– 15 km
– 1h 31′ alatt

Kolozsváron a Grigorescu negyed végében vagyon szállásom, így kedden kézenfekvő volt, hogy ismét nyugatnak induljak futni. Hasonlóan a kalotaszentkirályi portyához, most sem gyilkoltam magam sportból, inkább ráérősen bámészkodtam és fotózkodtam. 

Az utca végén mérsékelt kaptató vezet fel a Hója-domb végébe. Egy idő után elfogynak a házak, s csak a magányos futó marad a gondolataival meg a bamba juhnyájakkal. A baljós hírekkel ellentétben kóbor kutyák nincsenek, elvadult/elvakult, ridegtartott őrzőkutyák viszont igen, úgyhogy minden pásztornak már messziről köszönök, captatio benevolentiæ. Lelkesen intenek vissza, nem tudom megállapítani, hogy az ámokfutónak kijáró ősi, babonás tiszteletből, vagy egyszerűen csak örülnek a küszöbön álló shownak. A show végül elmarad, a kutyák ugatnak, de nem harapnak, egyedül egy kis fekete korcs próbál egybeterelni a nyájjal, elkószált báránynak néz. Vagy szamárnak.

 

Magam mögött hagyom a Hóját (nyomasztó a gondolat, hogy nem messze innen lett öngyilkos 1976-ban Szilágyi Domokos költő), átfutok a magasfeszültségű vezetékek alatt, és a dombtetőn caplatok tovább. Balra lent, a völgyben Szászfenes, jobbra pedig hamarosan megpillantom a szucsági templom tornyát. Közben repülőt is szpottolok, a Kuala Lumpur-Szamosfalva járat egész közel ereszkedett, a földig már lépésben (szemfülesek az utolsó fotón fel is fedezhetik). Szinte egyvonalban vagyok a nemrég átadott autópálya (42 komoly km) kezdetével, ami messziről úgy néz ki, mint a kőröshegyi völgyhíd kicsiben, aztán fordulok, és szép nyugisan hazakocogok. Pénteken jövök ismét.