Fotók: terepfutas.hu

Az utóbbi idők pár jól sikerült gyorsabb aszfaltos és terep futása után vmiért úgy gondoltam, hogy simán tudok majd olyasmi időt futni a Budai Trail rövidebb távján (17,3 km@527 m szint), amivel előző évben nyerték (1:22), de aztán inkább igaznak bizonyult az ökölszabály, miszerint a várható terepes idődet úgy tudod kiszámolni, ha a szint tízszeresét hozzáadod a távhoz, és erre számolod ki a legjobb aszfaltos tempód. Ez alapján nekem valahol 1:40 körül kellett volna végeznem, ehhez képest mondjuk 1:32:50 lett (5:22 tempó, 15. hely 103-ból), szóval egy kicsit gyorsabb voltam, de nagyságrendileg stimmel, viszont majdnem olyan messze van az 1:22-től, mint a politikusok elméleti ingatlan mérete  a valóságostól. Pláne, hogy idén alaposan belehúzott az élmezőny és 1:12-vel nyerték a versenyt… Hoppá, kinőtt még egy emelet a házon.

Szándékomban állt kifutni a belem, ha ez lehetséges, de nem jött össze a rengeteg hosszú emelkedőn, mert sehogy sem éreztem azt hogy még egy kicsit tekerve a komfortzóna kapcsolón horribilis mennyiségű másodpercet nyernék, ellenben azt éreztem, hogy a lábaim alaposan beállnának. A végén volt egy hosszú lefele, itt meg az IT szalagomat kíméltem, 20-30 másodpercért kár lett volna szétcsapni. Hogy is szól a mondás? “Felfele gyenge vagyok, lefele meg gyáva.”

Annyi baj legyen, kit érdekel egy-két perc, ha a nekem ez volt idén az egyik legjobb hangulatú verseny? Népes érdi csapattal mentünk, az odaúton csak egyszer tévedtünk el, mégis tökre időben ott voltunk, ráadásul végignevetgéltük az utat. Rég nem látott ismerősökkel találkoztam (Csá Gergő, tiszta izom a hasad bakker! 🙂  Rabi Mikit viszont hiányoltam.), sokan voltunk, mégsem volt tömeg, verseny utána a zuhanyzóban volt még melegvíz, a gulyás pedig tök fincsi volt. Az érdi csoportból mindenki jól ment, Bartos Dávid (szemtelenül fiatal triatlonos, több lány edzője a csoportból) ismét terepre merészkedve harmadik helyen végzett. Hazafelé Ultrabalatonról sztorizgattunk, további terepfutásokat tervezgettünk… szóval kafa volt, ezt a rövid hétvégét elég jól kihasználtuk.

Botot most nem vittem, mert gyors futást terveztem. Használtam a dombtechnikákat, kis lépés, sok dőlés, ritmus megtartása mellett, ez elég jól ment. A második emelkedősorozat két részén váltottam lépésre, ott a szokásos hátam mögött összekulcsolt kezű nagy dőléses módszerrel mentem fel, itt is figyelve a kisebb lépésekre, ettől jól le is ment  a pulzusom, a lábaim is felfrissültek, tempósan tudtam a dombtetőn továbbhaladni.
Most először figyeltem a lefeléfutás techikájára. Hátradőlve nagy nyújtott lépésekkel és erős becsapódással trappolás helyett ahol lehetett tartottam a 180 lépés/perc körüli ritmus, kicsit rádőlve a lejtőre. Ezzel lehet, hogy kicsit csökkent a sebeség, de lényegesen csökkent a sélrülésveszély is, valamint amint kiértem enyhébb lejtőkre egyből ment 4 perc körüli tempó. 13-14 kilométernél volt egy hosszú murvás emelkedő, ezt végig meg tudtam futni, bár majdnem 7 percesre lassultam, de a oldalazós techinkával többször is hatékonyan tudtam a besavasodó combom, vádlim ellazítani.

Nem tudom miből gondoltam, hogy a rövidebb táv majd kicsit könnyebb lesz (a hosszú 26,7 km@822 m szint), mert itt meg gyorsan kellett futni. Gyors futás, erősebb léptek, nagyobb becsapódás = sok izomláz. Viszont az is igaz, hogy nagy távon is gyorsan futottam volna hiszen “csak” 26 kilométer… Mindegy, majd jövőre megnézem magamnak a hosszút!