Fúj a szél, fáj a lábam, de ez a negyedik nap, szóval megyek előre szépen. Szépen?! Hát inkább vánszorgok 8 percesnél csak kicsit gyorsabb ezrekkel, és közben azon gondolkodom, hogy milyen címet adjak majd ennek a beszámolónak. Futás-barátság-buli-csoda. Na, hát az csoda, hogy én ma is elindultam. Mondjuk három nap után már nyilván muszáj volt.

Már egy ideje fáj a lábam. A vádlim, a combhajlítóm, majd terhelésnél a csípőm is. Egy ideig tűrhető, de aztán olyan, hogy nem tudok futni tőle. Hónapok óta van ez, hát elmentem egy masszőrhöz, akinek sikerült legalább a vádlimat helyre hoznia. Meg napközben már a combom hátsó része is jól volt. Kicsiket futottam, max 5-10km-eket, aztán elmentem március elején az Optivitára, de 35 km-nél ki kellett állnom, mert fájt, nagyon.

Zoli itt éppen megelőz a második napon

Innen szép nyerni gondoltam, és indultam el csütörtökön reggel Siófokról, hogy négy nap múlva ugyan ide érjek majd vissza. Most, így a negyedik napon egészen közel került ismét Siófok. A korai rajtot sajnos lekéstem, pedig az adott némi nyugalmat az előző napokban, hogy van plusz fél órám a szintidőhöz képest. A második napi 54 km-en vészesen közel voltam a szintidőhöz így is. De felfutottan (haha…) a célhoz Szigligeten. Most meg már “csak” 15 km van hátra. Meg az a durva nagy emelkedő, ami az utolsó váltóponthoz vezet.

Szigliget előtt megpihentem

Felvonszolom magam, futómozgást imitálva. Hm, valami ilyesmi mozgása lehet a bácsinak, aki a pottyantóhoz igyekszik az utolsó utáni pillanatban. Én most nem sz*rtam be, de nem sokon múlt. Iszok izót, meg vizet, meg magnéziumot. Beveszek egy fájdalomcsillapítót is. Hát igen, az elveimet feladtam valahol Fonyód előtt 20 km-rel.

Balatonfüred felé

A harmadik nap jó volt. 42 km, a cél a kedvenc Balaton parti településem, Balatonfüred. Sajnos (szerencsére) most nem kell befutni a központba, a Tagore sétányt megint szerelik. Nem baj, jövőre elfutok majd odáig, most ez is elég volt. Még Szigliget előtt váltottam pár szót Kocsis Árpáddal, aki javasolta, hogy ne fussam el a másnapi rövidebb távot. Nagy szmájli lett az addig szenvedést tükröző arcomból, és mondtam Neki, hogy nem fogom. Belül meg azt gondoltam, hogy ha már sikerül úgy csinálnom, hogy az megfelelő távolságból futásnak látsszon csoda lesz. Ez a négy nap tényleg csoda.

A harmadik nap végén napozunk

A korai rajtnak köszönhetően az egész mezőny átmegy rajtam, de jólesik, sok ismerős van akik biztatnak. Én is hajrázok sokaknak. Barátság is van. Az út széléről is tapsolnak. Megköszönöm szóban. Később már csak a kezemmel mutatom, hogy köszi. Beérek a nap végén a célba, a szpíker mondja a nevemet, a barátnőm meg mondja, hogy most már hagyjam abba. Most hagytam. Mára. Holnap persze megyek megint, végül is buli van!

Közel már a cél

Aztán ott vagyok a Balaton Félmaratonról már jól ismert útvonalon. Mindjárt itt a cél. Már hallom a hangosbemondót. Kicsit egyenesebbre ferdítem a derekamat. Meglátom Renit, fotóz integet. Egy lépéssel elfutok mellette, de aztán visszafordulok. Nem ezen a pár másodpercen múlik, adok egy puszit. Megfogja a kezem, és velem fut be a célba. Végre itt vagyok. Csoda.

Kapok érmet, meg fotózkodunk, gratulálunk egymásnak néhány sorstárssal. Zoli is beért az eddigi legjobb idejű teljesítése. Roland is itt van, aki négy napon keresztül biciklizett mellettünk, ment oda-vissza közöttünk, és adta amit kértünk. Nem lehet eléggé megköszönni. És Reni, aki ahogy megérkezett rögtön vezetésre kényszerítettünk, pedig nagyon nem akarta. De ügyesen átvitte a célhoz a kocsit két nap is. Lökhárítót meg lehet cserélni. 🙂 (Nem is lett semmi baja – a szerk.) Köszönjük Debinek is, aki az első két nap vitte az autót.

Célban a csapat

Az összidőm pedig több, mint 24 óra lett. Van miből faragni jövőre.