Ki más dalolhatná az eheti powersongot, mint a valaha élt egyik legjobb, legkarakteresebb rocktorok, Ronnie James Dio, aki tegnap, 67 éves korában végül feladta a gyomorrákkal folytatott küzdelmet.

Dio (ejtsd: dió!) az ’50-es évek végén kezdett zenélni, majd egy Elf nevű bandával odáig jutott, hogy a Deep Purple előzenekaraként lépett fel. Richie Blackmore-nak, a Deep Purple gitárosának feltűntek Dio kivételes adottságai, majd amikor a ’70-es évek közepén kivált a csapatból és megalapította a Rainbowt, Diót kérte fel az énekesi posztra. A többi, ahogy azt mondani szokás, (rock)történelem.

Dio aztán Ozzyt követte a Black Sabbath frontembereként, ami nyomasztó feladat lehetett, de sikeresen megbirkózott vele. Az óriási hangterjedelmű Dióval készült albumok alapvetően más hangulatúak, mint a szintén zseniális, de vokális adottságait tekintve khmm, kihívásokkal küszködő Ozzyval készült korongok, de egyes rajongók szerint a Black Sabbath történetének legkiforrottabb lemezeit tette le az asztalra ebben a korszakban. ’82-ben Dio aztán szólókarrierbe kezdett, a kiváló albumok sorát a méltán híres Holy Diver nyitotta meg. Az utóbbi években ismét régi Black Sabbath-os cimboráival zenélt Heaven & Hell néven.

Az e hétre választott jó kis trappolós nóta ’92-ből való, amikor Dio egy doomos, sötét album erejéig visszatért a Black Sabbath élére.

R.I.P., Dio!