A karácsonyi ünnepkör energiabevitelét szilveszterig illik mozgással kinullázni, vagy legalábbis nullszaldó felé mozgatni. Legjobb módszer erre egy lassú, hosszú futás, ehhez azzal aszisztál az időjárás, hogy hét ágra süt ránk a nap, és bőven plusz fokokat mutat a hőmérő. Jó ez nyilván jár némi sárral, dehát ezzel ki lehet békülni.
Én a szokásos nagy körre indultam, fel a Fundoklia felé, le az erdősoros utcákon, egy ilyen majdnem huszassal kvittek leszünk a szervezetemmel a rigójancsikkal lekísért töltöttkáposzta után. Éreztem, hogy nehezen indul be a mozgás, felszedhetettem pár plusz kilót is, de azért a vidám napsütésben én is mosolyogva futottam, a fundoklia meredek lépcsőjén sem torpantam meg, sőt nem hallgattam lábaimra akkor sem, amikor azt mondták a völgy után, hogy talán ennyi elég lenne a sárból és a latyakból, hisz ez csak locsogás. Raktam egymás után a cupákjaimat, ahogy azt kell, mindig a bal lábammal a jobb lábfejemre felverve a hólét, sohasem fordítva, ami kicsit fura dolog. Szerencsére az átázott cipő futás közben még nem hideg, csak majd utána. A levendulás mellett óriási tócsa vetett majdnem véget a futásnak, mert a susnyásban kikerülés közben nagyot reccsent a jobb bokám egy hupán, és ijesztően fájt utána pár percig. Azt tudtam, hogy ha rá tudok állni és hajlik, akkor megállni tilos, mert innen hazasétálni egyenlő a megfázással, vagyis mindenképpen futva kell hazamennem, az pedig nem fog menni, ha kihülnek a bokamozgató izmaim, és lemerevedik, bedagad a lábam. Séta-séta-kis kocogás, hm, jó lesz ez, lehet hogy valami ág is reccsent ott a bozótban, nem csak a bokám. Úgy döntöttem az eredtileg tervezett úton megyek haza, nem rövidítek, bár a rövidítés is csak 3-4 kirit jelentett volna, mert az útvonalam tőlünk majdnem legmesszebb lévő pontján voltam. Hejj, gyerünk tovább, sarazzunk! Lehet, hogy a jéghideg olvadt holé még jót is tett kicsit. Nemsokára rákanyarodtam a Tetőfedő utcára, ami már lejtő, viszont nagyon árnyékos így jelentős részben még jeges volt. Itt többször is elmondtam, hogy huhuhuuu, miközben métereket csúsztam, csak félig szándékosan, de szerencsére egyszer sem nyaltam el, vagy csapódtam lendületből az út menti fáknak. Éreztem, hogy egyre sarasabb leszek, amitől muszáj volt vigyorognom, franc se tudja miért élvezi az ember, ha össze-vissza csapathatja magát. Lefele menet lenyomtam egy Ford Forcust is, először gondoltam magam elé engedem, de a gazdája nem élvezte a sarat, úgyhogy kénytelen voltam megmutatni neki, hogy kéne venni ezeket a jeges tócsákat. Az Erdősor utcára állandósult a vigyor a képemen, pedig itt már elfogytak a jóféle jégpályába átmenő kátyúk, és a combom is kezdett beállni, hiába, a havi 50-60 kilométer amit a maraton óta futottam, nem elég a szintentartásra, csak megakadályozza a teljes elpunnyadást. Majd jövőre…! 🙂
Végül azért tisztességes 5:45 átlagtempót futottam, ez pont a Fekete Lyuk, dehát ezért esett ennyire jól. A bokám kicsit dagadt, kicsit fáj, kenem a varázsszerekkel, de pingpongozni tudok vele, szóval nem vészes a helyzet. Sőt úgy néz ki bírni fogja a sziveszteri 2. Törökbálinti hegyi félmaratont is.

Idő: 01:51:24
Táv: 19.38 km
Tempó: 05:45