Ultrabalaton 2013 – Róka és a komák

Ultrabalaton 2013 – Róka és a komák

 13 

305569_10151427566316596_1301705478_n.jpgFutóversenyen még sosem volt részem olyan intenzív élményben, mint az Ultrabalatonon. Ha pusztán számokkal, tényekkel akarnánk racionalizálni ezt az emocionális túltengést, akkor a Róka és a komák kilencfős csapata (Futás sorrendjében: Anikó, Flóra, Kata, Róka, Kati, Áron, Timi, Mihály, Peti.  A nevet nem én adtam! 🙂 ) 19 óra 45 perc alatt körbeért, 5:35-ös átlagtempót produkálva, a 31 szakaszt 19 váltásra felosztva. Logisztikai okokból két kocsira oszlottuk, és végül eltekintettünk a bringás kísérettől. Az én számaim 0 perc alvás, 4 óra futás, 16 óra szukorlás.

Pénteken pasztaparti, óriási sor volt, nem is álltunk be, inkább megkerestük a korábban leérő többieket, közben összefutottam DaMartiannal, Sekiwakeval, Bitliszbával. A rajtközpont és a sátor erősen fesztiválhangulatot idézett, a lányokkal pl. iluminált fiatalemberek próbáltak ismerkedni piával a kézben, az asztalokon söröskorsó hegyek, beszélgető, nevető csapatok. Kiderült, hogy a kajasor előtt van még egy kajasor, amibe valamiért senki sem áll, pedig ott is ugyanazt adták, ugyhoyg tíz perc alatt hozzájutottunk a túróscsuszához, amit magam részéről szalonnával ÉS cukorral fogyasztottam el, annak ellenére, hogy a közétkeztetésről nem túl jó véleményemet már előre hangoztatva én nem is szándékoztam enni. Mégis lement, finom volt, jól esett.

Este rövid csapatmegbeszélés, nyugodt alvás, amit csak kétszer zavart meg egy részeg hapi, aki a mi szobánkba akart bemenni a sajátja helyett.
Reggel a rajtban már nagy volt a buli, mi 9:40-kor indultunk, addigra az egyéniek már majdnem 4 órája futottak, a váltók pedig két órája folyamatosan startoltak. Izgalom, öröm, hepaj, minden csapat kitalált valami formációs mutatványt a rajthoz, a szpíker bemondta a neveket, fotós és videós örökítette meg az élményt, ahogy egyszerre tettük meg a kezdeti lépéseket. 

936282_10201281637382861_267781171_n.jpg

ub2013_01.jpg

Anikó lelkesen ugrándozva melegített, saját bevallása szerint mindig elfutja az első métereket, itt most erre nem volt gondja, mert egy bazi dombbal kezdtünk.
A rajt után megkezdődött a pörgés, viszonylag sűrű váltásokkal dolgoztunk, így nem volt nagyon sok idő mélázni, mentünk kocsikhoz és tűztünk szurkolni. Bevállt módszer lett, hogy előremegyünk, bevárjuk az éppen futót, bíztatjuk, majd továbbállunk. A drukkolásunkból jutott a többi futónak is, mosolyogva fogadták a buzdítást, kerepeltünk, tapsoltunk, ugráltunk, éljeneztünk, hajráztunk mindenkinek.
Anikót 10,7 kiri után Flóra váltotta, majdnem 15 kilométeres szakaszában napsütés és egy kis zivatar is belefért, utána Kata a felszálló párában élvezhette a maga 6 kilométeres távját. Átlagban hat perces tempóra számítottam, de a lányok nagyon bekezdtek, Anikó 5 percesben nyomta a tizest, Flóra és Kata is bőven belül volt az 5:45-ös iramával. 
Kezdhettem izgulni, Kata után én következtem, Alsóörstől Dörgicséig hat váltópont volt az enyém, eredetileg 32 km távval, de egy elterelés miatt + 2 kirivel bővülve, Aszófőtől kemény emelkedőkkel.

967118_588181804547291_550884304_o.jpg

ub2013_02.jpg
ub2013_100.jpg

kata_szurkolas.jpg

ub2013_07_1.jpg

ub2013_08_1.jpg

A váltóponton még Csiripiszlivel is összefutottam, mondta hogy BGy jó fél órával előttem van, de fáj a térde. Többet beszélgetni nem volt időnk, mert már érkezett is Kata és kezdhettem a futásom.
Eredetileg úgy terveztem, hogy 5:30 körüli tempóban kényelmesen lefutom ezt a hat szakaszt, mert akkor még nem tudtam, hogy az évszázad leghidegebb nyarának első napján fogunk futni alig 20 fokban, nem pedig rekkenő 35 fokos hőségben tűző napon, déltől háromig. Így kicsit bátrabban vágtam neki, Aszófőig végig előzgetve nagyjából öt perces tempóban tepertem, minden különösebb gond nélkül. Elég párás volt a levegő és kisütött nap is, de frissítettem rendesen, bíztattam a megelőzött futókat, integettem a II. Balatonfelvidéki Triatlon Körverseny  versenybringásainak, élveztem a bulit, nem éreztem, hogy gond lenne. A pálya egész jól volt jelölve, mindössze egyszer kavarodtam meg, amikor Balatonfüreden kereszteztük a fent említett triatlon befutókapuját, és mindenfele csak kordonokat láttam az UB narancssárga nyilakkal aszfaltra festett jelzései helyett. 

ub2013_09.jpg

A többiek több helyen is szurkoltak, így volt alkalmam megkérdezni, hogy melyik településig is futok, mert azt persze elfelejtettem memorizálni, hogy mikor mi fog következni, pedig az erőbeosztásnál azért nem árt tudni, hogy még öt vagy nyolc kiri van a következő váltópontig. A szinttérképet nagyjából nézegettem, így a csopaki domb nem ért meglepetésként, és azt is tudtam, hogy Aszófőtől vár a szivatós rész, de tudtam hogy valahol a emelkedők között majd Bitliszbá fog bíztatni az egyik frissítőállomásnál.
Sok csapat gondolkodott úgy, hogy Aszófőnél kell friss lovakat bekötni a csapat szekerébe, így elég nagy tumultus volt a frissítőállomás körül, hiába kérdeztem, hogy van-e esetleg dugiban egy kis magnéziumtablettájuk is, csak banánnal tudtak kínálni. Jó a banán is, de úgy éreztem, hogy az elmúlt másfél óra alatt megtett 18 km után nem jönne rosszul egy kis ásványianyag utánpótlás. Mindegy, benyomtam a banánt, leöblítettem izóval, egyszer élünk, ide nekem azokat a dombokat.
Az elején nem is volt baj, a kaptatókra rendszeresített apró, takarékos lépéseimmel, szépen előzgettem továbbra is a futókat, de aztán néha éreztem, hogy egy-egy fura lépésnél a vádlim befeszül, görcs előtti állapot érve el, ami nem volt túl lelkesítő a maradék 15 km emelkedőre nézve. Ez odáig fajult, hogy 5-6 kilométer múlva az egyik emelkedő végén egyszerre két lábamon állt be ez a görcsrohamot megelőző stáció, így kénytelen voltam megtorpanni, és nem mozdulni egy darabig. Fékezett mellettem a Jóbarátok csapatát szállító kocsi, kérdezték minden rendben van-e, mondtam, hogy nem, éppen nem merek mozdulni a gubancaim miatt, erre egyből kipattantak kocsiból, és izoitallal, meg magnéziumtablettával segítettek ki. Úgy tűnt minden rendben is van, nagyon köszöntem megmentést, mentem tovább, de lehetőségekhez képest mostmár azért kicsit visszafogottabban.
426745_10151427647881596_1359002758_n.jpgEljutottam Bitliszbá váltópontjáig Pécselyre, ott is próbáltam egy kis anyagot lejmolni, de sajnos nem volt, volt viszont Toi-toi budi, ami egyszer csak nem is tűnt rossz ötletnek a hasam szerint, de a rossz Szigetes tapasztalatok alapján inkább úgy döntöttem, hogy nem veszem igénybe. Bitliszbá erre azt mondta, hogy nagyon szép bokros részek vannak később is. Profétikus szavai néhány domb és kanyar után váltak be, egy fába kapszkodva előadtam egy sanghai guggolásos, négyrétegű papírzsebkendős szükségprodukciót. Magam is meglepődtem, hogy a körülményekhez képest mennyire kultúráltan sikerült megoldanom a helyzetet, egy rosszkor bejelentkező lábgörcs nagyon-nagyon undorítóvá tehette volna napom hátralévő részét.
Innen szinte már csak az izomcsomóimmal voltam elfoglalva, mert a görcs azért még vissza-vissza tért, jellemzően akkor, amikor néhány száz méter óvatos futás után bátrabbra váltottam és mondjuk egy buckán kicsit megdőlt a lábam valamelyik irányba, vagy dombokon lefele, amikor megnyúltak a lépéseim. Külön vicces volt, hogy akkor voltam éppen az endorfin-rush csúcsán, így a boldogaságtól ragyogó arccal tudtam mondani az aggódva megállóknak, hogy nagyon jól érzem magam, kivéve persze az izomgörcsöket. Aztán egy bringás dílertől kaptam egy ub2013_11_1.jpgvarázslatos cuccot gyorsan felszívódó magnézium rágótabletta formájában, ami jót tett, és végül egészen jó tempóban, görcsölés nélkül értem be Dörgicsére. Ja, közben zuhogott párszor az eső, dehát ez volt a  legkisebb bajom.
Átadtam stafétát Katinak, aki láthatóan már alig várta, hogy leszáguldozhasson a dombról, nyomta is rendesen, alig 35 perc alatt ledarálta a 7,6 kilométerét anélkül, hogy különösebben fáradtnak tűnt volna végén, fényképezni is alig tudtam a figyelemreméltóan lendületes futómozgását. Közben utolértük Navixaf-ot, kajabáltunk-tapsoltunk neki is, meg persze minden elhaladónak.
A zánkai váltóponton előre szóltak, hogy nem működik a dugás nélküli dugóka leolvasója, nem tudom, hogy beázott, vagy átment rajta egy gömbvillám, vagy egyszerűen csak kimerült benne a gombelem. A lényeg, hogy Áron megkapta az eszközt, és mehetett az útjára. Ezen a szakaszon megint rendkívül jó szurkolópontot találtunk, egy enyhe emelkedő tetején álló kereszt mellé parkoltunk le, és vallási jelkép mellett a magunk szerény módján mi is erőt próbáltunk önteni az emberiség itt elhaladó felébe.

ub2013_14_1.jpg

ub2013_16.jpg

A népes köveskáli váltópontra nagy hajrával érkező Áron után Timi vitte tovább az összetartozásunk jelképező gumiszalagra fűzött technológiát a 12,2 kiris szakaszon Nemesgulácsig. Beért minket a csapatunk másik kocsija is, így rendkívül nagy szurkolócsoportot alkottunk többször is, vadul bíztatva a 90 kilométer környékén járó mezőnyt. Még órák múlva is dúdolgattuk néha a Call me maybe című számot, amire iszonyat ugrálást rendeztünk Timinek szurkolva, majd pár kiri múlva újból vadul ráztuk a PET-palackban a kavicsokat. A buzdítást mindenki mosolyogva köszönte, sőt meg is dicsértek minket, hogy nagyon jó csapatunk van, hogy így szurkolunk egymásnak, mindenkinek. Utolérhetetlen ez a közösségi hangulata az Ultrabalatonnak, én ilyet még nem tapasztaltam versenyen, nagyon különleges érzés, amikor egy éppen nem futó drukkol az éppen futóknak.

ub2013_21.jpg

ub2013_23.jpg

ub2013_24.jpg

Timit a barátja Mihály váltotta, neki sajnos nem tudtunk szurkolni a következő két szakaszán, mert vissza kellett kanyarodnunk egy kipottyant telefonért, ami a nagy ugrálásban szórodott el. Még így is beértük volna, de egyrészt kicsit elkeveredtünk Szigligetnél, másrészt olyan öt percen belüli tempót nyomott, amivel nem kalkuláltunk a részidők számításánál. Általánosságban igaz, hogy mindeki sokkal tempósabban ment, mint amire számítottunk, a hat perces kalkuláción sokkal beljebb voltunk végig, még az éjszaka legnyúzotabb időpontjaiban is. Szerencsére  a váltás a másik kocsi csapata adta, mi pedig letelepedtünk a közeli csárdába vacsorázni. image_8.jpegEgy kicsit el is nyugiztuk az energia visszapótlását, amikor újból gépjárműbe szálltunk meglepődve tapasztaltuk, hogy Peti nemhogy váltotta Anikót (aki ötperces tempója közben fényképezett, instagramozott és posztolt is) , hanem már majdnem a szakasza felénél járt, és olyan tempóban, hogy igyekeznünk kellett a váltópontra éréssel. Közben besötétedett, lehűlt az idő és köd is lett, Peti mesélte, hogy a fejlámpája, a köd és a lehellete folyamatos fehér falat alkotott előtte, kissé szűrreálissá téve a távot. A sietség miatt az olyan jól bevált szurkolós húúúúúút csak vaktában tudtuk odakiálltan neki amikor kb. sejtettük, hogy elhúzunk mellette. Végül simán és időben berétünk a váltópontra, volt időnk előkotorni az éjszakai futáshoz kötelező fényvisszaverő melényeket és fejlámpákat.
Bazi sötét lett, teljesen meg tudtam érteni, hogy szervezők elméletileg kötelezővé tették ezeknek a láthatósági eszközöknek a viselését, tulajdonképpen nem is nagyon értem, hogy miért voltak páran, akik nem tettek ennek a kérésnek, szabálynak eleget. A váltók miatt elég nagy éjszakai autóforgalom volt mindenfele, és a techikai ruházaton lévő kis fénylő bizbaszok szinte semmit nem értek, ellenben az Izmitomitól kölcsönzött ultimate ruhadarabokkal. A hátán három V alakkal ellátott hálós mellényt a tépőzárakkal elég jól méretre lehetet igazítani a lányoknak, pedig elvileg egy kétméteres fickóra szabták, a fényvisszaverő kalapom pedig általános tetszést aratott, vagy hát legalábbis nekem bejött, ha más nem is nagyon dicsérte.

image_9.jpeg

A saját magát is meglepően jó időt futó, rendkívül lelkes Petit Timi váltotta, bár Peti ment volna tovább, még-még-még. Hát igen az endorfin-rush az ilyen, pajtások! A következő szakaszon pont a futók útvonalán lehetett haladni a kocsikkal is, ami lassú volt ugyan, de sok lehetőséget adott arra, hogy szurkoljunk, itt már felbukkantak sűrűbben az egyéni futók is, nekik külön kiemelten szurkoltunk, bár sokszor látszott, hogy teljesen el vannak merülve a saját világukba. Megismerni őket csak a komótos, takarékos léptekről, bringás kísérőkről lehetett, a rajtszámuk csak annyiban különbözött, hogy csapatnév helyett a keresztnevük volt feltüntetve rajta, ez a szurkolni vágyóknak talán kicsit kevés ismertetőjel, de lehet hogy pont kapóra jön az egyéni teljesítőknek, hogy 18 óra futás után nem kerepelnek vadul a fülükbe.
Balatonmárifürdő Kettőn Kati váltotta Timit, ezen a váltópontot ment az őrületes retró diszkó, a befutó két oldalán fáklyák világítottak, a frissítést egy bárpultból osztották a félig megsüketült kislányok. Jó érzékkel választott a DJ az ingerküszöböt átlépő zenéket, a Life is life, Whats is love és hasonló zenék komolyan odavertek a késő éjjel-kora hajnalban punnyadni kezdő agyaknak. Kicsit felrázva (lesokkolva) tepertünk a következő pontra, ahol én következtem egy hetessel, és végre kiélhettem magam a fényvisszaverő holmik viselésében: fehér hosszúfelső (régi futóblogos), dekás mellény, sapka, fejlámpa, kár hogy a bringalámpáimat otthon felejtettem…

IMG_0053.JPG

IMG_0056.JPG

Következett a nagy rohanás. Előttem pár méterrel egy szintén frissen váltott futó haladt jó iramban, eldöntöttem, hogy őt mindenképp behozom, sebességet váltottam, érzésre bőven ötperces tempó alá. Lehagytam, aztán PÁLYAAAA! csatakiáltással szétzavartam egy csapat részeget a bringaútról, akik a helyzetükhöz képest egészen barátságosan szurkoltak, még pacsiztak is. Azért örültem, hogy nem az apró termetű Katinak kellett átvágni a közöttük, a később érkező futólányoknak biztos volt pár nem annyira kellemes élménye a srácokkal.
Rájöttem, hogy tudok még egy sebességet váltani, nem is sejtettem hogy ötösből hatosba tudok kapcsolni majd éjfél körül.
Rájöttem, hogy hamarabb fogok beérni a váltópontra, mint a csapat a kocsival…
Nem nagyon zavart, pár perc várakozás egy húsz órás versenyben nem oszt-nem szoroz, de azért érdekes volt a váltóponton a szervezők arca, amikor látták, hogy iszonyat tempóban (4:15 lett  az átlag…) megérkezek, majd senkinek nem adom át a dugókát, de nem is kezdek őrült keresésbe, csak vigyorogva nézem az órámon a hihetetlen részidőm. Két perc önfeledt téblábolás után azért rácsörgök Áronra, tulajdonképpen már ideértek, csak még parkolnak a sínek túloldalán, 5-10 perc múlva vártak, de  Mihály már rohan is, lassítás nélkül kapja el a chipet, és száguld a maga tizesére. Én még mindig az endorfin hullámain hajózok boldogan, azt is hagyom hogy Timi zacskóból megetessen egy undorítóvá préselt banán viszonyalg fogyasztható maradékával.
Kocsiba be, ablakot le, kereplőt ki, indulunk a futók után. Mihály nem aprózza el, tolja az ötperceseket. Áron és Kati kezd kidőlni, próbálnak szundizni, de ez nehéz, ha az első ülésen egy futástól felpörgött koma tapsol és kiabál kifele a futóknak. Néha aggódva nézem Timit, kicsit mintha ő is belassulva tekergetné a kormányt, de tényleg lehet, hogy csak én maradtam hatodikban. A váltópontra egészen korán érkezünk, a többiek is itt vannak már a másik kocsival, Petinek öt egész percet sikerült aludnia is. Kicsit messzebb állunk meg, hagyjuk Áront beborulni, fél háromkor egy félmaratont fog futni… Beszélgetünk, élménybeszámolunk, szurkolunk az érkezőknek.
Már tíz perce minden kukásmellényes érkezőben Mihályt láttuk, a következő szakaszt futó Kata vagy háromszor ment potyára a leolvasóhoz. Aztán mosolyogva beérkezett Mihály, váltás, hajrá tovább. A többiek tűztek a következő váltópontra, Flóra következett egy 9 kiris résszel, mi még tébláboltunk egy picit, Mihály lenyújtott, evett-ivott, Áront pedig hagytuk durmolni.
IMG_0061.JPGÁtautóztunk Földvárra, kicsit nehezen találtuk meg a  váltópontot, de azért végül a borzalmas nevű Pub-Lik mögött messze felsejlett a rajtkapu. A lányok bealudtak, Mihály ott maradt velük a kocsinál, Áron harci szerelésbe bújt, mindenkiben mély nyomott hagyott a kukás-bányász jelmezével. A másik kocsi csapatával vártuk Flórát, közben bíztattuk az elhaladókat, váltókat. Beérkezett egy egyéni teljesítő, komótosan nyújtott, majd leült falatozni, ahogy elnéztem volt nekik valamiféle főtt kaja is készítve. Nem sietett, mi már rég váltottunk és majdnem vissza is értem a kocsihoz, amikor elfutott mellettem. Nem éreztem, hogy egy hangos húúúúúú-ra lenne szüksége, így csak óvatos tapssal és “Nagyon kemény vagy.” bemondásával szurkoltam neki, válaszolt valamit ami több volt egy köszinél, de nem értettem mit, így örök titok marad mit érezhet valaki 180 kilométer után.
Áront stratégiai okoból – meg mert itt sikerült megállnunk… – kb. félúton vártuk. Álmos futók és még álmosabb kíséről jöttek folyamatosan, mi pedig álmosan drukkoltunk nekik. Biztos nem voltak még nyaralók a környéken, mert senki nem jött ki, hogy mi fenét kurjongat és tapsol hangosan pár ember az éjszaka közepén az út szélén. A hidegben szurkolva nekem teljesen sikerült felébrednem, vagy legalábbis azt gondoltam addig, amíg Áron elhaladta után el nem mentünk Siófokra, ahol egy hajnali Meki kávéval szerettük volna felpörgetni magunkat, és én komolyan azt éreztem, hogy a kiszolgálás öt perce alatt el fogok aludni, de végül nem szundiztam be sajtburgerrel a fejem alatt. Hajnali fél négy volt, a madarak már énekeltek, és nicsak Balatonvilágos felől mintha… ugye… igen, az bizony már világos.

ub2013_27.jpg
Erre  részre nem nagyon emlékszem, de nem aludtam az biztos, rémlenek képek, hogy állok az út szélén, tapsolok, biztatok futókat, és közben arra gondolok a kocsikban alvók meg fognak-e verni, ha felébresztem őket a zajongással. Áront Peti váltotta, mi pedig keringtünk egyet az utcákon a kocsival, mire odaértünk a váltópontjára. Rövid szakasz volt, 40 perc alatt vártuk Petit.
944291_10151428724251596_1540675430_n.jpgMegkérdeztem Timit, hogy nem lenne-e baj, ha az utolsó 4,4 kilométeres szakaszt lefutnám vele. Az utolsó szakaszok (és nyilván a kávé) felpörgettek, de az is lehet, hogy csak azért ébredtem fel ennyire, mert amúgy kb. ilyenkor szoktunk kelni… Timi örömmel vette, hogy vele futok, a többiekkel pedig megbeszéltük, hogy a befutó domb tetején várnak minket és együtt érünk be.
Ez egy nagyon vicces szakasz, mert 2-300 méter hosszú meredek dombbal kezdődik, az egyéni futók biztos áldják a szervezők humorérzékét, így a végére. A többi csapattal nevetgélve, felszabadultan beszéltük meg, hogy mi ezen aztán nem futunk fel, tuti séta, maximum nordicwalking, fene se fog futni, aztán persze amikor megjött a váltó midenki úgy felspurizott, hogy csak úgy porzott. Peti beért, felspuriztunk mi is, és már csak 4 kilométer volt hátra, hogy körbeérjünk. Nem mondom, hogy fergeteges napfelkelte fogadott minket a part magasából, de azért elég jó panoráma tárult elénk, én csak annyit tudtam mondogatni, hogy nahát-nahát, aztán semmi perc alatt odaértünk a domb tetejére, ahol nagyvisongva vártak minket többiek. Ledöngettünk a dombon, és már csak egy hurok volt hátra a célegyenesig, ahol aztán összekapaszkodva, futottunk be.
Megcsináltuk!
19 óra 45 perc alatt körbeértünk!
Átvettük az érmeket, az bizonylatot a résztávokról, ugráltunk, kiabáltunk, fotózkodtunk, pacsiztunk a többi csapattal. Nem is volt ez olyan nehéz. Oké, most rögtön nem indulnánk neki még egy körnek, de jövőre, jövőre tuti.

977240_10201300452333223_2057782782_o.jpg

980902_10201300451773209_2020838507_o.jpg

468414_10151655974935926_1111502038_o.jpg

ub2013_008.jpg

39 thoughts on “Ultrabalaton 2013 – Róka és a komák

  1. Nem is találkoztunk. Ott se voltál, fotosopp az egész! 🙂
    5 percen belüli kilométerek, meg ilyesmi…
    Mi bezzeg az előkelő utolsó előtti helyen rongyoltunk be a kétnaposon, ahogy az a Bébielefántokhoz illik!

    Na a viccelésen túl meg gratulálok nektek!

  2. Örülök, hogy titeket is elkapott az UB-fíling 🙂 Meg annak is, hogy találkoztunk!
    Mondjuk ha Alsóörsön tényleg azt mondtam BGy-ről, akkor félrebeszéltem, teljesen jól volt 🙂

  3. Jó részletes beszámolót írtál! 🙂
    Tényleg mondtam Csiripiszlinek, hogy fáj a térdem, de valahol a déli parton, éjszaka. Nekem végül 64 km jött össze (5 etap), de az utolsó 4,4 km már nem esett jól. :)))

  4. @rrroka: Így visszagondolva, lehet, hogy a saját térdemről mondtam, hogy néha fáj. Csak hogy bonyolítsam még egy kicsit 😀

    @BGy: Az nem gyenge! Írsz majd beszámolót?

    Amúgy én is akarok majd beszámolót írni, csak most bokros teendőim vannak.

  5. Komolyan nem.
    Ezért nem hiszem el hogy ott voltál. 😉

    Kár, hogy mi, kétnaposok némileg háttérbe voltunk szorulva, alig van rólunk fotó is. Pedig ugye ez volt előbb, ezért is járunk erre mindig.

  6. Gratulálok! Én is találkoztam veled, de te nem találkoztál velem…
    Épp utolértelek egy dombtetőn Vászoly körül, gondoltam, beszélgetünk kicsit, de ebben a pillanatban ütött be a görcs a lábaidba, így jobbnak láttam, ha nem zavarlak meg. Elsősegély-készlet sajnos úgy sem volt nálam 🙁
    Meg épp nagyon vitt a lendület is, én csak Aszófőn kezdtem futni.
    @csiripiszli12: futottál is? A fenébe, nem gondoltam, hogy ott vagy egyáltalán az UB-n, azt írtad, nincs még csapatod. Ezért nem is hívtalak, bocs!

  7. @bencsikp: Mondjuk, basszus, nekem is eszembe juthatott volna felhívni téged :S Amikor kiderült, hogy megyek, még eszemben volt, de aztán múlt héten szanaszét voltam, ott meg már el voltam foglalva mindenfélével. De rossz :((
    Amúgy nem futottam, csak segítő voltam, 30 km-nél meg 186-nál (a helyek nevét mindig elfelejtem 🙂 ).
    Sajnálom 🙁 Hát, majd legközelebb jobban odafigyelek.

  8. @NJoco: fura volt nekem ez a kétnapos megoldás. fele-fele, vagy ez is szabadon beosztható?
    @bencsikp: szólhattál volna, éppen nagyon jó kedvem volt,a görcstől eltekintve. szép volt a táj, lehetett _volna_ nézelődni, ha nem mindig pont fák között jön rám a görcs, ahol nem látni semerre semmit. 🙂
    @Sekiwake: igazából ott éppen Áron éri utol az embereteket, majd hagyja le, de ez részletkérdés… 🙂 mennyi lett az időtök? éjjel már előttünk voltatok, és ha jól emlékszem utánunk indultatok. 19 órán belül?

  9. @rrroka: Megadom magam és megtörök a tények súlya alatt 🙂
    Egyébként valószínűleg többször is kerülgettük egymást, mert ahogy most olvasom bencsikp beszámolóját, vele is találkoztál útközben.

  10. @Sekiwake: igen, Zamárdinál már előttünk voltatok vagy öt perccel, de itt konkrétan tudom hogy Áron szándékosan ráállt a csapattagotokra, mert nem akart az útvonallal bajlódni, hogy aztán a szélárnyékból hajrázva előzzön a végén. 🙂

  11. @Sekiwake: tulajdonképpen csak Áron versenyzett, én nem ismertem bencsikp-t, de nem is voltam verseny állapotban amikor egy helyen tartózkodtunk. 🙂 ha lehet szervezkedni az indulást, akkor jövőre majd ugyanígy egymás közelébe kérjük, meg majd BGyéket is.
    mert gondolom megyünk jövőre mind… 🙂

  12. @rrroka: Nemnem. Ilyen logikát ne keress az elosztásban. Egy ideig látható volt a honlapon, hogy a csapatok milyen időket adtak meg. Nem jöttem rá az algoritmusra, mi alapján osztották ki a rajtidőket.

  13. @pantomimes: mi azt beszéltük a pajtásokkal, hogy verseny utánra (is) kéne szállást foglalni, mert marha lehangoló és még veszélyes dolog is 24 óra futás/nemalvás kombó utána hazavezetni. befutó után fel voltunk pörögve, de el is indultunk haza szinte rögtön, mielőtt bepunnyadnánk.

  14. @rrroka: Először is gratulálok Nektek, szép időt futottatok!

    Nagyon átérzem amit írtál, nekem is kedvem lett volna tavaly maradni még egy napot, s egy fröccsözéssel levezetni a verseny izgalmait! 🙂

    Lesz jövőre is… 😉

  15. @saaby.: köszi! még mindig ámulok a csapat sebességén, tulajdonképpen én voltam a leglassabb, Pécsely és Vászoly között 7:55-ös volt a tempóm… 🙂
    Jobb volt azért az a hűs, esős idő, mint a mostani dögmeleg a zivatarokkal.

  16. Fú, nagyon jó beszámoló!! És persze gratulálok! Mi is így logisztikáztuk össze tavaly és nagyon bejött. És én sem tudtam aludni, sztem ilyenkor nem is lehet 🙂
    Jó volt olvasni nagyon, sajnálom, hogy idén kihagytam.

  17. @rrroka: Ó, sajnos nálam sokkal praktikusabban gondolkodó mérnök-kollégák találták ki a szisztemet, de természetesen szívesen adom hozzá a nevemet 😀 (és utána járok, mennyibe’ van levédetni.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük