Félúton voltam a vulkán oldalában, jobbra tőlem még mindig egy több száz méteresnek tűnő függőleges sziklafal emelkedett, a tetején Csobánc várának romjaival. A pulzusom az egekben, bárcsak rövidgatyát és pólót vettem volna, de rajtam csősál és kesztyű is volt. Később persze hálás voltam ezekért a tanúhegy tetején, ahol több helyen megmaradt a hó. A combon égett, beállt, és még csak ekkor fordultunk rá a vasúti talpfákkal kirakott szerpentinre. Bárcsak emlékeznék hány kanyar van ebből a kínzásból míg felérek a Csobánc tetejére… Ki találta ezt ki?!

… Hát a Balogh Tomi!
Tomi családias hangulatú versenyeket, ahogy ő nevezi “kalandfutásokat“, szervez országszerte. A Káli-medencét különösen kedveli: májusban Kővágóörsön már kilencedik alkalommal szervez terepfutást, szeptemberben Mindszentkállán az ötödik Három Vulkán futás következik, vertical futás sorozatának idei első elemét is ide, a Csobáncra szervezte meg. Mintegy véletlenül mi pont itt töltünk kis feleségemmel egy hosszabbított hétvégét, így hát nem volt kérdés, hogy Tomiék versenyén részt is veszek, illetve “crew”-ként is besegítünk. …

Az első talpfás kanyarba aztán már belesétáltam. Emlékeztettem magam, hogy a pályarajz alapján túl könnyűnek, nem elég meredeknek találtam az útvonalat: az 5 kilométeres távban kb. 300 méter szint lehet, az elején van kb. 800 méter egyenes rész és legalább két helyen van benne pár tíz méter hosszú lejtő is. Pedig belegondolva a lejtő azt jelenti, hogy amit eddig megmásztunk, azt megint meg kell.
Szépen el is mentek mellettem négyen, a második helyről végül hatodiknak értem be 26:58-as idővel. Kb. 70 induló volt, jelzem megelőztem az összes kissrácot és minden lányt! 😀 Az első helyezett nagyjából másfél percet vert rám, olyan könnyedén libbent el mellettem a számomra csak sétálva teljesíthető emelkedőn, mintha akkor kezdett volna futni. Hm, el kell ezen gondolkodnom. Több domb kell! A Szentendre Trailen rengeteg meredek domb lesz, azokat kifutni, vagy nagyon lendületesen megsétálni akár tíz perccel jobb időt is jelenthet. 55 kilométeren tíz perc tök sok, nem?

A célban kis feleségem és Tomi regisztrálta a beérkezéseket, készült befutófotó is, szerencsére rólam nem sikerült, de el tudom képzelni ahogy a félrecsúszott csősál alól kócosan kibuggyanó hajam keretezi a kivörösödött képemet. Azonnal lerogytam, két percig csak vigyorogva ziháltam és néztem a panorámát.
Összekapartam magam és pár sráccal nekiálltunk buzdítani a beérkezőket, az ismerősök még hógolyót is kaptak, ha nem mosolyogtak eléggé. Az utolsók nagyjából egy órát jöttek fölfelé, de ahogy elnéztem a futás facebook oldalát páran igen sok időt töltöttek fotózással. 🙂 Mondjuk volt mit, a kilátás elképesztő, ha erre jártok ki ne hagyjátok!