalandnak bizonyult. Egyrészt mert nálunk otthon a szerelem Jókai bablevesben és gesztenyés palacsintában ölt testet, másrészt valami irtózatosan feszülni kezdett a hasfalam: nem tudtam rájönni, hogy a levegővételtől, az övtáskától, vagy esetleg az ebédre elfogyasztott öklömnyi nagyságú túrógombócoktól. Sétáltam, nyújtózkodtam, masszíroztam, mélyeket lélegeztem, és meg-megindultam. Éppen egy kisfiú és az apukája haladt előttem, amikor kiáltást hallottunk a sötétből, hogy „Hajrá, gyertek, ez már a vége!” Ami persze nem a pálya vége volt, hanem a frissítőpont, ahol ugyan nem álltam meg, de mégis hihetetlen energiát adott a tudat, hogy a felénél vagyok, ráadásul lejtő jön. Itt kapcsoltam fel a fejlámpámat is.

este.jpg

Egy sárosabb, keskeny ösvénytől eltekintve, ahol a lábaimat kétoldalra kellett kapkodni, a terep második fele szuper volt. Imádom ezt, ahogy suhanok, szinte repülök, és az út mondja meg, hogyan haladjak rajta. Volt egy szakasz a vége felé, ahol úgy elhagytam az előttem futó lányt, hogy utána senkit nem láttam, csak szökelltem a sötét, havas utakon, szalagtól szalagig. Amikor meghallottam a harangokat, és megláttam a város fényeit, megálltam fényképezni, aminek semmi értelme nem volt, ugyanis vagy öten megelőztek, és még értékelhető képet sem készítettem. Úgyhogy aztán újra Beatrix Kiddo üzemmódba kapcsoltam, és meg sem álltam, amíg a nyakamba nem akasztották az üvöltő farkast ábrázoló fa táblácskát. A nők között 15. lettem, összetettben 58. a 105 indulóból. (Idő? Legfontosabb adat! 🙂 – rrroka) A piros száras lány odajött hozzám, és megköszönte a tempót. Ebben mondjuk részemről körülbelül annyi tudatosság volt, mint amikor egyszer Shakespeare-vizsga után a két sorral följebb ülő lány megköszönte, hogy segítettem a feladatsorban, de azért tök jól esett.
Nagyon-nagy élmény volt ez a verseny, már várom a következő sarazást! (Május végéig erre jó sok alkalom lesz. 🙂 – rrroka)

cipo.jpg

6 thoughts on “Élvezd! – Tajga Trail 2018

  1. Na ez élvezetes volt! Versenyre ne parázni járjon az ember!
    Csak ezt a parát nem értem a terepfutástól. Olyan mint az aszfaltos, csak sarasabb. A baj az, hogy az aszfaltos futást sokan tök sík dolognak képzelik, pedig egy dimbes-dombos városban élve terepen annyira sok meglepő nem érheti az embert.

  2. @Mr Long: csak futópályához szokott futónak a nyugati téri felüljáró is egy nagy kihívás, kimozdítja a komfortzónából. ezért vagyok én nagyon büszke az érdi futóinkra, aki egy érdi yours trulyt végimegy, az már csak nevetni fog ezen. vagy pl aki Balboát teljesít februárban, annak is lesz egy jó magasra tett léce. 🙂

  3. Jó beszi volt. Tisztára elfogott a nosztalgia, és visszaidéződött bennem 1 és egynegyed éves futó verseny múltam összes megélt esztendeje 🙂 úgyanilyen lelkesen vágtam neki én is, remek volt, és ez azóta sem változott. Gratula!

  4. Mindenből az első a legjobb! Én például először vagyok blogbejegyzés első szava! Nagy megtiszteltetés, köszönöm! Jó sokat kellett érte kommentelni 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük