Az úgy volt, hogy tegnap reggel 8:45-kor ott voltam Rrrókáéknál, aztán Rrrókánéval és Dobzséval bevágódtunk a gépjárműbe és repesztettünk Agárdra, mert negyed 11-kor startolt a Pók Janóék által szervezett baráti örömfutás, úgyismint nemhivatalos Velencei-tó kör. A helyszínen csatlakozott hozzánk Rrróka régi cimborája, Áron és kedvese, továbbá a Léna névre hallgató (vagy nem hallgató) kutya, úgyismint eb.

Leadtunk a szerény hozzájárulást a terülj-terülj asztalkámhoz, aztán rövid bemelegítés, némi cikizés Rrróka részéről a hosszúnadrágom miatt, majd rajtpozíció felvesz. Mivel a pálya némileg módosul (teszteljük a frissen aszfaltozott mellékutat), Pók Janó dacolva az elemekkel próbálja elmagyarázni, merre kell menni, de túl sok az információ, csak annyi jön át, hogy a traktorboltnál balra. Le is intik, hagyjad, Janókám, majd csak lesz valahogy, induljunk. Viszonylag kevesen vagyunk, kb. 60-an, gondolom, sokan megijedtek a szombati tájfun miatt, sebaj, hulljon a férgese, "hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!"

Kb. a táv feléig teljesen jó tempóban haladunk, az új mellékút valóban sokkal szebb, mint az autópálya, állapítjuk meg, hát még kétoldalt a fák, bokrok! – nem lebecsülendő szempont. Rrróka időről-időre nem mulasztja el megkérdezni, hogy nincs-e melegem a hosszúnadrágban, mit lehet erre mondani, lapozzunk. Nem is bánom, hogy Áronnal kezdenek lemaradni, mi Dobzséval előzgetünk, nyomulunk, mint valami sukorói Jégtörő Mátyások. Rrrókáék még utánunk kiabálnak, hogy várjuk meg őket, egyszer be is dőlünk nekik, aztán megint elmaradnak, onnan a többi néma csend, meg a menetszél süvítése a fülünkben.

Dobzséval jó futni, hallgat, nem dolgozik benne az az ellenállhatatlan közléskényszer, mint Rrrókában, persze Rrrókával is jó, csak másként, ugye. A Rrróka-klántól születésnapra kapott csuklómelegítő melegíti a csuklómat, de kicsit James Hetfield-es tőle a kinézetem, plusz ideális homloktörlésre. Túl jó idő van, az izzadtság belefolyik a szemembe, csípi az államat, nem kellett volna borotválkozni reggel, most már mindegy.

Futás előtt kifejtettem a társaságnak, hogy a bölénycsorda mindig a leglassabb bölény iramában halad, s ez így lesz a mi esetünkben is. Nálunk Áron a leggyengébb láncszem, ha illik ilyet mondani, de hát az újoncot cikizni szokás férfitársaságban, így megy ez, nincs harag. Hál’istennek nem vagyunk bölények, lelkiismeretfurdalás nélkül (na jó, kis lelkiismeretfurdalással) kidobjuk a ballasztot a léghajóból, Áronék lemaradnak, fel, fel, magasra, mint Leiter Jakab!

Az újonc becsületére legyen mondva, ez az első Velencei-tó köre, igaz, Dobzse is most veszti el a szüzességét e tekintetben, és igen jól bírja, de hát ő 1:46-os félmaratont futott a múlt hét végén, igazi küzdő szellem. Küzd is, főleg az utolsó öt km-en, zihál előttem, mögöttem a keskeny úton, zihálok én is, ez már gyakorlatilag a célegyenes, húzzuk meg! Az utolsó párszáz méteren szól, hogy fussak előre, ha akarok, akarni akarok, a lélek kész, de a test erőtlen, aztán valahogy mégis lehagyom, és 2h29’00"-s idővel suhanok át a célvonalon, még egy kis baromkodásra is futja. Dobzse kerek egy perccel utánam érkezik, igen tiszteletre méltó idő, kivált így elsőre!

Áronékra még egy kicsit várni kell, jó 15 perc eltelik, mire feltűnnek a kanyarban, Áronnak görcsöl a lába, meg minden baj utoléri, de végül bevergődnek ők is, őszinte elismerést váltva ki bámész csoportunkból. Mert szép-szép a két és fél órás idő, de az erőnk felett való állhatatos küzdés (Áron) és a barátunk melletti szolidaritás (Rrróka) legalább olyan szép. Számomra ők a nap hősei.