Mikor felejtem el bekenni a lábam terepfutás előtt a bevállt gyógyszertári lanolinnal felázás ellen? Persze, hogy az esős, sáros Balboa előtt. A cipőm két nap alatt nem száradt még ki, most is kint hever a napon, mint egy újságpapírral kitömött kövér fóka. Hát volt némi eső, meg sár, de futás közben ez nem számított, de előtte meg utána eléggé szarul esett.

Szerintem volt vagy 500 résztvevő, és a rajt után pontos képet kaphattunk arról, hogy mit válaszoljunk azoknak, akik egy-egy népes városi futóverseny kapcsán azt óbégatják “Mé’ nem mennek ki a zerdőbe…?!” Senki sem akarja, hogy egy több ezer fős mezőny végigcsapasson az erdőn.
A dresszkód eredetileg szürke kapucnis felsőre vagy melegítőre szólt, a banda nagy részén a felső stimmelt is, alulra már kevesebben vettek mackóalsót, ezt én is kihagytam, a cipők a végére tényleg ugyanolyanok lettek, térdig legalább sarasak lettünk. A címben szereplő idézet a FB esemény egyik kommentelőjétől származik, és futás után tényleg így néztünk ki. 🙂

A futás jól ment, de nem volt nálam óra, azt tudom, hogy 12:06-ra beértem, ez tök elfogadható (19km@829m szint, frankó útvonal). Lassan kezdtünk, Keratomival beszélgettem a kisvasútig, ott valahol lemaradt egy emelkedőn amit épp megfutottam. A fordulóig minden okés volt, lefele meg kész pihenő, de aztán elfogyott az innivalóm. Az egyik kulacsomból még a futás előtt kitapostam a chiamagos itókát, mert 20 perc laza futással teszteltem a nemrég beszerzett cipőre aplikálható szöges tappancsot (cikk később), és egy csapatós lejtőn az egész övtatyim a lábam elé szóródott, én meg pont ráléptem szegény kulacsra. Ez azt is jelenti, hogy jövőre lesz saját chia cserjéje a Balboa-körnek.
Annyi eszem nem volt, hogy a frissítőnél újratöltsek, de még annyi sem, hogy legalább egy pohár vízre megálljak. Az utolsó emelkedőn hirtelen fejbevágtak egy kalapáccsal, még a célegyenes enyhe emelkedőjébe is sétáltam picit, pedig volt még 300 méter kb. Így utólag elég fura állapot volt.

Fotó: Simola Péter

 

Érdi csapatunkban is népszerű volt a futás, menet közben integettünk egymásnak, a lányok egész őszintén mosolyogtak a sár ellenére, én bíztattam őket, hogy már csak egy nagy mászás. Aztán bevallom nem vártam meg, amíg a többiek beérnek, mert miután lenyomtam három kólát meg egy sütit, úgy elkezdtem fázni, hogy folyamatosan reszkettem. Az átázott kesztyűben annyira elgémberedtek az ujjaim, hogy komoly küzdelem volt kikötni a cipőfűzőm, és őszintén mondom jobb volt félmeztelenül lenni amíg átöltöztem, mint az átázott pamut kapucnisban.
A lányoktól a “Soha többet!” visszajelzések érkeztek először, de pár nap alatt ez megszépül mindig és átveszi a helyét a “Jövőre is csapatjuk!”.
Ja és igen, Ati végig azzal a micimackós esernyővel futott… 😀