Domb és domber – Nyúlcipőbolt Gerecse Trail

Domb és domber – Nyúlcipőbolt Gerecse Trail

Loading

Azt gondolná az ember, hogy egy két (vagy több) körös versenyen a pálya mindig azonos, de ez nem így van. Olyan versenyeken, ahol terep is van a tematikában, ott bizonyos, hogy az emelkedők a második körben nagyobbra nőnek, a lejtők meg valahogy ellaposodnak, szerintem ezzel egyetértene bármelyik terepfutó.
A szervezők állítása szerint a Nyúlcipőbolt Gerecse Trail két 14,6 kiris körében azonosan kb. 525 métert emelkedő van, de mi részvevők ezen csak nevetünk, hiszen tudjuk, hogy azért van kint a sok pályaőr, mert ők állítják nagyobbra a kaptatókat, amikor éppen nem figyel oda senki. Szóval nyilván értitek már a címet: első körben van egy domb, a másodikban egy domber. Szóvicc a címben, nemár, lehet ütni.

gerecse_trail_szint.jpg

gerecse_trail_utvonal.jpg

Eléggé izgultam a verseny előtt, az öltözőben kapkodva igazítottam a szerelést, a mosdóban csurig töltöttem a hátizsákom tartályát forró vízzel, ezt úgy javítottam, hogy közben a felét magamra öntöttem, így eleve cuppogós cuccban indultam, a wc-n pedig ismerősbe botlottam, Viito személyében. Verseny előtt nem vagyok beszámítható, ezt kis családom is tanusíthatja, így némileg zavaros beszélgetésbe bonyolódtam Viitóval és később DK Gergővel is, utóbbival megyegeztünk, hogy ilyenkor csak alibiből beszélget az ember, fejben már rég a pályán van, és üti a  többieket. Gergővel aztán öszefutottam verseny után is, akkor már értelmesebben eltársalogtunk, Viitot sajnos nem láttam, remélem azért legközelebb is összetalálkozunk valami jó kis terepfutáson.
Szóval remegő kézzel-lábbal pakoltam szerelést, a két unokatesóm furán nézett a kis felségemtől elkobzott kölcsönkért kesztyű nélküli nordic-walking botokra, hiszen senkinél nem láttak ilyet, biztos azt gondolták, szalonnát fogok sütni a a nyársakkal, vagy vadászni futás közben. De a terv nem ez volt, hanem hogy éles helyzetben teszteljem a terep-nordic tudásomat, amit az utóbbi időben gyakoroltam szazlaboo edzősködése mellett.
Az Anna-hegyen, meg a Budai-hegyekben a teszt futásokon az derült ki, hogy átlagos lefele ösvényen ritkán van szükségem a botok nyújtotta támaszra; sziklás, csúszós kavicsos részeken nagyon jól jönnek; síkon remekül elférnek összefogva a jobb kezemben, egyáltalán nem zavarnak, sőt egyensúlyozni, és ágakat/csalánt félrecsapni teljesen jók; felfele meg iszonyatosan sokat segítenek, korlátként lehet rájuk támaszkodni, a sífutókhoz hasonló asszimetrikus botozással, vagy az úgynevezett három-az-egyben technikával pedig remek tempót lehet elérni, de a legfontosabb, hogy tehermenetsíti a térdet és a combot, így nem remegő izmokkal érünk fel a nagyobb dombok tetjére sem. 
A rajtnál és az első szakaszon nagyon figyeltem, nehogy valakit megszúrjak a botok szúrós hegyével, az ösvényeken is félrehúzodtam jobb szélre, nehogy valakit baleset érjen, hiszen szemlátomást senki másnak nem volt szükséges erre felszerelésre, kicsit furán is éreztem magam egészen az első beton mentes rohadt meredek és hosszú emelkedőig. Ott azonban bebizonyosodott, hogy nagyon jó pajtások a husángjaim, az élmezőnnyel együtt kaptattam felfele, még egy kicsit el is futottam miatta az első pár kilométert, a pulzusom az egekbe mászott, az izzadtság meg ömlött a képembe. Ittam zsákból, és locsoltam magamra a kulacsokból, de lassan érezni kezdtem, hogy a meleggel lesz a kevesebb gondom: a pocakomban lassú keringőbe kedtek az előző napokban befalt kajszik. Ez így az első öt kilométeren annyira nem volt jó hír. Na mindegy, pattantam lefele  nagy domb utáni lejtőn. Ránéztem az órámra, még sehol sem voltunk időben, alig 45 perce rohantunk. A lefele rázkódásban egyszerre esett ki a füllhallgatóm, és az egyik kulacsom, elcsúszott a kulacstartóm, szóval átrendeztem egy kicsit a szerlést, megszüntettem a zenét (amúgy is zavaró volt, valahogy terepversenyen nem hiányzik), és alig vártam, hogy leérjünk a frissítőállomásra, ahol megkérhetek valakit, hogy rakja át a hátizsák valamelyik részébe a telefonom és a zsepiket. A ponton volt egy kis tumultus, a terepfutas.hu versenyeken ugyanis a természetvédelem jegyében (nagyon helyesen!) nincs pohár, nagy kancsókból töltik az isot és vizet mindenkinek a saját poharába/kulacsába, ami némi időt vesz igénybe. Egy kedves hölgy átrámolta a cuccom hátra, egy másik pontőr pedig bíztatott, hogy innen hűs erdős rész következik, azt viszont nem árulta el, hogy rohadt nagy sziklás emelkedő következik, nyilván meglepetésnek szánta. Itt már kezdtem érezni, hogy a lábaim nem százasak, a vádlim és a combom is jelezte, hogy sorba tudnának állni egy kis pihenőért, ellenkező esetben görcs. Bedobtam egy kis magnéziumot és káliumot, de kajszik csak kacagtak a pocakomba, azt üzenték, ne is számítsak rá, hogy ezeket a kokszokat fel fogja szívni az a belső szervem, aminek amúgy ez lenne dolga, mert a kis sárga gyümik 100%-ban lefoglalják a kapacitást. Húztam kicsit a számat, és kezdtem ugyanúgy érezni magam, mint a két évvel ezelőtti Ultrabalatonon: a fejem és a szívem még bírná, az izmaim és a emésztésem meg buzgón ellenkeznek. A sziklás emelkedőn mentem ahogy tudtam, a nordic-botok adták a támaszt, és megint azt éreztem, túl gyorsan tudok menni velük, ahhoz képest, amit a lábaim szeretnének. Az emelkedő után rá is borultam egy kicsit a két segédeszközre, egyik kolléga aggódva kérdezte megvagyok-e, az ilyen helyzetekre rendszeresített vigyorommal biztosítottam róla, hogy nagyon jól érzem magam, mondjuk leszámítva azt, hogy perceken belül a hátamon fogok pörögni valamelyik lábizmom görcse után. Innen szerencsére lazább út vezetett vissza célba, majdnem úgy tudtam futni, ahogy szerettem volna, még a közkutat is kinéztem magamnak, ami alá a fejem fogom dugni a második kör megkezdése után.
1:27-nél fordultam, az nekem nagyon gyorsnak tűnt, a lábaim egyetértettek ebben, a barackok meg a slozi felé mutogattak, egyikükkel sem törődtem. Taktika alakult ki a fejemben. A kúton megmosom magam, a kulacsokat megtöltöm hideg vizzel, ezekből hűtöm magam, pont úgy, hogy a lefelére kifogyjanak, és ne rázkódjanak a meglazult kulacstartó övemen. A hátizsák langyoska tartalmát meg szivogatom a csövön át, egy-egy magnéziumot eszek most, a tetőn, meg a fordítőnál, és nem-nem-nem fogok tempózni az emelkedőn, sőt, a csupa rosszat igérgető izmaimra való tekintettel, nordic-walking technikával megyek futás helyett ott, ahol  kicsit is emlegetni kezdik azt, hogy ők igazán szívesen összerándulnának. Egyszóval pihenek. Igen, igen az első körben kellett volna tartalékolni, de bé tervnek ez sem rossz, nem?
A nagy emelkedőt ugye az első kör óta felpumpálták a szervezők, mentem is rajta vagy negyed óráig felfele, bot szúr, kifúj-kifúj, bot-szúr, kifúj-kifúj, belégzéskor a fülön keresztől is levegőt vettem. Körülöttem sehol senki, mintha csak egyedül lennék az erdőben. A nagy kaptató tetején fotós vigyorgott, volt is ideje fényképezni, nagyon-nagyon lassan haladtam el mellette, végre futhattam pár lépést, aztán megint egy meredek, ez sem volt itt az előbb. Pár métert nordic-walkinggal oldottam a megerőltetett vádlim feszülését, teljesen vállalható tempót lehet produkálni így futó mozgás nélkül is, mármint ahhoz képest, ahogy éreztem magam. Egy nyugisabb részen kis családom szurkolt, pusziltam a feleségem, pacsiztam a gyerekekkel, valamit még mormogtam is arról, hogy lóg a belem, sőt szerintem vigyorogtam is, a tapasztalatom alapján ez megy akkor is, ha nagyon fáradt vagyok, nem nagyon fordult még elő velem, hogy futás közben rossz kedvem támadt volna.

gerecse_trail_kozben.jpg
Végre elértem a TV-tornyot, szadisták, mondtam a dugókás pontőröknek, ők Csanyára mutogattak. Én meg pihentem a lejtőn. Végre fel tudtam mutatni valami tempósabb futás félét is, három embert is befogtam, szegények nagyon robotmozgással haladtak lefele. Még a frissítő előtt nekem is kampec lett, az utolsó kanyarokban semmivé vált a tempóm, robottá változtam én is, ez biztos valami varázslat pályaőrök részéről, hogy legyen idejük elrejteni az emelőket, amikkel a hátralévő dombokat manipulálják. Viszonylag hamar depóztam, tündéri kislány öntötte az isoitalom, tülekedés már nem volt, a jó időmnek meg igazából már búcsút intettem, amikor éreztem, hogy a gyomrom és az izomzatom nincs azonos állásponton a fejemmel. A köves emelkedőnek szapora nordic-botozással álltam neki, nem engedtem, hogy kifogyjon a levegőm, aprónak szánt léptekkel pihentettem a lábaimat és spóroltam az energiával. Mögülem folyamtos sihuhuzást hallottam, aki olvasta már DK Gergő valamelyik korábbi terepes beszámolóját, az sejtheti, hogy az ő gőzmozdony technikája jár ezzel a hanggal, nekem akkor esett le, hogy ő előz meg éppen, amikor megint megálltam leküzdeni egy kis görcs-ígéretet. Egy pillanatig felmerült bennem, hogy ebből a maradék lejtősebb részen remek derbizést csaphatnánk, de pár futó lépés után, azt közölte vádlim, hogy ebből nem lesz semmi. Csalódással néztem Gergő után, tudtam, hogy nagy futást már nem fogk rendezni a maradék pár kilométeren. Jár neki a hosszútáv blog magas szintű elsimerése, nagyon okosan és taktikusan versenyzett, a második köre gyorsabb lett, mint az első! Valahogy így kéne ezt…
Sokan előztek meg/vissza, mindannyian tudtak futni, pár perc szapora nordic-kocogás váltogatás után még nekem is sikerült némi futómozgást produkálnom a lejtőkön és a végére. Eléggé bosszantó, hogy szinte kipihentem magam lefele, annyira nem tudtam rendesen futni. :/ 3:04:25 lett az időm, ez kb 6:20-as átlag, és 1:27-re ment egy 1:38-as második kör… Ez nem a legszebb, biztos benne maradt 4-5 perc, ha ez, vagy ha az, de versenyeken nincs ha, csak egy eredmény van, meg a tapasztalat.

gerecse_trail_befuto.jpg

A szervezés nagyon tetszett, jó hangulat, kedves pontőrök, rendes öltöző, melegvízes zuhany a verseny után, izzadtság- és vízálló rajtszám, igazán finom gulyás a befutóknak. Nekem kicsit hiányzik a befutóérem, a letölhető PDF nem akkora nagy valami, ha a teljesíténytúrákhoz hasonlóan akár csak egy kitűzőt kapnánk, lenne mit a rajtszámmal együtt kirakni, de lehet, hogy a terepfutók ezt nem igénylik. A nevezési díj viszonylag magas, nem is voltunk nagyon sokan, az ár pont az ingerküszöböm határán, a létszám pedig kellemesen alatta volt.
Az útvonal nagyon jó, a dombokat imádtam (tényleg! 🙂 ), az erdő szép, kis feleségemmel meg is állapodtunk, hogy ide visszajövünk nordicolni és egy kicsit alaposabban körbenézni.

A nordoc-walking botos technikáról: kicsit tartottam tőle, hogy hülyének néznek a rutinos terepfutók, hogy a botokkal indulok, ahogy elnéztem, ezt inkább 40-50 km fölött szokták magukkal vinni. Én a szintrajzot tanulmányozva hasznosnak gondoltam, ha viszem magammal a hegyes kis eszközöket, akkor is, ha az út nagy részében nem használtam, mert egyáltalán nem zavaró, ha összefogva jobb kézben viszem őket, amikor nincs rájuk szükség. A nordic-walkinghoz nélkülözhetetlen kesztyűket leszereltem, mert bár nagyon nagy segítséget adnak amikor hátravezetjük a botokat, de itt akadályoztak volna a kulacsokból ivásban, vagy amikor a képemet törlöm, orrot fújok, stb. A botokkal remek tempót lehet felfele elérni, két kézzel és teljes felsőtesttel toljuk ilyenkor felfele magunkat, ennek annyi hátránya van, hogy könnyű túl gyorsnak lenni, és elfáradni, hasznosabb, ha a segítséget ilyenkor inkább a pulzus alacsonya tartására használjuk, és gyakorlatilag pihenünk az emelkedőkön, mert a megkímélt lábizmokkal jobban megy majd a domb után a futás síkon vagy lejtőn. Lefele sokszor támasztottam ki magam, éreztem, ahogy az amúgy meggyötört térdeimre ilyenkor sokkal kevesebb teher nehezedett. Kinevetnek vagy sem, legközelebb is viszem magammal a botokat, ha ilyen hirtelen és sok szint lesz egy versenyen. Egy dolgot kell az agyamba vésni: felfele pihentetni, nem megnyomni.

Nagyon köszönöm kis feleségemnek, hogy a profi pillekönnyű karbon botjait kölcsönadta nekem, és köszönöm szazlaboonak a különleckéket! 🙂

19 thoughts on “Domb és domber – Nyúlcipőbolt Gerecse Trail

  1. Egy élmény volt. Láttalak bejönni, konstatáltam, hogy ahhoz képest, hogy mennyire aggódtál a labad és a botok miatt marha jó időt jöttél, néztelek is, hogy megkérdezzem milyen volt, de valahol a gulyásleves-árnyékos pad tengelyen elvesztem 🙂

  2. @viito: érdekes módodna térdfájásom nem jött elő azóta. előtte végig olyan fáradt, érintésre érzékeny fájdalom volt mindkettőben egy hete, mint amikor a megerőltetéstől csonthártya gyuszi kezd kialakulni, de azóta ennek semmi nyoma.

    hogy ment?

    a gulyásleves nagyon jól esett, finom is volt, jó szolgáltatás.

  3. @rrroka: Tök jól ment 🙂 Persze, mihez képest. Előző héten futottam a budai kéken egy 1.5km-el rövidebb, és 100m szinttel kevesebbet 2 óra alatt, így a trailre úgy számoltam, ha a szintidő meglesz, akkor boldog ember vagyok, ha nem csak kiesett emberek lesznek mögöttem akkor végképp.

    Ehhez képest több mint 5 perccel két órán belül, a szintidőtől fényévekre, és még csak az utolsó helyen sem végeztem 🙂 Ez kevés terepfutós gyakorlattal, és 0 terepen versenyzőssel nekem jó, főleg, hogy szenvedtem néhol, de pl olyan sehol sem volt, mint az idei vivicitán, ahol megfájdult a hátam kb 10km-nél, és gyakorlailag 14-től egyszerűen begyalogoltam a célba pont szintidő alatt. Na az borzalom volt, ez csak kemény.

  4. @rrroka: jaja, megvan még. A hátam alsó része, egészen a medencénél szokott megfájdulni, orvosok szerint semmi bajom. Kb 3 hónapja Elkezdtem TRXre járni, azóta mintha jobb lenne, ahogy elkezdett megerősödni egy két olyan core izom, aminek eddig a létezéséről sem tudtam (most is csak az izomláz miatt vannak meg :)) ha még nem próbáltad, egyszer menj el egy pörgős edzőhöz megnézni, az első 2-3 alkalom feledhetetlen 😛

  5. Gratulálok, és nagyon örülök hogy versenyen bevállaltad a nw futást, és hogy jók a tapasztalataid!!!! Az eredményre is joggal lehetsz büszke.
    Ha nem ábrándultál ki belőle, és túlesel a kezdeti kényelmetlenségeken /hiszen ez egy teljesen más technika mint a normál futás / biztos vagyok benne sokat fox fejlődni, és a sikerek sem maradnak el!
    A részleteket majd személyesen megbeszéljük. Nyáron szanaszét vagyunk, de csak összefutunk valamelyik nw edzésen

  6. @viito: tényleg nagyon hazsnos, mert egyrészt kétnaponta zsól, hoy na most fekvőtámasz, másrészt a fejlődéshez alkalmazkodva ad “edzéstervet”, vagyis időnként van felmérő is, és az alapján kalkulálja mikor mennyit kell csinálni. olyasmi, mintha a 100fekvotamasz.hu edzéterve lenne apposítva. 🙂

  7. Jó ez a terepfutás! A Kaptárköveken is voltál? Egyik futótársam felfedezni vélt téged egy suhanó alakban.
    Mi a Zemplénben edzettünk, alaposan eltévedtünk, vizünk elfogyott. Utolsó pillanatban találtunk egy panziót, ahol kb. 30 sec alatt fogyott el a korsó sör. Utána főnixmadárként röpültünk tovább. :)))
    Valami T50-es beszámolótok nincs raktáron? :))))

  8. @rrroka: most nézem a grafikonon, hogy lábban vannak megadva a szintek. Már agyaltam, hol a fenébe lehet ilyen emelkedőt találni a Mátrán kívül. Persze az is a tengerszinttől. :)))
    Érdekes, hogy 21 km után egy korsó sör milyen jól tud esni. Kerti sütögetésekkor néha már kínlódok, hogy lemenjen a következő dobozzal, de ilyenkor húzóra eltüntetem. Meg is nyomta a fejemet, mert utána a lejtőkön néha meg kellett állnom, nem láttam rendesen. Gyorsabban futottam, mint ahogy a képet az agyam feldolgozta. :))) A Zemplén totál vadregényes, alig jár itt ember. Turistajelzés is talán 2 van összesen, úgyhogy jelöltetlen földutakon és susnyásokon hágtunk keresztül.

  9. @BGy: igen, hiába állítottam “metric”-re akkor is láb maradt szint, nem tudom miért. a kiírás szerint 525m van egy körben, vagyis 1050m összesen.
    Nekem új kedvencem az alkoholmenets lime+menta soproni radler, futás után állati jól esik, és nem is üt fejbe. az alkohol mostanában nem barátom. :/

  10. @rrroka: Összevesztetek a szesszel? 😀

    A futásodhoz gratulálok, eltoltad az elejét, de szépen újraterveztél, jó ez, lehet belőle tanulni (mondom én, az alföldi gyerek, aki vakondtúráson is liheg!). 🙂

    Másrészt fogalmazódik bennem egy új érzés -mióta elsőszülöttem hozzábaszta a betonhoz kedvenc Suuntomat és óra nélkül futok- pusztán érzésre hagyatkozva valószínűleg gyengébb eredményekkel, de “szabadon” futok. Nem tudom, mennyi idő volt a 8kilométer, milyen pulzust vagy VO2max-ot produkáltam, és mióta belátom, hogy nincs is tétje, nem is érdekel.
    Amatőr módon, amatőr tempóban élvezetből, és fejtisztítás céljából futok, amikor kedvem-időm engedi.
    És ez jó érzés. 🙂

  11. @mgergoo: nagyon jók voltak botok, szerintem érdemes egy próbát tenni velük, pláne ha egy kis technikát is tanul hozzá az ember.
    A dupla élmény egyszer tervben van, _hosszútávú_ tervben… 🙂 most egyelőre nincs cél terepversenyem, szólja ha van valami a láthatáron, azt derbizünk! 🙂

Hozzászólás a(z) szazlaboo bejegyzéshez Válasz megszakítása