Balboa-kör avagy a szerepfutás

Balboa-kör avagy a szerepfutás

Loading

Szeretem az olyan futórendezvényeket, amikben van egy kis plusz őrület. Hiába mondják, hogy a hosszútávfutás az érett férfiak (és persze nők) sportja, lássuk be, kell egy adag eszelősség ahhoz, hogy az ember futócipőt húzzon egy fagyos februári vasárnap reggelen ahelyett, hogy az ágyban hörpölgetné a habos kakaót. A Balboa kör szervezőinek ezt sikerült megfejelniük egy adag jó értelemben vett kreténséggel: a 19,4 km hosszú, 829 m szintemelkedéssel nehezített futáson ajánlott volt Rocky Balboának öltözve, szürke, csuklyás melegítőben, fekete sapkában és kesztyűben megjelenni. (Mondjuk a filmben Rocky nem fekete kesztyűt, hanem fehér bandázst viselt, de apróságokon nem akadunk fenn.) 

Egyrészt emiatt a plusz miatt döntöttem az indulás mellett, másrészt azért, mert a szürke mackónadrág kivételével minden ruhadarabom rendelkezésre állt. Ha mondjuk legközelebb Mary Poppins-emlékfutást rendeznek, akkor kétszer is meggondolom, hogy jelentkezzek, de így már csak egy szürke női nadrágot kellett lenyúlnom az XX kromoszómájúaknak fenntartott szekrényünkből (a rózsaszín derékrészt hál’istennek takarta a felső).

Vasárnap reggel negyed 9-kor már ott csapattunk Rrrókával és Dobzséval a Szépvölgyi út végében, leparkoltuk az autót a hóban, majd rögtön segítettünk is egy ismeretlen sporttársnak kimenekíteni a kocsiját egy kátyúból. Ez volt aznap az első jócselekedetem, a másik pedig, hogy hagytam, hogy Rrróka megelőzzön, ami számára óriási elégtétel. De erről majd később. 

Érkeznek az emberek, köztük a beharangozott „sztárvendégek” egy része is (itt jegyzem meg, hogy Kokó teljesen jó fej), majd kb. 200-an rajthoz állunk, Öcsi bácsi bohóckodik, majd irány az erdő! Számomra teljesen ismeretlen a terep, meg is beszéljük Rrrókával, hogy visszafogjuk magunkat az elején, nem vágtatunk eszetlen csikó módjára. Semmi kedvem vágtatni amúgy, be vagyok rozsdásodva, és az a légzőszervi nyavalya sem tett jót a harci kedvemnek, ami az elmúlt egy hétben jelentősen rontott az életminőségemen.

485314_532396303450091_1884949422_n.jpg

A János-hegy felé vezető út második felénél már bele-belesétálok az emelkedőkbe, itt még nem kényszerűségből, inkább energiagazdálkodási szempontokból. Az egyik kaptatón egy rutinos futó azzal igyekszik erőt önteni belénk, hogy a visszaút könnyebb, mert csak 300 m szintemelkedés van benne, és ez olyan hatással van rám, hogy valahol elhagyom Rrrókát, és egyedül lendítem a levegőbe a kezem az Erzsébet-kilátónál – az előírásoknak megfelelően, és Rocky Balboa egykori teljesítménye előtti tiszteletadásként.

Itt leülök egy picit a padra, igyekszem lenyugtatni a pulzusomat, majd elindulok vissza, hátha meglátom Rrrókát valahol, és el tudom gáncsolni. Már kaptat is fel a lépcsőkön olyan irigylésre méltó lelkesedéssel, hogy elnapolom magamban a gáncsolási szándékot, és inkább bevárom derék öreg barátomat.

DSCN4700.JPG

Hosszú kilométereken keresztül együtt haladunk, és örömmel látom, hogy számára sem ciki belesétálni, ha éppen úgy van (és a Balboán általában úgy van). Látszik, hogy nem vagyunk rutinos terepfutók, nagyon egyenetlen iramban haladunk, az emelkedőkön olyan komótosan kaptatunk, hogy még a nordic walkingos nyugdíjasok is megelőznek (na jó, szinte), a lejtőkön pedig ész nélkül viharzunk le, és hagyjuk magunk mögött a többieket, akik aztán újra beérnek a nehezebb terepen.

223513_532396276783427_1804997443_n.jpg

A cél előtt pár km-rel Rrróka int, hogy menne előre, intek vissza, hogy én ma nem hajtom szét magam, közösségi futásról volt szó, nem versenyről, menj csak. Az utolsó dombot már egyedül mászom meg, majd egy kis aszfaltkoptatás a Szépvölgyi úton, és beérek a célba, valaki az Eye of the Tigert zümmögi, hurrá! Rrróka már ott vigyorog, 2:13-as idővel teljesítette a távot, én kb. 2:16-tal, ennél pontosabb időm nincs, mert egy kézlendítésnél benyomódhatott az órám gombja, és leállt a stopper. 

Nemsokára befut Dobzse, keményen végigtolta ő is. Kölcsönös gratulációk, vállveregetések, és közben arra gondolok, hogy a terepfutás nem igazán az én sportom, de ide még mindenképpen el kell jönni! 

539552_532398220116566_2025779134_n.jpg557967_463227620397592_700407079_n.jpg

Mindent egybevetve, embert próbáló, de nagyszerű futóesemény volt, aminek a gördülékeny lebonyolításáért nagy köszönet illeti a szervezőket és a segítőket!

(A poszt illusztrációjául szolgáló fotókat a rendezvény facebook oldalára belinkelt galériákból nyúltam, ha valaki felismeri a saját alkotását, készséggel feltüntetem a nevét is. Csodálatos élmény volt több mint száz, Rockynak öltözött futóval együtt küzdeni a pályán, de a fényképek közti keresgélést kifejezetten megnehezítette az egyenviselet! 🙂 )

538278_463226640397690_2062812648_n.jpg

551505_463226733731014_615860216_n.jpg

UPDATE: Ja, és persze sok futócimborával és olvasóval is összefutottunk, pl. a csiripiszlivel való ismeretségünk itt lépett szintet, azaz avanzsált a virtuálisból a valóságosba. Bitliszbá, Rókalaci, Boti, többiek: sziasztok!

17 thoughts on “Balboa-kör avagy a szerepfutás

  1. Gratulálok, jó kis futás volt! 🙂 Én igazából a terepfutást szeretNÉM, de még csak a Dunapart marad egyelőre, a hídjaival meg az itt-ott finom légzés-segítő füstös esszenciával… Amint az idő és a terep is picit szárazabbra fordul, remélem hétvégente néhány órára a fákat kerülgethetem… 🙂

  2. Nekem nagyon bejött ez a pálya, szeretném két óra körül futni egyszer. Nézem, h a legjobb idő 1:30, ahhoz már igencsak életveszélyes tempóban kell lefele is tolni.
    Nekem fura volt, hogy ennyit kellett futásról gyaloglásra válltani, nem vagyok ehhez hozzászokva, de szinte semmivel sem haladtunk volna gyorsabban futva, viszont sokkal fárasztóbb lett volna.

  3. @Tajha: Amíg a Balboán bandukoltam, átgondoltam, hogy miért is nem az igazi _számomra_ a terepfutás:

    – eltévedek. Ez röhejesen hangzik, de az a helyzet, hogy én futás közben teljesen befele fordulok. Ilyenkor van időm csak magammal, a gondolataimmal foglalkozni egy-két órán keresztül. Hagyom, hogy vigyen előre a zene, a saját ritmusom, és feloldódjak a flow-ban. Ilyen állapotban terepen — főleg ismeretlen helyen — simán eltévedek, s aztán szlovák határőrök agyonlőnek.

    – nagyon szeretem a természetet, szeretek (teljesítmény)túrázni, de éppen ezért nem akarok csak úgy elrohanni dolgok mellett. Túrázás közben bámészkodom, meg-megállok gombát szedni, bogarat nézni, gyönyörködni a tájban — futás közben mindez kiesik. Mintha ott is lennék, meg nem is.

    – nem tudom jól beosztani az erőmet. Síkon már tudom, mekkora tempóval kell mennem ahhoz, hogy a kitűzött távot elviselhető időn belül teljesítsem. Terepen elég egy meredek emelkedő ahhoz, hogy mindez boruljon. Ez volt a Balboán is, egyszerűen nem tudtam, mi van még előttem, képtelen voltam felmérni, mennyit vesznek ki belőlem az előttem álló km-ek.

    Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy a terepfutás hülyeség, sőt: nagy tiszteletem mindenkinek, aki csinálja, egy nagyszerű, egészséges sport. Azt viszont már látom, hogy nem ebbe az irányba fogok továbbfejlődni, ha egyszer megunom a “sima” futást.

  4. @rrroka: addig akár még én is olyan állapotba kerülhetnék, hogy csatlakoznék… 🙂 Jelen pillanatban a Móricz körtér-Lánchíd-Petőfi híd-Gellért hegy körül lógok, ezt majd szeretném kitenni legalább hétvégén a Normafa környékére.

    @Lemúr Miki: nekem a tájékozódással nincs semmi bajom, de az is igaz, hogy én pl nem tudok zenét hallgatni futás közben. Nemhogy futás közben, de jelen pillanatban kifejezetten nem szeretek semmit hallgatni, amikor gyalogosan vagyok, erdőben ez csak fokozódik. Az is igaz, hogy futás közben én is teljesen magamba fordulok, jókat lehet gondolkodni közben, és ismét: erdőben, túra közben ez csak fokozódik (ezért is szeretek egyedül menni teljesítménytúrákon is, egész héten eleget jár a szám, legalább ilyenkor legyek csendben 🙂 – ez esetben is fennállhatna az esélye az eltévedésnek, de ilyenkor tudjuk mire figyeljünk :)). Zenét és egyebet otthon, normál körülmények között hallgatok…

  5. @Lemúr Miki: ezek a problémák orvosolhatóak. Az erőbeosztást mi úgy oldjuk meg, hogy minden terepverseny előtt a szintmetszettel fekszek és kelek. Előre tudom, mikor, mekkora emelkedő/lejtő következik. Előre sejthető, melyiken lehet felfutni és melyiken nem. Így tervezhető az idő is. Eltévedni elszoktunk, de annak is meg van a szépsége. Térképolvasási ismeretek. :))) Bogarakat én is figyelem, van is egy szép nagy hím szarvasbogaram. Már ki volt száradva, de aznap élőt is láttunk. Pedig nem mindennapos bogárról van szó.

  6. @BGy: a szinttérképpel kelni-feküdni adott esetben nem is rossz ötlet! Vértes terepmaraton erősen alakul, a távon vacilálok még, fél vagy egész… Az egész távnál zavar, hogy nem lehet gyorsan futni, mégiscsak 5 óra terepen bolyongásról van szó, itt a Balboán meg tetszett, hogy végig piros zónában lehetett nyomni, taktikázva a gyaloglás közben pihenéssel az emelkedőkön, és a kiengedett száguldással lefele.

  7. Elsősorban a jelmezes része fogott meg a dolognak (mivel nagy Rocky-rajongó vagyok, a futózenéim közt is ott van szinte mindig az egész soundtrack), főleg ezért mentem el :). Viszont abba így előre bele se gondoltam, milyen is lesz ez a 829 m szintemelkedés kocafutóként, háááát brutális (én se szoktam hegyen futni, pedig jobb lett volna készülnöm erre). Odafelé még vitt a lelkesedés, de visszafele a Hűvösvölgytől már halál volt, a Határ nyereg közelében meg bal vádli begörcsölt, ott ültem a havon 5 percig, mire újra lábra tudtam állni :). De abszolút nem bántam meg, nagyon izgalmas volt, jó volt a hangulat is, és külön öröm, hogy ilyen sokan fotóztak, és közzétették.

Vélemény, hozzászólás?