Félóra kellett, hogy meggyőzzem magam. Addigra értem az első hegy tetejére, ahol – tudtam, hogy kijön biztatni a futókat – ott állt egy kis csoportban a legendás Coacholi, kiabált, hogy hosszú lejtő jön, pihenjem ki magam. De akkor már jó volt 🙂

Túl voltam a félnapos tortúrán, ami a szombati munka után kezdődött, pakolás közben: most komolyan, kell ez nekem? Összecsomagolok, hogy másnap majd újabb hosszú perceket raboljon el a kipakolás? Lopom a drága időt a gyerekektől meg a karácsonytól? (Minden ajándék becsomagolva amúgy már egy hete :)) Ki is kellene takarítani rendesen legalább az ünnepekre, sütni-főzni, én meg futóversenyre megyek? Mínusz 5 fokban? Húsz centi hóban? Egyáltalán: 27 kilométert? Ahelyett, hogy felkelnék rendesen hajnalban, lefutnám ajtótól ajtóig, semmi autózás, 10-kor már itthon vagyok, nincs itt semmi látnivaló, jön a reggeli… Meg amúgy tavaly már lefutottam ugyanezt.

De nem lehet visszafordulni, indul a telekocsi, tíz év alatt először van úgy, hogy értem jönnek, nem én megyek másokért 🙂

És nyilván rajt után fölfelé a hegyre, a hóban taposott keskeny csapáson elfogy a levegőm, ahogy egyre meredekebb az emelkedő, beleséta, lemaradás, francmegette, mindenki bajnok itt, hegyre született, én meg csúszkálok, botladozom, lesem az órámat, beférek-e a szintidőbe…

Ott a vége: megláttam a tetőn a kis csoportot, hallottam a drukkolást, lassan helyére kerültek a dolgok. Óbasszus, kihez akarom már mérni magam, még ahhoz se szabad, aki pont egy éve voltam, akkor nem volt hó, mentem, mint a meszes. Asszem valahol ott dőlt el, hogy már akkor győztem, amikor neveztem, legyőztem a lelkifurdalást, a gyengeséget, készültem, újratanultam az útvonalat, hagytam, hogy hívjon megint a Szénás 🙂

Onnantól nem érdekelt, mennyire maradok le a próktól, jött az ismert mászás föl a sárgán a forgókapuig, futás, séta, a kapu után az elvarázsolt erő, amit nem lehet megszokni, olyan gyönyörű, onnan meg már húzott magával a Szénás, amit pont egy éve ugyanitt ismertem meg és azonnal beleszerettem.

Júliusban pedig az egyik legjobb dolog történt az évben: elindult a Szénás-kör, képtelen voltam ellenállni, nekimentem háromszor is, utoljára augusztus 20-án. Iszonyúan hiányzott, dehát ősszel máshol futottam 🙁

Már láttam a három hóföldte buckát, ráfordultam az utolsó mászásra, hú, meglepi, a csúcson eddig nem volt EP (ellenőrző pont)! De most van! Két sárgakabátos fickó kiabált, hogy futás, futás, én épp hogy lihegtem, aztán fölnézek, jáááj, hiszen ez Szilárd Nagykoviból! Egyetlenegyszer futottunk össze szó szerint, a Hosszú-árok közepén, mi lefelé, a Szénás-északi-körről visszafelé, ő meg a P-t járta be éppen. Aztán a Szénás-csoportban este kibeszéltük, hogy ő volt 50 km-n az egyetlen futó július utolsó napján 🙂

Na de a másik sárga meg a Szénás-kör lelke, Gergő, nemá, itt önkénteskednek? Annyira jó kedvem lett tőlük! Kiálltak a mínusz 5 fokba a kopasz tetőre szurkolni meg csipet leolvasni, milyen menő már! Ja és le is fotóztak 🙂 Köszi 🙂

Örömömben el is tévedtem, jó, csak pár métert, de ott egyszerűen mindig, annyira összezavar a panoráma meg a Szénás-hájp. Hát így lett, hogy a fotós (Szasza) szólt utánam, hogy nem arra, és így lett nyitókép az utánfotó 🙂

A Nagykovácsi utáni hegyet szépen megmásztam, utána csúszott ki alólam a talaj először. Büszke előzés után 🙂 aztán még egyszer, utána meg már a Tarnainál, ahol fenékre estem, az megrázó volt. Onnantól nem számoltam.

A Telki-bánya utáni csúzliszerű emelkedőn hallottam, hogy valami ropog. Megfagyott a rajtszámom! Amikor észrevettem, sutty, újabb perec! Szóval nemcsak a tudodkik buknak fölfelé, megy ez nekem is!

A végén a maradék pár kilométer lejtőt végigsprinteltem, de ennyi esés-kelés után reménytelen volt hozni a tavalyi időt, tíz perccel lassabb lett, vagyis négy óra a nagyjából 27 kilométer 822 méter szinttel.

Viszont a Budai Trail továbbra is tökéletes az aszfalton futóknak, a szervezés makulátlan, a társaság szintén 🙂 mivel többet járok önkénteskedni a terepfutásra, mint versenyezni, folyton fölismernek, ez is olyan jó! Meg az ismeretlenek is, akikkel összehoz az erdő, a lány, aki menet közben nagyokat szelfizett, vagy a pasi, aki bokatörésből gyógyulva vágott neki…csupa győztes! Köztük én is 🙂

Fotók: Terepfutás.hu, köszi 🙂