Endorfinhegyekkel és dombokkal

Endorfinhegyekkel és dombokkal

 9 

Volt már runners-high-nak nevezett endorphin-rushotok? Nem? Akkor tűzés ki futni, hosszabbat és gyorsabban! Beüt!

Vasárnap valami azt súgta, hogy menni kell futni és ennek csak némi köze van pannonfunk kihívásának, miszerint többet fut idén mint mi ketten Lemúr Mikivel, és ahhoz, hogy Lemúr Miki pénteken olyat futott, hogy lef*sta  a lábát. 🙂
Az első pár lépés nehezen indult, cammogós volt, de aztán gondoltam egyet és rövidített léptekkel ritmust és ezzel tempót is váltottam. A szokásos dombok felé vettem az irányt, célnak a tetőig felfutást tűztem ki, és már az emelkedő alján éreztem, hogy ez most piszok jól esik. A tengerszint feletti magasággal együtt az endorfinszintem is emelkedett, az M7 autópályáig olyan könnyedén jutottam el, hogy csak egy rövid, futó irigy pillantást vetettem a Balaton felé haladókra, a Köszörűs utcai csapot pedig ki is hagytam, gondoltam majd visszafele. Egyébként négy perccel gyorsabban értem ide, mint múltkor, amikor itt meg is fordultam. Hátra volt még pár kisebb dűne a célomig, akkor hívott vissza Lemúr Miki, akit futás előtt nem értem el. Izomlázra panaszkodott, meg mondott pár biztató szót. A telefonom visszatért walkman üzemmódba és folytatta a Beatrice ’78-’88 duplaalbumát. Erről az albumról érdemes pár szót ejteni. Szerintem zseniális. Nem tudom zeneileg megállja-e helyét, de Nagy Feró főcsótány szövegei akkoriban nagyon találóak voltak, mindenkiben ezek az érzések mozgolódtak a rendszerváltás előtt. A váltás után Feró erősen jobbra húzott, lelke rajta, útjaink itt különváltak. Ez a két album azonban hibátlan maradt. Az első rész tempós nótái toltak felfele, eljött a flow-élmény, amely az endorfincsúcs velejárója. A tested hátramarad, a gondolataid szabadon mászkálnak, csomó zseniális és frappáns gondolatod támad, amiket később vagy elfelejtesz, vagy utóbb nem is tűnnek annyira jónak. A mozgás és a gondolatok áramlássá változnak, megy az egész magától, és minden nagyon rendben lévőnek tűnik. Ez az állapotot általában 40 perc lendületes futás után éri el az ember és 15-30 percig tart. A fordító után a lejtőn egy óra körül én is kezdtem visszatérni a fizikai valómba, éppen időben, hogy egy kis emelkedőre vezető szűk balkanyarban, amiben bokrok takarják a belátást, szembetalálkozzak egy sárga volánbusszal a nagyobb fajtából. Cicegett a légfékkel, de én a biztonságos padkán voltam már rég, mintha az endorfinos állapot némi jövőbelátást is adott volna. A kis emelkedő után jött a nagy lejtő, itt az album második részének egyik legjobb nótája hajtott, József Attila Születésnapomra átiratában Feró 40 évének eléréséről és a Rice újraéledéséről regél. A dal tempója pont a futásom tempója, a szöveg pedig mindig is kedvencem volt. Jön még egy endorfin löket, vigyorgok, dúdolok, mormolom a szöveget. Eljön a domb alja, még két kanyar, hosszú egyenes, amelyet aláfest a vitathatatlanul legjobb szám ezen a duplán, a Fönn Tarnicán, és megdob még egy adaggal. Lábam megint pont a ritmus üti, könnyedén futok, semmi fáradtság, semmi nyűg-érzés, semmi kifogáskeresés, csak végre jóleső futás. Pár perc és hazaérek, vigyorogva stoppolom le az órámat. 43 perc alatt voltam fent, 40 alatt értem le, szép. Összetalálkozok Dobzséval, pont bringázik ki Katimama pékségébe, kérdi mi volt, mondom, hogy kurva jól ment, magyarázok neki még valamit, amire nem emlékszem és szerintem egyfolytában vigyor van a képemen. 🙂

Idő: 01:23:06
Táv:
15.6 km
Tempó: 05:19
Zene: Beatrice – ’78-’88

9 thoughts on “Endorfinhegyekkel és dombokkal

  1. Ilyenem nekem is volt már. Egy évben 2-3 alkalommal előfordul. Legutóbb tavaly ősszel, amikor Jimmy Page – David Coverdale közös albumát hallgattam. Úgy ereztem, évekig tudnám a tempót tartani. A Led Zeppelin gitárosa a Deep Purple egyik énekesével és Zeppelin dobosának a fiával. Oh, man!

  2. Tényleg rendesen vigyorogtál ,úgyhogy ezen felbuzdulva az F1 esőszünetébe pont bele tudtam illeszteni egy bő 1 órás Fundokliás futást!:)

  3. hajjaj, első két szigetköröm után. Előtte 6 km volt a leghosszabb futásom, kellemes őszi napfény volt, még zenét se hallgattam futás közben, csak vége lett a két körnek, ott álltam a pesti oldalon a napfényben és BUMM… Az első, és ezidáig a legnagyobbat ütő.

    Meg az első 14 kilim után, hazafele menet a buszról leszállva ellenállhatatlan érzés fogott el, hogy akkor én most még hazáig futok, mert csak.

    Pár hete is volt, hogy keringőzetm a négyes-hatoson Sharon Jones and the Dap Kingsra futás után 🙂 Talán pont ez volt:

    http://www.youtube.com/watch?v=XaauL0Q3KPY

    De elég sok 6/8-os bluest játszanak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük