Gúta, bár Szlovákiában található, “külföld”, valójában nagyon közel van, alig 120 km, ráadásul az M1-esen majd kihalt utakon lehet odajutni nagyjából eltévedés mentesen, bár volt olyan ismerős, akinek ez összejött. 12 perccel rajt előtt beséni egy igen fura lehet, de tény, hogy mondjuk melegíteni nem nagyon volt értelme a -6°C-os hidegben, nagyjából mindenki a rajt előtti utolsó percekig a művházban ácsorgott és rengetegen öltöztek ninjának, amit szerintem később megbántak, amikor a leheletük percek alatt az arcukra fagyott a szájuk elé húzott sál/maszk alatt futás közben, de ezzel most nagyon előreszaladtam.
Elvileg négyen mentünk volna az én kocsimmal, de Keratomi barátom “időanomáliába” keveredett, így végül hárman próbáltuk belehelni a fűtés terén apró hiányosságokkal küzdő öreg autóm utasterét; kis felségem mint logisztikai menedzser, és Zsófi, érdi futótársunk. Gútán még összetalákoztunk pár ismerőssel, a 200 fős mezőnyben könnyen megtaláltuk egymást.

Már nem is tudom mikor futottam ilyen hidegben, volt pár miliméter hó is, így nem tudtam mit várjak a versenytől, 3:40-es maratonnal már elégedett lettem volna, de ahogy szoktam, inkább a pulzusra figyeltem, bár a hidegtől az elején hol nullát, hol 200-t mutatott a műszer (mondjuk lehet, hogy ennyire megijedtem az ágyúdörgéstől, amire rajtoltunk), amíg 10 km után be nem álltam üzemi hőmérsékletre és 155 körüli pulzusra.

Kilométer jelzések csak 5 km-enként voltak, szóval nem nagyon számolgattam a tempót, mentem ahogy tudtam, szép egyenletes 180/perc körüli kis lépésekkel, néha tempót váltottam, amikor valakit utolértem, vagy épp beálltak mögém, hogy fogjam a szelet, amit nem nagyon szeretek.
A pálya először a településen kanyarog, majd rámegy a Vág gátja mellett húzódó végtelen hosszú, egyenes földútra, ami most nagyon sivárnak tűnt, mert a pár miliméter hó alatt minden fehér vagy szürke volt, és tök egyforma. Visszafelé is itt jöttünk, kimerülten legalább ötször hittem azt, hogy na most már tényleg vége kell lesz a gátnak, de csak nem akart felkanyarodni a műútra. A táv közepét Vágfüzesen tettük meg, itt a Csík zenekar koncertje szólt non-stop a villanyoszlopokra szerelt 50 éves hangszórókból, ezzel kis válozatosságot csempészett a monotonitásba. A fordító miatt legalább 5 kirin egymással szemben haladt a ritkás mezőny (a félmaratonosok még a gáton visszafordultak), jó volt együtt futni és küldözgetni a hellóhajrát a szembe jövőknek, de itt történt meg az is, hogy egy éppen utolért sporttárs egy kanyarban lepukizott. 

A fordítónál egyébként még tök jól álltam, kb 2 perccel előttem volt a női mezőny első helyezetje, Maráz Zsuzsi, nagyon szurkoltam neki, ha valaki nem ismerné őt, egy Ultarbalaton győztes ultrafutó hölgyről van szó, aki az elképesztő teljesítményei ellenére nagyon kedves és szerény. A Piros85 és a Budai Trail után is beszéltem vele pár szót, nagyon meglepő, amikor a gratulációdat nem csak simán fogadja egy győztes, hanem egyből vissza is kérdez, hogy és te hogy érezted magad. Ez olyan igazi futós, nem? 🙂
Na, szóval a fordítónál még okés voltam, sőt, 30 kirinél is amikor visszaértünk a gát mellé, csak aztán eszembe jutott, hogy ilyenkor szokott jönni a maratoni fal az elbeszélések szerint, és nekem jött is, pedig nem szokott. Szétesett a mozgásom, hosszabbak lettek a lépteim, sokat voltam a talajon két lépés között, lassan gördültem, elzsibbadt a nagylábujjam, utóbbi pedig már rég nem szokás, egyértelműen a rossz futótechnika jele. Na mindegy, már tudom a holtpontot kezelni, ilyenkor egyszerűen nincs semmi tennivaló, csak a lehető legjobban át kell vészelni, ki kell várni amíg elmúlik. Ilyenkor szokott jól jönni, ha van pár szurkoló, akiknek lehet integetni, vagy kissrác, akiknek lehet pacsit adni, de most csak varjak néztek kárövendve a hóbuckák tetejéről.

Sok-sok-sok idő után aztán végre felkanyarodtam a műútra, jött a 40 km-t jelző tábla, és meglepődve tapasztaltam, hogy 3:20-nál járok csak, ami sokkal jobb volt, mint amire ezen a ponton számítottam, igaz egy acélos hajrát kivágni már nem maradt erőm, csak hat perces tempóval bezörögtem a célba (3:32:19, 5:01 tempó), le is hajrázott az utolsó pár száz méteren a szomszédos futóblogból Iramszarvas, aki a saját korcsoportjában amúgy az előkelő 5. helyen végzett, ezzel kiérdemelte a menő egyedi csomagolású őrölt pirospaprikát.

Zsófi félmaratonon pár másodperccel elmaradt ugyan a PB-jétől, de cseppet sem zavarta, én pedig azt szorgalmaztam, hogy a mínusz fokokat le lehessen vonni percekben az eredményből.
Kaptunk finom gulyást és túrós-lekváros ökörszemet, részletes eredményhirdetést, befutóérmet, jó ez a verseny, legközelebb gyertek ti is!