#yoloka a tó körül – Ultrabalaton 2014

#yoloka a tó körül – Ultrabalaton 2014

 28 

Röviden: 19 óra 4 perc alatt körbeyolókáztuk a Balatont kilenc fős csapatban, ezzel az 5:23-as tempóval mintegy negyven percet vertünk az előző évi önmagunkra, ha évente ennyit javítunk, akkor jövőre nagyjából annyi idő alatt érünk be, mint az első helyezett egyéni teljesítő Ivan Cudin (18:30:12 – 5:14-es átlag), és 10 év múlva lenyomjuk a Mindsystem Sashegyi Geprádok csapatát is (12:37:34, 3:34-es tempó).

Hosszan: kb három héttel a rajt előtt tízfős csapatunk kilenc fősre fogyott, jószívűen az elsőbálozókra osztottuk az így felszabadult 25 kilométer nagy részét, így jár az, aki nem jön el a csapatmegbeszélésre. 🙂 Ebből nem volt gond, idén több futótapasztalattal rendelkező csapattal vágtunk neki a távnak, ha marad az eredeti felállás, akkor még egy negyed körre simán futotta volna az állóképességünkből. Így nem is az volt a kérdés, hogy hogyan érünk körbe, hanem hogy milyen gyorsan. A szervezők is a gyorslábúak közé soroltak minket, a fürgébb csapatok rajtoltak később, mi kaptunk egy 11:40-es időpontot, nagy mázli, hogy sokkal futóbarátabb volt az idei időjárás, mint előző évben, különben szó szerint főhetett volna fejünk a déli órákban, mert eredetileg az volt a kalkulációnk, hogy én futok majd dél körül a dombokon, mint előző évben, de így három órával későbbre kerültünk, ami nem volt baj, hiszen így kialudhatta magát mindenki. 
A pénteki tésztapartira csapatból négyen mentünk le, a késői kezdés némi nem tészta partizásra csábította a csoport másik felét, így ők csak szombat tízre tervezték az érkezést, kimaradtak a közepes pasztából, az ingyenjégkrémből, hideg szélből és szépséges felhős naplementéből, bár a csapatfotóra azért rákerültek.

ub_csapatfoto4.jpgJobb szélen alul a táblán a nem jelenlévő tagok portréja, középen Malőr kutya, 
fölötte a háttérben DK Gergő photobombol. 🙂

A tésztapartin nem sok ismerőssel találkoztam, nagyjából harmincan az érdi futónagykövetes csoportból, két blogos váltó, három-négy egyéniben induló hős, meg tucatnyi egyéb ismerős. Nem sok, mondom. 😀 Fotózás, pacsizás, bíztatás, mikorrajtolsz, mennyiacél, hellóhajrá, aztán elpályáztunka szállásra.

Őszinte ámulatomra mindenféle kapkodás, idegeskedés, késés és malőr nélkül odaértünk a rajt előtt vagy egy órával, szóval  összehoztunk egy saját csapatos összképet is, a végső megbeszélésen túl, mert mindenre volt időnk, az ilyen időbeosztást szeretik a rajt előtt amúgy idegességre hajlamos rókák.

ub_csapatfoto9.jpgFlóra, te is ott vagy balra!

Formációs csapatrajt, felszaladtam Szandrával dombra, beszéltettem, nehogy elfussa, aztán teperhettünk is ebédelni, mert a mi kocsinkból négyig nem volt futó (a váltásokra a már jól bevállt két autóra tömbösített csapatbeosztás alkalmaztuk, mint később kiderült, kicsit túl jól is tömbösítettünk). A Porció vendéglőt Balatonalmádiban mindenkinek ajánlom, olcsó, házias kaja, kedves kiszolgálás, almdudler és csak 500 méterre van a váltóponttól.
A második futónk, Dávid, 4:48-as tempóban száguldott be a célba, ami nem is rossz valakitől, aki sosem futot még se ennyit, se ilyen gyorsan. 🙂

ub_david.jpgDávid in the air

A váltás után Rita széles mosollyal indult a maga szakaszára, olyan gyorsan oda is ért, hogy épphogy csak egy paparazzi stílusú ezerszeres zoomos képet sikerült a dugóka átadásról fotóznom száz méterről, és már tűztünk is tovább, valahol Csopakon még egy kis hellóhajrával bíztatva Annát.
Aztán felgyorsultak az események, az idő elkezdett szaladni, Anikót verbálisan szurkolás nélkül hagyva, ám fejben bíztatva elpályáztunk Aszófőre, hogy a feljebb már említett rajt előtt izgulásra hajlamos rókák is kellően fel tudjanak készülni a megmérettetésre. 
Szerettem volna dobni egy sárgát a rajt előtt, de Aszófőn nem volt toitoi budi. Kedves szervezők, amúgy majdnem kifogástalan munkátokba itt egy kis hiba csúszott, a dombok előtt szinte minden csapat friss emberre vált, akik akár szó szerint is foshatnak az előttük álló emelkedőktől, szóval ide tegyetek majd legközelebb egy, nemis, két hordozható rötyit, akkor kevesebben tisztelik majd meg az amúgy rendkívül szépen gondozott ágyásokat a település határában. Köszi! 🙂
Megérkezett Anikó, elég jó tempót ment, már majdnem fél órával voltunk a tervezett időnk előtt. Megkaptam a dugókát, begyömöszöltem a farzsebembe, és nekivágtam a domboknak, bár rögtön a templomot majdnem rossz irányból kerültem meg. Az útvonaljelzések amúgy szerintem nagyon jók voltak, de itt valahogy elbizonytalanodtam, biztos az agyam nem volt még ráállva a rendszerre. Utána már esélyem sem volt eltévedni, Zánka ÚNK-ig (senki se tudja, mi az az ÚNK) egy út vezet, fel a dombokra, a túloldalon meg le. De milyen dombok ezek kérem! Nem csak olyan kisebb bukkanók ám, mint margitszigeti bejáró, vagy a Nyugati-tér felüljárója, ezek rendes nagy, soha meg nem szelidített tulok meredélyek, szeretik az ember combjába belerakni a zsibbadást, és vihogva tovább emelkedni egy beláthatatlan balkanyar után! Az ilyen dombok kérem megijesztik az alföldi embereket, a debreceni és nyíregyházi futókisgyerekek elsírják magukat amikor a szülőfutók mesélnek nekik este róluk, az sem vigasztalja őket, hogy ahova felmegy az ember, onnan le is kell hogy jöjjön, ők csak sírnak, és azt mondogatják: “Jaj-jaj, futómama, futópapa, nem szeretek dombra felfele futni, inkább nem jönnék lefele se egyáltalán!”, ilyenek ezek a síkvidéki gyerekek. 
Szerencsére én olyan helyen futok, ahol ilyen dombokon vezetett az út már általános iskolába is, a szakmunkásképzőbe, szakközépsikolába, netán gimnáziumba csak serpákkal lehetett feljutni, és nagy szerencse, hogy Érd nem egyetemi város, mert akkor itt lenne a Csomolungma. Az meg hogy nézne ki, kiemelkedik a Duna-gátból egy kilencezer méteres nagy böszme. Nooormális?
Szóval elég jó tempóban átverekedtem magam ezeken a dimbeken-dombokon, szerencse, hogy közben leállt a stopperem, mert hirtelen nagyon elfáradtam volna, ha menet közben ki tudom számolni, hogy 4:37-es átlagtempót diktálok az összesen 21,8 kilométeres négy szakaszomon. Így viszont egy remek hangulatú, csak az utolsó három kirin lemerevedős, mindössze egyszer elnyalós (rohadt járdaszegély), dugókát végül nem elhagyós futást produkáltam, csak háromszor számoltam ki a részeredmények megjelenése után, hogy tényleg így ment, és már el is hittem.
Zánka ÚNK-on átadtam Katának a kis bigyót, alibiből nyújtottam vagy hatot-hetet, de leginkább ronda, izzadós látványt, úgyhogy hamar bepattantunk a kisautómba, Anikó vezetett, én összeizzadtam az anyósülést, és szagommal irritáltam a hátul ülőket Köveskálig. Kata is remek tempóban, végig mosolyogva futott, ez a része a versenynek olyan, hogy sok helyen meg lehet állni szurkolni, amit ki is használtunk, sikerült elékészítenem a nap utolós pár normálisnak nevezhető fotóját is (amatőr szemmel, fotósok kíméljenek 🙂 ). Összetalákoztam BGyvel és csapatával, egész vidámak voltak, pedig hármasban fejenkét 70 kilométerrel elég nagyot vállaltak. Később nem találkoztunk, remélem jól sikerült nekik.

ub_kata1.jpg

Katát Áron váltotta, már nagyon izgult, futni akart, kilőtt, mint a nyíl, itt már volt két ismerős csapat akik kb. körülöttünk futottak, hasonló tempóban, és hasonló összeállításban, őket mindenképp be akarta hozni a Nemesgulácsig tartó 12 kiris pályán. Nemesgulácson jó nagy tumultus volt a váltózóna körül, valahogy sikerült mindekinek az út szélére parkolnia, holott a művház mellett üres volt a placc, de úgy láttam elég toleránsak vltak helyiek, csak egy kocsmából kerékpározó jóembert hallottam kissé trágár stílusban morogni az orra alá, de neki meg igaza volt, tényleg nem vagyunk teljesen normálisak ezzel az egész napos futással, bár nem pontosan azokat szavakat használnám jellemzésre amiket ő használt.
A saját bevallás szerint végig endorfin rush-ban futó Áront (valami laza 4:30-as tempót nyomott a 12,2 kirin) Kati váltotta, szintén nagy lelkesedéssel vágott neki a távjának, már korábban is alig bírt magával, futni akart, hát most megtehette, két szakaszon, 13,7 kilométeren át. A Balatongyörökig tartó útja elég szép helyeken vezet, mindössze annyi baj van vele, hogy nem túl jól lehet szurkolni rajta, mert Szigligetnél elég elkanyarodik a futóút a kocsiúttól, de így is sikerült azért összehozni az a hellóhajrát, még ha nem is teljesen úgy, ahogy szerettük volna: a szigligeti kihajtónál teljesen véletlenül akadtunk össze vele, konkrétan az útjában álltunk meg, amikor odaért. 🙂 Innen még egy hosszú, egyenes szakasz volt Györökig, kezdett sötétedni. 
A györöki váltópontnál összefutottam Bitliszbával, ő egyéniben indult, itt még nagyon jól volt, mosoly, magabiztosság, nagyon sajnálom, hogy 171 kilométer után ki kellett szállnia. elképesztően nagy táv az is, de azért a teljesítés érzése nagyon hiányozhat neki. Lesz legközelebb, Bitliszbá?

10424547_1443181589270647_1728799317_n.jpg

Rituska megint mosolyogva váltott, én úgy láttam rajta (és a többieken is), hogy nagyon tetszik neki (nekik) ez a futó buli, én kicsit sajnálom, hogy nem tudtunk előtte-utána együtt többet bandázni. Itt ugyanis felmerült, hogy eléggé fáradtak (a tésztaparti, ugyebár), és hajnal egy körül letudják a szakaszaikat (fránya tömbösítés!), utána már nincs sok értelme maradniuk, logikusabb és biztonságosabb is, ha még akkor hazaindulnak. Megbeszéltük, hogy megbeszéljük és következő váltópontnál döntünk. Közben teljesen sötét lett, Ritára pedig elfejtettünk fejlámpát és fényvisszaverő mellényt adni, de szerencsére nem volt annyira para, mert éppen egy viszonylag sűrű mezőnybe értünk fel, mindig volt körülötte más futó, vagy bringás kísérő.
A gyenesdiási váltópont maga volt a megtestesült móka, jó messze sikerült leparkolni, szemerkélt az eső, lehűlt az idő, a másik csapat valahova eljátszotta a kocsikulcsát, a frissítőponton teltház volt, egy vasúti átkelő szélén sikerült a sátrat felverni, a konkrétan fél méter széles binrgaút, egy fa és az átkelő korlátja között, a frissítőasztal közepén két fáklya lobogott óriási füsttel beborítva serkentő falatokat, az egyéni indulók biztos el voltak ragadtatva, amikor a paradicsom-ropi kombó mellé ilyet is kaptak az arcukba.
Aztán oldódott feszültség, a kulcs előkerült a lepisilt bokorból, kitaláltuk, hogy hogyan legyen a váltás (Anikó szakasza után hazamennek, kb egy hajnali órakor, az utolós szakaszt meg ami az övé lett volna Kata lefutja), a füst elől meg arrébb sétáltunk két méterrel. Csináltunk egy kézössztartós csatakiálltás, külön vicces, hogy valaki nem csapattag is belógatta kezét a képre, ha nem tudnám, hogy az érdi VAS-TAG-OK csapata itt nem váltott, akkor biztos lettem volna, hogy az egyikük az a dilis. 🙂

 

Utjára engedtük Annát fejlámpával, IKEA Patrul mellénnyel, csatakiáltással, és megbeszéltüka többiekkel, hogy majd csak Fonyódligeten találkozunk, addig az útvonal sem túl jól szurkolható (koromsötét keszthelyi bringaút rulez), és nagyon éhesek vagyunk. 
Nem volt egyszerű kajáldát találni, az első helyen már nem volt konyha, de legalább ajánlották a sétálutca bármelyik kifőzdéjét, csak azt nem tudtok hol van sétálóutca. Megfigyeltétek már, hogy helyiek hajlamosak úgy előadni az útvonalat, mintha te is ott laknál? “Tudod a villanyrendőrnél, a másodiknál, nem a kicsinél, elfordultok balra, ott ahol a bicskás Tibibácsi lakik, és mentek a sétálóig, azt meg fogátok ismerni mert egy nagy kokakóla táblás kocsma van a sarkán, na ott menjetekbe a Dzsulió pizzériban, mert isteni a kakaspörköltjük.” Mindegy, megtaláltuk, ettünk-ittunk, nekem pedig elérkezett a holtpont, sosem gondoltam volna, hogy ezen a versenyen ez nem futás közben fog előjönni.
A vacsora végén nem ittunk kávét, mert majd a váltóponton, a váltópont viszont messze volt, nagyon sötét és ismeretlen utakon. A szervezetem a kaja szétrámolásának logisztikájához rendelte az embereit, azok amúgy is zúgolodtak, túlóráról nem volt szó, ilyenkor már rég aludni szoktak, ki fogja ez kifizetni, HOL A KÁVÉ KÜLÖNBENIS, és a váltópontra vezető út megjegyzésével hagyjanak minket most békén. Azért valahogy elnavigáltunk Fonyódligetre, közben felmentünk valami bazinagy dombra, fogalmam sincs hogy került az oda, lefele szerpentin szerű út kombinálva közepesen kivilágított futókkal, csalinkázó kerékpáros kísérőkkel, és eső után vizes útburkolattal. Fonyódligeten a népszavazás elsöprő többséggel fél óra alvás mellett tette le a voksát, bepunnyadtunk, próbáltunk szundizni, “beauty sleep”, ahogy szakzsargon mondja, bár nekem inkább fura izzadást, és karikás szemet hozott. 
Fél óra nagyon rövid idő, de az adrenalin elöntött, mert én következtem. Elkezdtem előbányászni a kavalkádos csomagtartóból amire szükségem volt, mindössze 6-8 percet kerestem a kulacstartómat, amit már az első mozdulattal kipakolt sportszütyőben végül meg is találtam. Elcsócsáltam egy morgyorós csokit, Katával kisétáltunak váltóponthoz, többeiket hagytuk még pihenni.
Telt-múlt az idő, felébredt Áron, majd Kati, megérkezett a másik kocsi is a hátul szendergőkkel, vártuk Anikót.
Ekkor elvileg 45 perccel a tervezett időnk előtt jártunk, de a kiszámolt befutóidő már elmúlt, Anikó meg sehol. Telefont nem veszi fel, de ez előfordul az okoskészülékek világában, ahol az eszközök hajlamosak a GPS távmérés és zenelejátszás funkciók egyszerre használata mellett a hívásfogadást már nem annyira prefereálni.
ub_feny.jpgHümm-hümm, mi legyen? Vártunk még egy picit.
Mondtuk Szandrának, hogy induljon el a kocsijukkal visszafele, ha baj van, akkor menet közben váltsa le valaki Anikót, el is jutottak egészen a 100 méterre lévő kanyarig, amikor feltűnt a várva-várt leányzó. Nem nézett ki annyira jól, ezért itt most nem kapkodtunk a váltással inkább, előbb meggyőződtem róla, hogy nem lesz semmi baja. Bele kellett sétálnia, nem volt túl jól, de látszott, hogy nem lesz gond, így nyugodt szívvel elindultam a néhány méterre lévő váltóponthoz dugókázni, meg bedobni egy feles izót.
Ott egyszer csak egy hang azt mondta csendesen, “Szia Róka!”, Panni ült egy pokrócba burkolózva a padon, mosolygott, de látszott hogy fáradt. Kérdeztem miújság, mondta, hogy megvannak, csak nagyon fáznak. Bíztattam kicsit aztán eltűztem futni, utóbb jutott csak eszembe, hogy egy közös fotót kellett volna csinálnunk. Én nem futottam már 80 kirit, de nem volt azért toppon az agyam.
A futás nagyon jól ment, 5 perces tempóban téptem, sorra előzgettem a futókat, ilyenkor tapssal, és hajrával bíztattam őket. Itt már eléggé látszott ki egyéni vagy páros induló, bele-bele sétáltak, és nagyon praktikus lapos léptekkel haladtak, őket kicsit csendesebben szólítottam meg, nem hiszem, hogy húsz óra után valaki arra vágyna, hogy egy fényvisszaverősbe burkolt állat üvöltsön a fülébe.
Voltak nagyon durván koromsötét részek, csak fejlámpa fénye imbolygott egy kis körben előttem, távolról néha feltűnt egy-egy fényvisszaverő felület, balra a Balaton fekete víze meglehetősen nagy fehér tajtékú hullámokkal. Erős, de nem hideg oldaszél fújt, a hosszú ujjú felsőm rövidgyata kombó jó döntésnek bizonyult. Egyszer éreztem némi görcsölési hajlamot a jobb vádlimban, de toltam egy kis szőlőcukrot és banánt izóitallal, ami megtette hatását. Aztán egyszerre csak ott voltak  a srácok a váltóponttal, Kati fényvisszaverőbe tekerve (Kati egy kicsi lány, a hálós fényvisszverőt meg Izmitomitól kaptam kölcsön, aki majd két méteres, szóval el tudjátok képzelni). Szurkolni nem nagyon tudtunk neki, mert nagyon gyorsan fut, viszont csak 9 kilométere volt, így siettünk az oltóponthoz. Azt mesélte utóbb, hogy nagyon sötét utakon futott, szerinte legközelebb ide fiúkat kell szervezni, mert sehol a közelében nem volt senki (én lehagytam mindenkit, őt meg nem tudták utolérni), és ez kicsit aggasztó volt néha, valamint az útvonal sem volt maradéktalanul jól jelezve. A balatonföldvári váltópont annál inkább, rajtkapu, zene, diszkófények, nagy figyelmeztető tábla, az út két oldalán mécsesek sora, itt csak annyi hiba volt, hogy Áron elfelejtette átvenni a futócipőjét, így Kati dugókázás után továbbfutott pár száz métert, amíg Áron elkészült, aztán sprintelhetett utána, de legalább megkapta kezdősebességet a félmaratonjához.


Volt majdnem két óránk a váltásig, de nem akartunk bealudni, így ahol tudtunk szurkoltunk. Kelt fel nap, egyre világosabb lett, a szél felerősödött, a futók is egyre vidámabbak lettek, érezték, hogy itt a vége. Zamárdi után találkoztunk Simonyi Balázzsal is, aki egyéni teljesítő, kicsit rányitottam az ajtót, hogy hirtelen szurkolni tudjak, remélem nem okoztam ezzel gondot… A 2012-es UB beszámolója legenda lett közöttünk, a “fogammal kilyuggatom a vízhólyagjaimat a lábamon” sor nagyon megráz mindenkit, én próbáltam tetézni, hogy csapatban jobb, mert lehet egymásét harapni, de erre csak annyit mondtak a többiek, hogy fúj, meg bleőőő. Érdekes módon amikor Áron a befutója után felajánlotta ezt az opciót, akkor én sem éltem a lehetőséggel.
Szóval Kata megkapta a bigyókát, eldöntötte, hogy a Siófok-Aliga két hosszt már végigfutja, mert szerinte macerásabb megállni, nyújtani, öltözködni, mint egyben lefutni, ami utal egyfajta erős akaratra 18 óra futás-szurkolás kombó után. Azt azért megbeszéltük, hogy én is beállok az utolsó dombos, magaspartos 4,4 kilométerre, előző évben is nagyon bevállt, egyrészt felébresztett, másrészt eléggé szép a kilátás.
Persze kezdett szemerkélni az eső, vehettem fel hosszú felsőt, sapkát, mert kezdtem fázni és nem reméltem, hogy a szeles időben a löszfal fölött nagyon ki fogok melegedni.
Kata a szokásos vidám mosolyával érkezett, lendületesen felvágtáztunk a váltópont után a meredek dombon, és vidáman beszélgetve elfutottunk Aligára. Kati és Áron jóval a célhoz vezető lejtő előtt várt minket. A parkolóban már minden hely foglalt volt, itt tudtak csak megállni, de nem úgy tűnt mintha nagyon bánnák a hosszabb befutót, és nem csak a célegyenesben csatlakoztak volna hozzánk. Ezek az utolsó méterek a legjobbak minden versenyen, az UB-n ez hatványozottan igaz. Tetőfokán van az összetartás érzése, mindenki hulla fáradt, de vigyorog. A célegyenesben aztán mehetett az egymás kezét fogva beérkezés, 19:04, nagyon-nagyon jó idő.

ub_befuto.jpg

A célban fiatalal lányok mosolyogva nyakunkba akasztják az érmet, csendesen mondom nekik, hogy most aztán meglesz a legtöbb izzadt ember nyakába legtöbb érmet akasztás világrekordja. Van közelebbi érmes fotónk is, de az csak belső használatra, mert nagyon-nagyon durván nézünk ki rajta. Eléggé sajnálom, hogy a többiek nincsenek ott, logikus döntést hoztunk, de érzelmileg nem biztos, hogy jót, hiszen a négy először futó így nem részesült az élményben, talán jobb lett volna, ha előre mennek és alszanak a kocsiban, vagy a versenyközpontban a beérkezésig. Nem tudom. Majd legközelebb erre is jobban odafigyelünk, hiszen kétségtelen, hogy lesz legközelebb.

 

Nagyon köszönöm kis feleségemnek, hogy türelemmel és lelkesedéssel támogatott ebben az őrültségben, és hogy elviseli, hogy napokig másról sem hall, illetve hogy most is három órája írom ezt a poszot.
Köszönöm a csapatomnak, akik derekasan és lelkesen helytálltak, bizonyítva, hogy kis közösségek mennyire jól együtt tudnak működni, hiányzik ez a dolog a nagyvilágból. 
Köszönöm a szervezőknek és a segítőknek a lehetőséget, a segítséget.

Nagyon gratulálok mindenkinek, egyénieknek, párosoknak, váltóknak, akkor is ha nem értek be, hiszen pontosan tudjuk mekkora dolog az ultrabalaton, illetve maga futás. 

Hellóhajrá!

21 thoughts on “#yoloka a tó körül – Ultrabalaton 2014

  1. Gratula mégegyszer, jó volt olvasni! (az alföldi gyerekek nevében pediglen végtelen hortobágyi síkságokat kívánok! 😀 ).
    Ha jól értem, az újratervezésig gyakori váltásokkal nyomtátok?

  2. Szép volt, gratulálok! Mi már lázasan készülünk, hogy jövőre 19 óra alá nyomjuk az időt, de látva ti milyen részidőkkel közlekedtetek, hát nem tudom, nagy falat lesz 🙂

  3. Ha már felmerült a kérdés, beértünk 22 óra 23 perc alatt. Ez kb. 6:19-es átlagezreket jelent. Zánka Új Nemzedék Központig (70,7 km) tartottuk az 5:43-akat, hasmenős kiállásokkal. Soha nem mentem ilyen gyorsan ekkora távon. Meg is ijedtem.
    Keszthelynél utolértem egy nyíregyházi egyénit, vele még gyalogoltam pár percet, mégiscsak 400 km-re vagyunk a kis városunktól a sötét éjszakában. :)))) Utána egy másik nyíregyházi egyénit bevittünk a szállására, emiatt pihenni nem nagyon tudtunk. Így 35-30-8 km szakaszokat futottam, különösebb gondom nem volt.

  4. Gratulálok én is, marha jó idő! Közben rájöttem, hogy rrroka elszaladtál mellettem éjszaka, a bringás kísérőnk fel is tartott, vagy 2szer elkacsázott előtted. 😀 Nem győztünk bocsánatot kérni, a kalapodat (most azonosítottam a képek alapján) meg is dícsértük, iszonyat gyorsan vágtattál el mellettünk! 🙂

  5. @BGy: Nektek is gratulálok! Hárman ez nagyon kemény lehet! Az egyéniekről meg nem is tudom mit gondoljak, elképesztő látvány volt ahogy nyomták, látszott ratuk a végefelé hogy valami egészen más tudatállapotban vannak, még sosem láttam ilyet. Érdekes ez a kettősség, a váltók bulihangulata mellett a teljes befordulás.

  6. @BGy: hú, az szép táv, elfogadnám! Egyre keményebb vagy, Frisco! 🙂

    @ÁttentőRedáz: erre emlékszem! 🙂 a kacsázás már tök természetes volt a bringásoktól, nem zavart, azért is tapsoltam, szurkoltam amikor utolértem valakit, hogy észlelje, hogy robogok. 🙂

  7. @viito: :DDD
    En azt mondom, ne hagyd, hogy mas szabja meg neked a versenyfelteteleket! A versenyszabalyzat csak ocska bolsi trükk! Ha te a nöi gyöztes utan ertel be, akkor megerdemled te is az elismerest, epp ugy mint ö! :-))))

  8. Na látod nem is emlékszem, h Zamárdiban rámköszöntetek. Gusztustalan hosszú szakasz volt. A Cudint meg csak illemből nem nyomtátok le, mi?

  9. @őze bálint: nagyon hirtelen mozdulat volt, pont szálltunk be a kocsiba, amikor bekanyarodtál, ajtó ki (eléd), hajrázás szolidan, ahogy ilyen sok km után még mer az ember az egyénieknek. 🙂 Céllejtő előtt is láttunk, ott már egész vidámnak tűntél.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük