A cél maga a ZUT
![]()
Még nem írtam a júliusi ZUT-ról, a Zalau Ultra Trailről, pedig A Kör mellett ez volt a másik 100 km feletti futásom 2026-ban. Nem számolok be részletesen, hogy mentem el a jelzés mellett rossz irányba (valami dombnál), hol fájdult meg a jobb lábfejem (80 km körül), vagy hol kergettek meg a pásztorkutyák (sehol). Egyrészt senkit nem érdekel, másrészt már nem tudnám összerakni fejben az egészet, viszont pár gondolatot hadd osszak meg, hátha valaki tervez menni a versenyre. Remélem, hogy igen, mert abszolút érdemes!
A versenyt a szilágysági Zilah (románul Zalău) határában, a festői Meszes-hegységben (románul Munţii Meseş) szervezik. Több táv is van. Én — könnyelműen — a leghosszabbra neveztem.
Zilah 50+ ezer fős kisváros, 10-15 százalékban magyarok lakják. Egyik nevezetessége, hogy itt járt iskolába, majd érettségizett Ady Endre:
Zilah fölött felhőzik most
Ifjuságom kicsalt vére,
Vörös-fényes a Diák-domb,
Vér hullott a Terbetére,
Régi ember régi vére.
Istenem, csak egyszer lennék
Csókos, ifjú, boldog másik,
Ott a híres Meszes alján
Az utolsó áldomásig,
Olyan boldog, mint a másik.
A Zilahi ember nótája c. Ady-műből származó idézetet kifejezetten Róka barátom kedvéért másoltam be ide, mert ő köztudomásúlag utálja a verseket, és ennek az érzületének nem átall időnként hangot is adni.
Az Adybandi (nem én csesztetem, ez az egyik írói álneve) által emlegetett Terbetére aztán fel is futottunk, de ne szaladjunk ennyire előre.
Ár/érték arányban a rendezvény verhetetlen. Én az elsők között neveztem, még nevetséges 175 lejért, ami kb. 12 ezer forintnak felel meg. A rajtcsomagból kiemelném a két (!) kiváló minőségű, vízhatlan, emblémázott zsákot, amiben előreküldheted a frissítőpontokra a cuccaidat, és ami a tied akkor is, ha nem élsz a lehetőséggel, akárcsak én.

Zilah kb. 5 órányi autóútra van Budapesttől, nem kell leutazni a Székelyföld szívébe. Mondjuk székelyekkel a ZUT-on is lehet találkozni, az én fülemet is megütötte némi ízes udvarhelyszéki beszéd.
Voltak ott még romániai románok, romániai magyarok, meg magyarországi magyarok is, ami bonyolultnak hangozhat, de hát ez a mi kis kelet-európai valóságunk. Hogy a székelyek magyarok-e vagy sem, az attól függ, hogy kit kérdezel.
Egyébként nem kell félni, hogy az ember nem érteti meg magát. Először is minden szervező folyékonyan beszél angolul, plusz kapásból jó arc, és a helyi magyarok is rettenetesen segítőkészek. Volt egy magyarországi srác, aki izgult, hogy egy kukkot sem fog érteni a kötelező, jó egy órás eligazításon, és megeszik a pásztorkutyák, de melléült egy helybéli, aki végig fordított neki. Nem hátat, hanem rendesen, az elhangzottakat.
Ha már a segítőkészségnél tartunk: köszi, Árpi, hogy furikáztál a városból a versenyközpontba, majd vissza, majd megint ki, és másnap ismét vissza! És köszi, Sanyi, hogy szereztél nekem izofóliát!
A versenyt a nyár közepén rendezik, ami nem éppen ideális, hiszen meleg van. A Meszes nem magas hegység, kb. a Kékes szintjére futunk fel, így nem éppen magashegyi állapotok uralkodnak (ellentétben a Transylvania 100-zal, ahol a résztvevők karcolják a 2500-at). A leghosszabb távon, a 103 km-es, 5255 m-es szintemelkedést tartalmazó ultrán július 10-kor, péntek este 11-kor indultunk, így amikor másnap délelőtt beütött a forróság, már bő 70 km volt a lábamban. Ráadásul elég sok a kitett részt, tehát napvédő krémet érdemes vinni.

A versenyközpont az erdőben van, a városhatártól pár km-re, ami azért jó, mert iszonyú nagy a tér, mindenki elfér, bőven van parkolóhely, sőt, egy csomó sátrat is láttam, úgyhogy szerintem lehet kint aludni. Rengeteg és finom a kaja, és amint leszáll az est, koncertekkel terrorizálják a vadakat és a környékbeli pásztorokat. A hangulat mondhatni örömünnepi.
Az ultratávon 44-en indultunk, és ilyen, viszonylag kevés indulóval meg lehetett csinálni, hogy a rajtba egyenként, név szerint szólítottak mindenkit. Van annak egy hangulata, amikor — kicsit románosítva, de felismerhetően — elhangzik a neved, és az éjszakában a tapsoló szurkolók éljenzése közepette, lobogó fáklyák között, teljes menetfelszerelésben befutsz a rajthoz — hogy aztán 16-18 órát szopjál, de az más kérdés.

A 44 rajthoz állóból 9 ember menet közben DNF-fel elvérzett. Csak remélni tudom, hogy nem a medvék végeztek velük. A népszámlálási adatok szerint ugyanis Szilágy megyében egész pontosan 39 medve él. 44 embernél ekkora távon eléggé széthúzódik a mezőny, így már az éjszakát is gyakorlatilag egyedül futottam végig. A vadállománynak bőven lett volna alkalma berángatni a bozótba és megcsócsálni, de nem kértek belőlem.
Erdély kapcsán a pásztorkutyákat szokták még emlegetni, mint túrázókra leselkedő veszélyforrást, de azt is megúsztam, csak távolról láttam egy-két palotapincsit.

Az egyetlen reális veszély az eltévedés volt. Mint az eligazításon elhangzott, egy héttel korábban helyezték ki a szalagokat, és a verseny idejére bizony egy-két helyen megfogyatkoztak. Az órára vagy a telefonra feltöltött track nélkül el se induljunk!
Az útvonal ráadásul eléggé kacifántos, több helyen is érinti vagy keresztezi önmagát, tehát észnél kell lenni. Már a pálya utolsó szakaszában volt, hogy oxigénhiányos állapotban hirtelen nem tudtam, merre van az arra, úgyhogy bevártam egy sorstársat, és megkérdeztem, hogy ez eddig csodás, de hogyan tovább? Visszakérdezett, hogy „ai făcut loopul?”, vagyis megvolt-e már a hurok. Ez románul ugyanúgy hangzik, mint az, hogy „ai făcut lupul?”, vagyis megcsináltad-e a farkast, mire kissé ingerültem válaszoltam, hogy megcsináltam a farkast meg a medvét is, de inkább mondja meg, merre van a cél, mert meglehetősen kivagyok.
Még pár érdekesség:
Az útvonal jó pár km-en keresztül konkrétan egy patak medrében visz, ami a Magyarországon nyáron megszokottakkal ellentétben tartalmaz vizet:

Még nem láttam olyat egy versenyen, hogy az emelkedők alján kis táblácskán kiírják, hogy mekkora kaptató áll előttünk. A vadabbaknak saját nevük is van, ez például Cosmin emelkedője (Pasca Cosmin a főszervező, maga is kiemekedően jó terepultrás):

Nem tudom eldönteni, hogy ez jó, mert informatív, vagy rossz, mert demoralizáló. Ami viszont egyértelműen zseniális volt: 80 km körül, a dög melegben a frissítőponton kifejezetten erre a célra varrt zsebes kendőket osztottak, és a zsebet jól megpakolták jéggel. Ez összecsavarva és a tarkóra, fejtetőre téve valósággal életmentő volt, ennek köszönhetően is vonszoltam be magam a célba röpke 17 és fél óra alatt.

Vagyis másnap délután fél 5-kor futottam be, cseppet elfáradva. 44 indulóból 21-ik lettem, úgy a középmezőnyben végezve, de sikerként könyvelem el, hogy sem a medvéknek, pásztorkutyáknak, erdélyi vámpíroknak, sem a júliusi kánikulának nem estem áldozatul.

Hiába járt ingyen egy jó adag finom gulyás, csak piszkálgatni tudtam, és hümmögve, bólogatva reagálni a barátaim kérdéseire, miszerint milyen volt, miért nem eszek, hozzanak-e hányózacskót, és ugye jövök jövőre is.
Még menet közben megfogadtam, hogy soha többet nem cseszek így ki magammal (mint ahogy A Körön is megfogadtam, hogy lemondom a ZUT nevezésemet). Ez nyilván azóta elmúlt, az emlékek megszépültek, én meg tegnap befizettem a 2027-es Transylvania 100-ra.
Ott is több táv van. Én — könnyelműen — a leghosszabbra neveztem.
Maradjanak velünk!