Ha valakinek, akivel beszéltem a Balaton Szupermaraton előtt, és mostanában elmesélem neki, hogy milyen volt a hétvége nagyjából ezt mondja: “Látod, bízz az edződben!”. És valószínűleg igaza is van. Elmondom, hogy miért. Az előző posztomban írtam, hogy még tavaly ősszel kezdtem el a Plandurance-szel futni, pontosabban a BSZM edzéstervükkel készülni a tavaszra. Ugyan ebben a bejegyzésben leírtam azt is, hogy nekem a hosszabb futásokra való felkészülés közben szükségem lenne több, mint két órás futásokra is. Hát, úgy tűnik, hogy nem. Oké, párszor csaltam, és futottam egy kicsit többet, de nem hiszem, hogy az számított. Most azt gondolom, hogy az edzésterv tényleg úgy van összerakva, hogy aki azt követi tényleg tudja teljesíteni a távot.

Legalábbis velem az történt, hogy minden előzetes félelmem ellenére tök jó hangulatban, nagy izom fáradság/fájdalom nélkül sikerült végig futni/kocogni a négy napot. Nagyon meglepő volt, hogy az első napi 48 km után gond nélkül tudtam fel-le lépcsőzni, sőt ugyan ez volt igazából az összes többi napon is. Az csak az én hibám, hogy kinyírtam egy kicsit a gyomromat a sok (rengeteg) magnéziummal, mert féltem a vádli görcstől. Mondjuk egyrészről nem is görcsölt, másrészről meg így nem kellett sokat időznöm a kék dobozban.

Szóval most leírom így külön is: az edzésterv működik, bár nekem akkor is kicsit unalmas. És nem azért működik, “mert céltalan lötyögés helyett heti 5x futás” van, mert mennyiségre előtte is futottam ennyit hetente, hanem a minőségi edzéseken van a hangsúly, amikor valamilyen pulzuson kell valamennyi ideig futni. Ebben a “valamilyen”-ben és “valamennyi”-ben van a tudomány, gondolom.

A BSZM négy napja pedig még mindig nagyon tetszik nekem. Persze, profin meg van szervezve minden az útvonal kijelöléstől és biztosítástól, a frissítők kínálatán át a futók utaztatásáig, de amik nem csak a szervezőkön múlnak, azok is tök jók szerintem: a hangulat, idén az időjárás, a helyszínek. Mi hárman mozogtunk együtt: Zolival futottunk egyéniben, és Roland biciklizett velünk. Napközben futás, esténként kaja és sör, mondom, hogy jó buli ez. Oké, az első nap rajtját szokás szerint majdnem lekéstük, a rajtcsomagot negyed óra késéssel vettük át, és még öltözni is kellett, de ezen már fel sem megy a pulzusunk. Másnap kedélyesen beszélgettünk a rajtban, arra számítva, hogy olvassák majd a neveket, ahogy az lenni szokott, de amikor negyed óra múlva már gyanúsan kevesen voltak, akkor számunkra is világossá vált, hogy itt most csak indulni kell. Megint az utolsó helyről; a záróbringások közelsége azért kicsit frusztráló. Harmadik és negyedik nap minden rendben ment, ez gyanús is volt, de nem történt semmi különös. Találkoztam és beszélgettem ismerősökkel, akikkel csak ilyen futások alkalmával szoktunk, néztem a tájat, és csináltam a futást.

És a végére elkezdtem bízni az edzőben és az edzéstervben. 🙂