A Szentendre Trail nevezést karácsonyra kaptam érdi futócsoportunktól, nagyon örültem neki, bár először megijedtem, hátha a 115 kilométeres hosszútávra neveztek be, de szerencsére a teljesíthető 54 km-es középtáv volt a meglepetés. Huhh, azt a megkönnyebbülést…! 🙂
Na szóval a versenyre nagyon meleg időt jósoltak, fejben rá kellett készülni, hogy nem, nem, NEM futjuk meg az elejét. Nézegettem a szintrajzot is, felét bejártuk Zsolttal, nagy meglepetések nem voltak, csak a Vörös-kő után kellett tudatosítani, hogy lesz még egy ugyanolyan nagy mászás. Onnan meg már végig lejtő, könnyű préda.

Rajt előtt én szeretek bőőőven odaérni, most is így volt, 8:30-kor már leparkoltunk Zsolttal és kis feleségemmel a rajtközponttól 10 percre, becaplattunk, majd megkezdtük a szokásos procedúrát, az amúgy 100%-osan összekészített cuccok rendszerbe állítását, vagyis még átraksz ilyenkor egy zselét innen oda, feltöltöd a zsákot, majd realizálod, hogy klóros és meleg a víz, bekened még egyszer ott lent, majd karod, tarkód, arcod bevonod vastagon napkrémmel (minimum 30 faktor), nézed a többi indulót, barátkozol kicsit a versenyhaverokkal, megeszel egy utolsó szilárd ételt. Árnyékban is izzadsz. Pisilsz. Reggel óta megittál egy liter vizet, mégis sötétsárga a pisi. Jó móka lesz.

A kötelező felszerelést ellenőrizték, azok nélkül nem lehetett belépni a rajtzónába. Az esőkabát kötelezőségét sokan megkérdőjelezték, de tudjuk, hogy Csanya nem olyan, aki három nappal a rajt előtt átírja a másfél éve kint lévő kiírást csak azért, mert véletlenül éppen 30ºC van. Összetekerve, összegumizva szépen elfért a táska alján a kis széldzsekim, mondjuk nem volt egyszerű megmutatni a föléje gyűrt többi holmi miatt, de megoldottuk.

Tök jó helyen volt a rajt, a Duna-parthoz közel az óvárosban, keskeny és gonosz kis macskakövekkel borított utcákon, turistacsapda boltok és kávézók között. Kétszáznegyvenegy tarka ruhás, zsákos bolond sorakozott fel izgatottan, szerintem marha jól nézhettünk ki, remélem lesz drónos felvétel, az tök menő, amikor fentről mutatják, ahogy az embertömeg kezd emberkígyóvá alakulni. Beálltam a kígyó közepére, nem siettem, néztem a pulzust és már az elején gond nélkül sétáltam a napnak kitett murvás emelkedőkön felvont szemöldökkel nézve azokat, akik tempósan futnak a forróságban a valószínűsíthető a végzetük felé. 

Piliszentlászlóig emelkedtünk majdnem 500 métert, a checkpoint system szerint 128. helyen, vagyis bőven a mezőny fele mögött értem el az első 15 km végére, majdnem két óra alatt. Az nem túl acélos, de bakker van még vagy öt óra futás. Mivel a tevepúpom félig volt, kajám is akadt bőven, meg sem álltam a frissítőponton, ahol akkora sor volt, mintha zsaruknak fánkot osztanának. Ott szurkolt régi ultrafutó barátom Erika és a férje Kálmán, utóbbitól kaptam egy kulacsot frissen kékkútból eresztett jéghideg vízzel, amit kb. két nagy korttyal el is tüntettem, örök hála érte! 🙂
Jött majdnem 8 km leejtő, itt mentem bátran, fékezéssel pont ugyanannyi erő menne el, mint a haladással, szóval nincs miért tötymörögni. Volt vagy hat patakátkelés, minden másodiknál megmerítettem a sapkám a hideg vízben, tök jól jött, próbáltam nem gondolni arra, hogy vaddisznók és túrázók tuti belepisilnek. Egyszer csak haladt visszafelé Zsolt, valahol elhagyta a telefonját, azt kereste. Szopó. :/ Plusz kilométerek, meg úgy továbbmenni, hogy a kötelező felszerelés hiánya miatt ki is zárhatnak, nem egy könnyű teher fejben…
Mentem lefelé bátran, a terepfutó mondás szerint ugye arra a szar is gurul, de szerintem csak a kemény. Visegrádi Duna-part közelében lévő pontra be is értem 88. helyen, ráadásul itt sem kellett sorbanállnom a vízért, mert két sarokkal korábban kékkútból megtöltöttem a zsákot amennyire tudtam. Jött a mászás a fellegvárig, ilyenkor praktikus kicsit lassítani és enni-inni, káliumot, magnéziumot fogyasztani, mert alacsonyabb pulzusnál ezek még felszívódnak, viszont ha futni akarnád ezt az emelkedőt csak az érnéd el hogy besavasodott combokkal érsz fel, és még féltávnál sem vagy, és még az 1800+ szintemelkedés fele sem volt meg… 

A várnál volt kút, félrelöktem a turistákat (bár lehet, hogy az alakuló szagom lökte félre őket), sapkamártás, kulacstöltés, lefetyelés, tovább. Úgy emlékeztem, hogy a következő pontig, a Pap-rétig van egy kis emelkedő, aztán meg jól futható lejtő következik, és arra is figyelmeztettek, hogy ott mindenképp töltsem magam fullra, mert a leghosszabb, legszintesebb, legforróbb szakasz következik utána a Skanzenig. Haladtam is vidáman, összefutottam egy hosszútávon induló (115km@4200+, éjfélkor rajtoltak. Durva.) régi futótársammal, annyira megörültem neki, hogy kicsit idétlenkedtem, meg is lett az eredménye, jól elnyaltam, a jobb kezemen az összes ujjam fájdalmasan furcsa szögben hajlott hátra, amikor megpróbáltam felfogni az esést. A mutatóujjamról lejött jó mélyen húsig a bőr, de csak megvontam a vállam, visszadugtam a kiálló csontvéget és futottam tovább. Na jó, törés az nem volt! 😀 Csak lenyaltam a vért és koszt, ez tűnt a legjobb megoldásnak, az alkoholos kézfertőtlenítőm semmi pénzért nem borítottam volna rá.

Nem lett komolyabb bajom, mehettem tovább, tempós lejtő vitt a a kék jelzésen a Pap-rétig. A részidő táblázat alapján 59. helyen értem oda, az tök jó (persze ezt csak most utólag nézegetem az eredménylistában, ott nem tudtam, nem is számított volna), utána már tartottam ezt a pozíciómat a végéig.
Pap-rét = kánaán. Jeges kóla, jég + hideg víz a zsákba. Jég a sapkába. Jég a pólóba. Már szinte fáztam. Az esésnél kidurrant az egyik vitatigrisem, ezt sikerült szépen magamra kennem. Nyakon öntöttek, csurgott rólam a víz. A sapkám hülyén állt a beletukmált jégtől. Éreztem, hogy marha kriplin nézhetek ki, szóval természetesen kértem egy sztárfotót az egyik pontőrtől. Óvatosan nézzétek! Volt ennek egy ijesztőbb verziója is, ahol még szenvedős arcot is vágok, azt sikerült elküldenem kis feleségemnek, nem szándékosan a szívbajt hozva rá, mert az epres vitatigris eléggé úgy néz ki, mintha vérezne az ember.

Szóval Pap-réttől felfrissülve, feltöltekezve indultam tovább 4 óra 15 perc után. Hátra volt még 20km és 1000+ szint, vagyis durván 3 óra futás… (Ha terepen a távhoz hozzáadod a szint tízszeresét, akkor megkapod azt a távot amit síkon, aszfalton jelentene. Így az ottani tempóval egészen jól lehet kalkulálni teljesítési időt. Pl itt most a 20 km + 1000 szint = 30 km, az hat perces tempóval három óra.)
Volt egy csodaszép kanyargó lejtőnk, de tudjuk, hogy ez csak azt jelenti: később fel is kell majd mászni. A Vörös-kőhöz vezet fel a sárga pötty jelzés, itt nemhogy futni, mászni is alig lehet. Mondtam a pontőröknek az emelkedő tövében, hogy a távolból mintha Csanya nevetését hallanám…

A két bottal tök jól elvoltam, nekik köszönhetően nem csak a lábamban, hanem a karjaimban is lesz izomláz. Visegrád óta előzgettük egymást egy Zsófi nevű lánnyal, az emelkedő remek lehetőséget adott arra, hogy szóba elegyedjünk, szerintem összesen 8-10 mondat is elhangzott, ebből háromszor legalább a “Basszus…!” vitte a prímet. Jó ütemben széthullás nélkül felértünk, pont akkor kezdtünk futni megint, amikor egy fotós rejtőzött a bokorban, micsoda mázli. Nekem ugye muszáj a Vörös-kő rókás festésénél egy képet csinálnom, de nem szelfit, isten ments, még Rezsiszilárd is jobban néz ki majdnem mint én akkor, remélem a hivatalos fotós képén valamennyire vállalható leszek.

És akkor nemsokára jött még egy ugyanilyen emelkedő, csak előtte le kellett kacskaringózni egy csúszós, ágas egyemberes ösvényen vagy száz méter szintet. 
Beértem megint Zsófit, és jöhetett a beszélgetés felfele. A férje az edzője, de csak két éve fut. Itt egy kicsit megakadtam, hiszen szemlátomást jobb erőben volt pillanatnyilag, mint én, pedig ugye én 14 éves korom óta futogatok…. Mondom azért egy kis profi sportolói múltad csak van, vagy ilyesmi? Hát volt hosszútávú bringázás, de a három gyerek után átváltott a futásra. Pfff kész lettem. Kicsit le is maradtam, pisilhetnékre fogtam.
A Skanzen nagyon nehezen jött el, pedig tényleg végig futható lejtő volt már csak hátra addig. Ha a Scott Jurektől vett elemzéssel módszeresen végigvettem, hogy mi-hol fáj, csekkoltam külön-külön a testrészeim, vagy a szív-tüdő állapotát, a szomjúságot, akkor önmagában egyik összetevő sem volt vészes. Láb nehéz, de nem görcsöl. Váll fáj, merev a zsáktól, de leengedem. Pulzus oké, még alacsony is. Szomjas nem vagyok, éhes nem vagyok, és van kajám-piám, akár egy kulacstöltéssel is bejutnék a célba. Mégis nehezen lépek, zökkenek, lóg a fejem, a legkisebb emelkedőbe is belesétálok, gyorsítani esélyem sincs, hiszen minek is, semmit nem jelent, ha két perccel hamarabb érek be. Őszintén elemzem az állapotom és végül konkrét tudományos nevet tudok adni a tünetegyüttesnek, ami ezt a szindrómát okozhatja: fáradtság.
Így aztán a Skanzennél indokolatlanul sokat tökölök. Van jeges kóla, jeges víz, jég. Terep már szinte nincs is hátra, útszélen és patakparton fogunk futni. Induljak már!
Újra tudtam futni, lejtőn könnyű, mosolyogtam, élveztem a napsütést. Kínosan hosszúnak tűnt ez a hat kilométer, de végre elértem a kényelmetlen apró macskaköves szakaszt, és tudtam, hogy már csak egy kicsit kell kerülgetnem a turistákat és beérek a célba. Ismerősök dobták fel a hangulatom az utolsó kétszáz méteren, majd kis feleségem várt a cél előtt, és kézen fogva futottunk be az utolsó pár méteren. Hú ez kemény menet volt. Lerogytam az első adandó alkalommal.
Realizáltam, hogy borzalmasan sokat izzadtam. A hátizsák vastag pántja teljesen átfehéredett, sófoltos, a pólóm pár helyen ropogós, a hajam pedig tincsekben össze van állva. Szerintem soha ilyen ágrólszakadtan nem értem még célba, pedig nem is hajtottam szét magam. Sok időt mondjuk nem hagytam a pályában, de nem is futottam ki a belem. Ücsörögtem egy sörpadon “nyújtottam”, de valójában csak ismerősökkel bratyiztam, néztem a többi befutót. Leül mellém Zsófi, csodálkozom, hogy utánam ért be. Eltévedt, 3-4 km. Gratulálok neki az ingyen plusz kilométerekhez. 🙂 Beér Zsolt, ha nem kell visszamenni a telefonját keresni ő is előttem ér be. Ilyen a terepszakma, nincs benne “ha”.

A rajtközpontban csoda történik, még van meleg víz a zuhanyzóban. Állnék alatta vagy negyed órát, de elég nagy a sor, így azt játszom el, hogy háromszor kell hajat mosni, valójában ez is elég kevés.
Nézegetem a finisher pólót, egészen jól néz ki. Zöld felirat jár a középtávnak, sárga a 33 kiriseknek és piros a 115-nek.
Jó-jó ez a  zöld is, de azt hiszem pirosban jobban tetszene…

 

07:17:33 | 54 km | 1800m+ | 08:06 tempó | 149 átlagpulzus