Félelem a sötét Duna-gáton

Félelem a sötét Duna-gáton

 8 

A hirtelen ötlet, hogy alaposan felkészülök a Tóparti-futópartira hirtelen ötlet maradt, hétvégére kifogyott a lüket, a vasárnapi hosszú elmaradt, a pénteki poharazás pedig nem számít edzésnek. Már csütörtök lett mire megint eljutottam futni, borzalmas hogy rohan az idő. Szóval a gát felé vettem az irány, szembeszomszédom mesélte, hogy lejár ide egy hosszt futni, egy hosszt görkorizni, és este nyolckor is tök jó a láthatóság, mert az aszfalt veri vissza csillagfényt. Gondja csak ködben támadt, amikor egy hirtelen feltűnő kivilágítatlan bringás elütötte, és még meg sem állt megnézni, hogy mi történt. Félrészeg horgász lehetett, rendes kerékpáros ilyet biztos nem tesz.
Szóval felbátorodtam, hogy hát ha ő tud este nyolckor a gáton futni, akkor délután négykor baj nem érhet, nosza irány a töltés. Rohadt hideg volt, -2 fok, hosszú technikai – rövid technikai – polár – fényvisszaverő kombóban is éreztem, hogy bizony zima van. Egész tempósan haladtam, rendesen átmelegedtem, de azért a vastag kesztyűt és a sálat-sapkát sem bántam. Vidáman fordultam a gátra alig 25 per futás után. A kihalt gátra. A kihalt és sötét gátra. A kihalt és sötét gátra, mellette sötét erdővel, mögötte sötét folyóval. Az első sorompóhoz közeledve még sötétebbnek tűnt az egész táj, innen már elfogynak a házak és véget ér a vízmű is, a gát másik oldalán csak szántóföldek sorakoznak, Sötét szántóföldek. Rájöttem, hogy semmi kedvem sötéttel körbevéve futni. Lassítottam megálltam, és inkább visszafordultam. Spuriztam visszafele a civilizációba, amit arany fénnyel vont be az áldott közvilágítás. Rossz érzés volt mögöttem ez a sok sötét, úgyhogy hátranéztem, de nem volt ott semmi. Futottam tovább, hátranéztem, megint nem volt ott semmi. De amikor harmadszor fordultam hátra … akkor sem volt ott semmi. Próbáltam nem gondolni a sötétre, de ugye nem lehet tudatosan nem gondolni valamire. Lemúr Miki kölyökkorában egész éjszakát töltött a sötét erdőben, kilométerekre a lakott területektől. Amikor mesélte, akkor is nagyon bátor dolognak tartottam, de most még komolyabbnak tűnt egy ilyen próba, és nem annyira vonzónak az, hogy egyszer sátrazzunk majd erdőben. Ezek után tuti ijesztgetni kezdene. 
Megkönnyebbülve fordultam le a gátról, de akkor meg a hó kezdett el hullani. Szeretem a havazás, szeretek hóban futni, de nem szeretek havazásban futni. A pelyhek az arcomba és a szemembe vágnak, ettől behúzom a nyakam és hunyorgok, alig látok, a vállam elkezd fájni a rossz tartástól, a tempó ettől lecsökken, és csak még több ideig kell havazásban futni. Rettenetes. Ráadásul az autósok ilyenkor pánikba esnek és megvakulnak, majdnem bátrabb dolog így az út szélén futni, mint egész éjszakát az erdőben tölteni. A lehetőségekhez képest igyekeztem gyorsítani a tempót, és örök hála a Pendulum Voodoo people remixének, hogy maximálisan segített ebben.
Amennyire rossz futni havazásban, annyira jó utána megállni. Az arcodba csapódó éles és jéghideg pengék elvakító kellemetlenségből szállingozó hópelyhekké szelidülnek, a futás miatt egyáltalán nem fázol, és jön az edzés utáni elégedett és békés érzés.

Idő: 01:00:14
Táv: 11.39 km
Tempó: 05:17

2 thoughts on “Félelem a sötét Duna-gáton

  1. Arra a csávóra emlékeztek, aki az idén tavasszal délután indult neki a Mátrabérc útvonalának egyedül? Na, ő is sötétben volt, alig talált le félúton a hegyről éccaka.

  2. @BGy: természetesen nem emlékszem. 🙂 de érdekes kezdeményezésnek tűnik. 🙂 Nekem meg a vértájfutó jutott eszembe, aki a futóblog egyik kommentelője szerint rambó késsel koncolta fel a rátámadó kutyákat. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük