Maga a verseny sokkal jobban sikerült, mint a tavaszindítás, hiszen megint esik a hó, mintha március végén bárki is örülne neki.
A szombati Gazdagréti Tavaszindító Futóverseny egy remek kis létszámú verseny volt, aminek a Gazdagrét-Csíkihegyek Általános Iskola adott otthont, persze nem úgy, hogy bent kellett körözni a tornateremeben egy négy zsámollyal kijelölt ötven méteres körön, hanem hogy itt volt a versenyközpont, öltöző, büfé, klotyi és Vágási Feri. A híres sorozatszereplő megformálója Nemcsák Károly nemzeti mackóruházatban vett részt az eseményen, a 10km rajtja előtt még valamit mondott is az egybegyülteknek, de már nem tudom mit, mert idegesen rázogattam a vádlim a rajt előtti feszült pillanatokban. A leghosszabb táv rajtjánál nem voltunk sokan, kb. 40 futó vállalkozott ezen a rettenetesen hűs szombaton az előttünk álló terepfutásra. Így viszont hatványozódott a verseny családias-barátságos légköre, hiszen más versenyekről ismerős arcok mellett két netes futótársunkkal realizáltuk a valós életben is az ismerettséget, Mariann helybéli leányzó, számtalanszor futtott már ezen a pályán, Tajha kommentelőnk pedig nagy visszatérő, hiszen évtizedek után ez volt az első versenye, őt kis családja bíztatta az újrakezdés alkalmából. Dobzse barátom lábkímélős futást tervezett, Lemúr Miki pedig a szokásos szöveggel etetett verseny előtt: nem edzettem hetek óta, jajj-jajj, mi lesz így velem.

A rajt kicsit csúszott, mi kicsit fáztunk, de aztán végre elhallgatott a politikus is, aki futóversenyre teljesen oda nem illő személyként, futóversenyre teljesen oda nem illő dumát nyomott a rajt előtt.
Amikor végre nekivágtunk az egyre meredekebb emelkedőnek hamar rájöttem, hogy Lemúr Miki jó formában van, és a szokásos hetyke lépteivel erőlködés nélkül ver rám lépésenként vagy fél métert. Próbáltam tartani a tempót, bevetettem minden trükköt, beledőltem a futásba, használtam a kezeimet ahogy azt kell, kicsiket léptem és arra koncentráltam: csak 5 km a  táv, a másik fele pihenő lesz lefele, de mire legközelebb felnéztem már jó száz méterrel előttem járt. A combjaim viszont visítottak és betonná változtak, úgyhogy vissza kellett vennem a lépésekből, ha séta nélkül fel akartam jutni Csillebércig. Arra nem számítottam, hogy majd lefelé utolérem, mert az ilyen versenyeken lefele veszélyesen keményen szoktunk futni, és maximum egy egált tudtam volna kihozni, akkor is, ha megvár a dombtetőn, ahogy a Balboán tette.

Tudjátok ti is milyen az, amikor ismeretlen terepen futtok, és nem vagytok tisztába szintekkel. Mindig újabb és újabb dombok tűnnek fel, amikor már azt hiszed, innen csak lefele lesz. Itt is így volt, de aztán egy meredek veszélyes vízmosás után már biztos voltam benne, hogy csak lejtő jön, kiengedtem és hagytam, hogy vigyen a lábam, így a vége előtt büszkén visszaelőztem egy 13 év forma kissrácot. A célig még volt egy utolsó pár méteres laza emelkedő, itt vicsorogva behajráztam 49:46-os idővel, Lemúr Miki nevetve fotózott, már majdnem három perce beért, ki is pihente magát és más befutókkal barátkozott. Nemsokára jöttek a többiek is, Mariann 3. helyezettként a női mezőnybe (Gratulálunk!), Dobzse és Tajha (Jó, hogy összefutottunk!) pedig tisztességesen helytállva, a befutónál szintén széles jókedvvel. 
Nagyon hamar átfáztunk, így miután kiderült, hogy elfogyott a forró tea (volt gulyás is, de kizárt dolog volt, hogy adott körülmények között a szabadban padon ülve együnk belőle) bepattantunk a kocsiba és haza indultunk.
Jó kis pálya volt, fele aszfalt, fele erdő, a szint pedig úgy néz ki, mint szürke Gandalf kalapja, és a runtastic szerint 300 méter.

Kalap

Útvonal

Dobzse

Tajha

Ezekkel kel beérnetek, mert lányokról engedély nélkül nem rakunk ki fotót, a vicsorgós befutóképemmel pedig végzett az öncenzúra. 🙂