Az érzelmek futása

Az érzelmek futása

Loading

Bitliszbá elküldte nekünk ide balatoni tortúrája kivonatát a 4. BSI Balaton Szupermaratonról, ami a hivatalos szlogen szerint "4 nap FUTÁS, 4 nap BARÁTSÁG, 4 nap BULI, 4 nap CSODA". Ultrafutó barátunk ezt biztos kiegészítené: "4 nap TÉRDFÁJÁS" Én nagyon izgultam olvasás közben nehogy valami durva sérülése jöjjön össze, de úgy tudom vasárnap ott lesz a Tóparti-futópartin így erről biztos nincs szó.
A versenyen március 17-20 között négy nap alatt teljesítették a futók a Balaton kör 195 kilométeres távját Siófoktól Siófokig, 46,7-52,9-43,6-52,2 kiris szakaszokban.

KEMÉNY VAGY BITLISZBÁ! GRATULÁLUNK 🙂 Köszönjük az írást!

Az érzelmek futása

Biztos mindenki érezte már azt, hogy összefogott ellene a világ. Minden, ami jó lehetne, rosszá válik, minden, ami rossz lehet, még rosszabb lesz, és minden, amiről már nem hisszük, hogy ennél is lehet rosszabb, megmutatja, hogy olyan, hogy „ennél rosszabb már nem lehet”  – olyan nincs. (Én így még sosem voltam. Szerencsére. – rrroka) Ha ismeritek ezt az érzést, akkor próbáljátok meg egy-két pillanatra csak visszaidézni!  Azért, hogy megértsétek azt, ami az idei Balaton Szupermaraton első, második, harmadik és főleg negyedik napján is legnagyobb ellenfelem volt.
Ha sikerült feleleveníteni ezt az érzést, akkor most próbáljatok meg egy másik érzést felidézni. Azt, amikor minden rossz közt meglátjátok a szépet. A hóviharban a kikandikáló hóvirágot, ami még nem a tavasz, de már jelzi annak közeledtét. A sok-sok közömbös ember közt egy baráti mosolyt, vagy éppen csak a hosszú magány után felbukkanó szerelmet.

Most kezdem beszámolómat.
Nem fogom a négy napot külön-külön leírni, mint tettem tavaly, de remélem azért ezt is elolvassák majd páran.
Először azzal kezdem, hogy nem fogok statisztikai adatokkal fárasztani senkit. Körülbelül ugyanazzal a futásmennyiséggel kezdtem az évet, mint tavaly, de a tavaly lefutott kilométerek számának köszönhetően sokkal jobb erőben, nagyobb kitartással, és persze a tavalyi verseny már megszerzett tapasztalatával vágtam neki az idén. Terveim ennek ellenére szerények voltak. 


Rajt után

Sokkal nagyobb mezőny, sokkal több ismerős (ami persze a lefutott versenyek számának köszönhető). Ez azonban nem befolyásolt terveimben. Szerényen, hiszen tudtam, hogy a mezőnynek több mint a fele tapasztaltabb és jobb futó is mint én, és azért is, mert igazán soha nem futottam mások ellen, csakis én magam voltam a legyőzendő ellenfél. Éppen ezért olyan szerény céllal álltam neki a versenynek, amilyen szerénnyel csak lehetett. Csak azért írok le most két számot, hogy értsétek. A verseny előtt kiderült, hogy 5.30-as kilométerekkel elfutok bármeddig (persze nem terepen). Ehhez képest a 20 órán belüli időt tűztem ki célul, ami 6 perc/km feletti időeredményt jelent. Nem nagy cél volt. Egy kis álom.  30 kilométerig tartott. Aztán vége lett.


Balatonszemesen még vidáman

Az első nap csúnya, szeles és esős rajtot hozott. Hideg nem volt igazán, de az előrejelzés bármit jelenthetett. Akár hó, vagy akár napsütés is lehetett volna a nap folyamán. A széltől eltekintve ideális futóidő volt 10 fok körüli hőmérséklettel.  A tömegrajtot követően beálltam a kb. 5.35-ös tempóra. Jólesett, nagyon könnyűnek és kényelmesnek éreztem. Semmi gondot, semmilyen fáradságot nem okozott. Kicsit lassúnak is éreztem, de arra gondoltam, hogy ez még csak az első nap. Az első váltóhely után csatlakozott hozzám egy hölgy (Judit Kamilla – volt a hátára írva), aki első nekifutásra egy éves futómúlttal (aminek a fogyókúra volt a fő oka) vágott neki a körnek. Így szépen kocogtunk immár négyesben, az eddig is két lépéssel előttem futó Kicsi és Béla mögött. Mondom szinte kocogtunk. Bár néha rákezdett az eső, fújt szembe a szél, de duzzadtam az erőtől.  A második váltópontnál kicsit vártam Juditra, ha már eddig jöttünk miért ne mennénk végig.


Fáj

No, amikor elindultam, akkor éreztem, hogy a jobb térdemben valami nincs rendben. Gondoltam, elmúlik. Kb. 1 km-t futottunk még együtt, amikor éreztem, hogy nem múlik. Nagyon fájt, hasogatott, szúrt, sugárzott térdből fel és le is. Megálltam, hátha egy kis térdkörzés – vagy más irányú mozgás – visszarendezi eredeti állapotába, és futhatok tovább. Ettől csak rosszabb lett. A combom, persze szintén a jobb, merevedett be a megállástól. Innentől két dologgal küzdöttem. A térdemmel, ami fájt, és a combommal, ami pedig nyújtást kívánt. Semmi nem használt. (Na én itt kezdetem volna felváltva a kétségbeesést és az idegességet. – rrroka) A harmadik 15 km-t a 2 óra alatt sikerült így abszolválnom, úgy,  hogy az első 30 kilométer 2 óra és 50 perc volt összesen. Ekkor tudtam, hogy vége az összes tervemnek. No, nem az elvesztegetett idő miatt, hanem mert éreztem, a térdem nem fog helyrejönni. Elgondolkoztam. Hagyjam a fenébe az egészet, vagy próbáljam végigcsinálni. Passzoltam a kérdést, illetve aludtam rá egyet.
Másnap fájós térdemmel vágtam neki a leghosszabb távnak. De eldöntöttem: megcsinálom! Az első 5-7 kilométeren nem volt különösebb gond, aztán irtózatosan fájt, 13 körül gyengült, 20 körül ismét erősödött. A küzdelem erősebbé tett. Éreztem, hogy a fájdalom felett győz a fejem és a kondícióm. 25 és 30 között ráéreztem valamilyen lépésmódra, ami a legjobb kompromisszumot jelentette. Egyensúlyt teremtett a térdfájdalom és a combizom húzódása között. Innentől viszonylag egyenletes tempót tudtam magamnak diktálni. Ez elég volt arra, hogy 30 kilométerig csak engem előztek, utána viszont csak én előztem. De elkeseredésemen ez sem javított. Tudtam, hogy maximum a teljesítés lehet a célom, más nem. Olyanok futottak a környezetemben, akikről tudtam, hogy még tavaly is messze mögöttem végeztek (már akit ismertem).  Akkora erő volt bennem, hogy az összes emelkedőt megfutottam, belesétálás nélkül – csak a nyújtás és frissítés – csináltam meg a második szakaszt. Ez a szakasz is jobb idővel sikerült, mint tavaly, csakúgy, mint az első nap. Nem állítom, hogy a nap folyamán nem fordult meg a fejemben, hogy feladom a versenyt, de úgy látszik, erre még nem vagyok elég érett. (És ez nem vicc.) (Ez egyébként egy jó tulajdonság, én fejben feladós versenyző voltam, volt hogy 800 méteren 600-nál álltam ki, mert nem úgy ment mint szerettem volna. :/ – rrroka)
A harmadik nap a legrövidebb, de általános vélemény szerint a legnehezebb szakasz. Eddigre benyomásaim szerint többen adták fel, mint tavaly egész évben. Többek között a tavalyi abszolút első és második helyezett, valamint több általam is nagyra becsült futó is. A harmadik napon is az első 20 kilométer a hullámzó fájdalom és az endorfin okozta felszabadult futás keveréke volt. Az előző két napon pontosan belőttem, hogy ha egy gélt elkeverek egy fél pohár vízben, akkor két ilyen adaggal az utolsó 25 km simán pörgethető kicsit jobban, és bár nem tudom milyen anyag (talán csak a cukor) okozza, a fájdalom is sokkal elviselhetőbb. Nagyjából 20 km után így meg is indultam. Viszonylag jó hangulatban nem túl erősen, de azért jobban pörgetve, mint addig.  Kb. 26-27 kilométernél jött az, amit még sose láttam, és nem is szeretnék még egyszer. Az a futónő, aki az első napon győzött, a második napon negyedik lett, ott tántorgott előttem. Szó szerint tántorgott. Mint a videómegosztókon megtalálható hawaii ironman befutókon, a végkimerülés előtt, csak a célt látó, mozgáskoordinációval már nem rendelkező versenyzők. (Nagyon durva videó a 1997-es Ironman befutóról, a hideg futkos a hátamon ahogy nézem. A célban a két nő esik-kel a lábgörcstől és végül NÉGYKÉZLÁB mászik be a célba! – rrroka) A kimerültség végén, remegő lábakkal, ide-oda lengő karokkal. És ezt láttam élőben! Persze nem érdekelt az, hogy mindenki csak elfut mellette, én odafutottam hozzá. Futottam már egy versenyen vele, úgyhogy beszélgetésbe kezdtem, hogy lássam, tisztán gondolkodik-e.  Elmondta, hogy nem készült fel erre igazán, nem gondolta, hogy ez nem csak a futásról, hanem arról is, hogyan egyen, igyon az ember. A két nap alatt elfogyott minden ereje. Megkérdezte, hogy nem kísérném-e be a célba. Majd 3 vagy inkább 500 méteren keresztül támogatva kísértem, de ezután inkább rábíztam, egy már tavalyról ismert biciklis kísérőre, és megindultam, hogy a kb. 1,5 km-re lévő váltóponttól kiküldöm az egészségügyiseket. Nagyon gyors másfél kilométer volt két nagy emelkedővel, de nem érdekelt. A váltópontnál szóltam is, ki is mentek hozzá, be is ért 6 óra alatt. A lendületet nem vesztettem el, végigmentem, és ez a nap is jobb lett, mint a tavalyi. Ezek az eddigi napok. A két utóbbi nap eleje a szenvedés és fájdalom, vége a futás öröme, a tudás és erő győzelme a fájdalom és szenvedés felett.
És megérte, mert láttam Iván és Robi párosát, minden nap beszélgettünk is, és megnyugtatott, hogy idén nem láttam Robit szenvedni. (Aki a tavalyi beszámolómat nem olvasta volna, Iván minden eddigi Balaton -kört végigfutott, de már tavaly is ő volt Robi „szeme” – az idei mezükön igazán jó volt a felirat „Robi és kísérője Iván” illetve „Iván és kísérője Robi” ,persze teljes nevükkel..). (Nagy TISZTELET megint! – rrroka)


Iván és Robi mögött

Láttam Sünt és Sünt akik (házas)párban futottak, és csak a kis sétáknál, vasút vagy frissítő, apró érintésekkel, kézfogással jelezték egymásnak: itt vagyok melletted! És sok ilyen volt. Tényleg. Ezek a napok nekem arról szóltak, hogy figyeltem magamat, és figyeltem a körülöttem lévőket. Beszélni kell, és sok mindent megtudsz azokról, akik itt élnek melletted a világban. És a futók között ellenszenves  vagy gonosz emberrel nem találkoztam. Mindenki, tényleg mindenki, kedves és barátságos. (Ez 99%-ban tényleg így van, aminek én nagyon örülök, mert utálom az elidegenedést és az egymás gyalázását ami mostanában nagyüzemben folyik. – rrroka) Láttam a váltáskor az őszinte baráti és a szerelmes öleléseket. Tegeződhetsz a 70 éves nénivel és a tizen-huszonéves suhancokkal. Mivel magamnak nem adhattam biztatást, így inkább mindenkit biztattam. Egy-egy hajrá-hajrával, vagy azzal, hogy elmondtam, hogy hol a következő frissítő, vagy váltópont és örültek, mert alkalom adtán akár futás közben, akár az út széléről visszakaptam mindazt, amit adtam. Akik kiálltak a váltóból, azok később nekem is szurkoltak, akiket egyik nap lehagyva biztattam, azok másnap, amikor ők mentek el mellettem, akkor viszonozták. 


Rajt 4. nap

Eljött a negyedik nap is. Végre ismét úgy éreztem, van kedvem futni. Bár fájt a térdem továbbra is, de nem volt izomlázam, tök jól esett még a szállodában a lépcsőzés is. Bár általában félek a nagyon korai futásoktól, most nem volt semmi rossz érzésem. 8-kor rajt, sima futás (persze térdfájdalommal) 4-5 kilométerig. Aztán kiegészült a fájdalom a bal térdemben jelentkező, sokkal enyhébb fájdalommal. Aztán jött a jobb boka is úgy 18-nál. Közben Alsóörs után elkezdődött az, ami végleg taccsra vágott. A hasmenés. Rövid 12-13 kilométer alatt ötször kellett kiállnom. (Hihetetlen, hogy továbbmentél. – rrroka) Nem is az időveszteség zavart, hiszen az első 2-3 „esemény” után, még simán utolértem az addig velem futókat, hanem az erőmet vette el. 25 kilométernél jelentős mennyiségű kóla magamhoz vételével ugyan megszüntettem a gyomorpanaszokat (hiszen a kóla minden baktériumot kiirt, sőt, ugye tudjuk, hogy még motor- és gumitisztításra is használják egyes amerikai autószerelő műhelyek (Varázsital! Komolyan! Víz helyett inni öngyilkosság, de néha kifejezetten jól jön és jól is esik. – rrroka) ), de az erő elszállt és nem jött már vissza. Az erő nem az erőnlétet jelenti, hiszen az utolsó nap minden pillanatában biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni, hanem egyszerűen nem ment úgy a mozgás, ahogy kellett volna. Beértem, de annyival rosszabb idővel, hogy az előző három nap nyereségét mind elvitte, sőt az összidőm a tavalyinál is gyengébb lett.
No, de túllépve a dolgok rosszabbik felén, azt mondom, sokat adott ez a verseny. Pont annyit adott a lelkierőmnek a megpróbáltatás, amennyit az időmből elvett.  Hihetetlen mennyiségű külső hatás ért. Annyi, amennyi akkor nem érhetett volna, ha saját sebességemmel, saját magamra figyelve futom végig a 196 kilométert. De kénytelen voltam figyelni. És ezt, úgy érzem, hasznosítani tudom majd. Az erő, ami végigvitt ezen az úton, majdani versenyeimen fog segíteni. A tapasztalatok örökre bennem maradnak. Szeretném ezt megosztani veletek, de sajnos nem tudom. Ha tudnám, ti is gazdagabbak lennétek ezzel az élménnyel. (Gazdagabbak lettünk, hidd el. – rrroka)
A versenyek arra valók, hogy megismerjük a határokat. A saját határainkat. És túllépjünk rajtuk…

Bitliszbá, 2011. március

(Akkor vasárnap! És még egyszer gratulálunk és köszönjük! 🙂 – rrroka)

28 thoughts on “Az érzelmek futása

  1. Gratulálok, Bitliszbá! Szép teljesítmény. Rólam is van egy fénykép, ahogy átmegyek a balatonszemesi híd alatt, de az az UB-n készült és ott a másik irányba “rohantunk”. :)) Itt tényleg nem a másik futó az ellenfél, hanem a táv. Mi is nagyokat haverkodtunk az UB-n, ezért is tetszett.

  2. @pannonfunk: Tanulság az sok van… először is a felkészülés nem minden, a sportban kell a “szerencse” is. lsd a kiesők/feladók névsora. Másodszor, a felkészülés és erőnlét, nemcsak a fizikai, hanem a mentális is, sokmindenen át tud segíteni. Harmadszor, lehet hogy egy lassabb versenyen többet tanulhatsz, mint egy rohanóson. Negyedszer, a tapasztalat az olyan dolog, amit nagyon nehéz átadni, de meg kell próbálni. A videó amit rrróka kikeresett, az pont az amire gondoltam. Kívülről is durva, de versenyen, belülről, ráadásul olyan emberen látni ezt, akit ismersz is, hát az igen kemény.. és még folytathatnám.
    Igazán ezen a versenyen többet tanultam, magamról és másokról, az ultrázásról és csak magáról a sportról, mint eddig összesen. De ehhez kellett a felkészülés, az erő, az, hogy tavaly végigcsináljam, az, hogy minden mozdulatomat már fejből tudjam javítani, és még nagyon sok minden… (huh de hosszú válasz lett..)

  3. Nagyon jó írás! A teljesítésen felül tiszteletet parancsol,ahogy túlléptél a problémáidon. Gratulálok!

    (rrroka: A megjegyzéseidnek most nem örültem. Szerintem sok helyen megtöri a beszámoló ívét. Remélem nem veszed zokon…)

  4. Jo beszamolo. Kemeny. Riszpekt. En meg csak darabokban csinaltam hasonlot, felmaraton hasmenessel, egy marathon meghuzott achilesszel santikalva, egy masik szetfagyott irtora fajo terdizuletekkel, node nekem ezek kozt volt egy-egy ev. Neked meg par ora alvas. Karatekutya. Mindenesetre egyetertek, a szar versenyek tesznek jobb emberre. A kurvaszarok.

    🙂

  5. Végre, hogy ez a beszámoló is megszületett! Gratulálok mégegyszer, nemcsak a teljesítményhez, hanem a jó íráshoz is. Külön tetszik, hogy a verseny közben ennyire odafigyelsz másokra. Ez már valószínűleg a sportolásban való felnőtté válásnak a jele. Ez pedig megegyeznek a tapasztalatain: “És a futók között ellenszenves vagy gonosz emberrel nem találkoztam.”

Hozzászólás a(z) doncii bejegyzéshez Válasz megszakítása