Mindig viccelődök ezzel a névazonossággal, úgyhogy tuti unjátok már, de muszáj mindig elsütnöm, be van nálam ragadva, szóval el KELL mondanom, hogy nem egy olyan versenyen voltunk, amit Káli, a vérszomjas hindu istennő tiszteletére rendeznek meg sokadszor (ld. még Indiana Jones és a Végzet Temploma), hanem a kedvenc helyünkön, a Káli-medencében futottuk, botoztunk. Ugye milyen megnyugtató érzés?

Tök jól jártunk, mert itt egész hétvégén nem volt eső, közben láttam az időkép radarján, hogy az ország más részében nagy piros foltokban csap le a zivatar a népre, tönkretéve a hétvégéjüket. A versenyt szervező Balogh Tomi szerint itt egyébként akkor sincs eső, ha a környéken máshol esik, számtalanszor nézte végig egy domboldalból, ahogy a távolban eső mossa a tanúhegyek túloldalát, de a medencében zavartalan napsütés vagy legalábbis jó idő maradt.
Lehet, hogy eső nem volt, nem szokott lenni a környéken, de a tavasz elemi zöld erővel tört már elő mindenhol. Nagyvázsony felől jöttünk Kővágóőrsre, én komolyan mondom, hogy végig vigyorogtam az utat, olyan szép ez a rész. Amikor Szentantalfáról lefele Zánka fele meglátod a Balatont végre, nem tudsz nem nevetni. Javaslom, hogy ha ide jöttök, akkor ne az amúgy is zsúfolt parti utakon gyertek, hanem erre, a felvidéken. Nem lassabb, nem hosszabb, de sokkal szebb.

Na de mi volt a versenyen? Tomi egy csomóféle távot tervezett, volt több aszfaltos pálya: 2, 3, 6 vagy 7 falut lehetett bejárni 8, 15, 22 vagy 28 kilométeren át. A terep pálya (ami a nordic walking útvonala is) nem volt hosszú, bár a verseny közeledtével egyre nőtt 12-ről 13,6-ra (+15% ingyen!). A 200 méter szintemelkedést megkaptuk a legelején, egyből fel a kilátóig, meredeken, lépcsőkön, utána hosszan futható lejtő jött, a végén egy kis aszfalttal. Rohadt gyorsan lehetett rajta futni.

A nordic walkingosok negyed órával előttünk indultak, kis feleségem és edzője a debreceni és veresegyházi nw csapattal szált versenybe. A rajtnál a debreceni csapat egy speckó technikával nagyon kilőtt, de később az emelkedőn és az erdőben Andim simán behozta őket, és második helyen végzett a veresegyháziak edzője, Vigh Mercédesz mögött 1 óra 57 perces idővel, ami nagyjából 8:30-as tempó, vagyis 7 km/óra sebesség, ha így könnyebb.

Utánuk elrajtoltak az aszfalthuszárok, érdi futótársam Effe itt indult a 3FF, vagyis három falu futáson. A Kővágóörs – Köveskál – Kékkút útvonalon is jutott nekik 150 méter emelkedő szépen elosztva az út hullámzásával. De nem hiszem, hogy a mezőny ezzel lett volna elfoglalva, inkább a tájat nézhette, mert annyira hihetetlen látvány a sok tanúhegy, ugye a Csobánc az konkrétan vulkán formájú, a tetején várrommal, szóval csak tátod a szád, nem hiszed el, hogy tényleg van ilyen. Emlékszem milyen megdöbbentő volt, mikor a Nulladik Balaton Trailen pont naplementekor futottam fel rá, majd le róla.
Na most a Csobáncot csak messziről tekintették meg (nagyon meredek, de futható, ld még Csobánc Vertikál), Erika pedig remek futással (fényképezgetve :D) megszerzett magának egy második helyet és vele egy mázas cserép érmet, meg egy Káli-medence kalandkönyvet. 

Ez most nem fizetett reklám, csak mesélem, hogy Balogh Tomi már egész sorozatot írt össze az ország régióit feldolgozó kalandkönyvekből (Mátra, Bükk, Dunakanyar), mindet érdemes megvenni, átlapozni, de sokkal-sokkal-sokkal jobb élmény megnyerni az egyik versenyen. 🙂

Na a végén maradtunk kb. negyvenen terepesek, sok volt az ismerős arc a korábbi versenyekről, ismertem a pályát, elég optimistán álltam rajthoz, bemelegítettem lendületes repülőfutásokkal, de azért tartottam tőle, hogy kifingatom az achillesem felfele. Vagy lefele. Vagy a tempófutós részeknél. Szóval óvatosan arcoskodtam.
A rajt után egy nagy izmos, napszemcsis srác kilőtt, soha többet nem is láttam a pályán, nem tudom ekkora izmokkal hogy a fenében tud ilyen gyorsan futni. Az elején hagytam, hogy menjen mindenki ahogy akar, nagyon ki tudom magam készíteni felfele, és ezt semmiképp nem akartam. Lépcsők is vezettek felfele, és ugye a futás (egyik) első számú szabálya, hogy lépcsőn nem futunk. Ezt elég szigorúan betartom, hiszen én találtam ki.
A hegytetőn belefért egy szelfi is a Fülöp-hegyi kilátóval, közben praktikusan lement a pulzus, 2in1, futhattam tovább a lejtős részen.

Nagyon kapkodtam a sarkam, nem akartam elnyalni, figyeltem a kéztartásra, hisz a múltkor ugye kiderült, hogy bazira lógatom a kezem, hát most felemeltem, amitől Andi szerint (akit a többi nordicossal együtt itt értünk utol) úgy néztem ki, mint egy T. Rex. Muszáj röhögnöd, ha ilyet mond a házastársad. 😀
Elég annyi, hogy siettem lefele. Szép lassan beértem a lelkes ifjúságot, és az ismerős vetélytársam, Zsoltot, akivel gyorsan megbeszéltük, hogy “pihen”, hiszen másnap Mecsek Trailre is megy. Pihengetve leelőztünk mindenkit 4 perces tempóban. Nem kúrtuk el a jól jelölt hirtelen balos kanyart, ahol egyébként több futó és pár nordicos is elkevert, pedig bazi nagy festett nyíl mutatta a helyes utat.
Tomi várt minket a frissítőponton, de még csak nem is lassítottunk, itt kicsit előnyben éreztem magam Zsolttal szemben, mert az Aonijie zsákom biztosította az italozó életmódom, nála meg nem volt semmi. Oké, nekem meg cipelnem kellett azt a kb másfél kilót… Mindegy, én jártam jobban. Ha megáll inni, megvártam volna, de így rohantunk tovább. Jött az aszfaltos rész, ahol kis futótechnika állítással azonos pulzuson (170) gyorsultam, ő meg visszavett, végül kb fél perccel előtte értem be, abszolút második, korosztály első helyen. (Az igazsághoz tartozik, hogy az első és harmadik idősebb nálam. Jó formában vannak bakker…)
1:00:26 lett a végső időm, 4:30-as tempó, 167-es átlagpulzus.
Ez így nem rossz. Meglátjuk mit jelent majd UB-n, ahol sokkal lassabban kell majd menni, de sokkal-sokkal többet.

Ottmaradtunk vasárnapra is, de nem versenyezni, hanem segíteni a duatlon versenyzőit, hogy jó útvonalon menjenek, azaz távirányítók lettünk.

Nagyon jó idő lett, végig napsütésben szupportálhattuk a kb 20 versenyzőt, akik legtöbbje nem vérkomoly országúti bringás fenegyerek volt, bár akadtak ilyenek is, hanem egyszerű mozogni vágyók, akik szívesen tettek meg a Káli-medencében 15 km futás után ugyanennyi kerékpárt.

Mi meg adtunk nekik vizet, almát, banánt és élveztük a napsütést. 🙂