160/90-től a maratonig

160/90-től a maratonig

 49 

Bár pannonfunk az "Egy kilométertől a maratonig 468 nap alatt" címet javasolta maratoni beszámolójához én találóbbnak éreztem a fentit, remélem nem ver meg érte, ahogy azért sem, hogy itt-ott belekotyogok az írásába. 🙂

"Egy kilométertől a maratonig 468 nap alatt

Az általános iskolás emlékem a futásról az, hogy mindig azt vártam, mikor kötődik ki a cipőfűzőm, mert akkor meg lehetett állni bekötni. Negyedik osztályban szerveztek egy 1000 méteres versenyt, ahol sikerült megcsípnem a harmadik helyet. Hátulról. Az egyik fiú a startnál felbukott, papíron ő lett az utolsó, én egy rövid sprint után az oldalamat fogva vonszoltam magam az összes fiú és lány után, hogy aztán a célegyenesben az "osztály két legbénábbja" helyi rangadón élet-halál harcban fél méterrel megelőzzem az utolsó előtti helyezettet ("Ember küzdj…", ugye? 🙂 – rrroka). 

Felső tagozatban jártam karate edzésre, ahol futottunk is, ekkor talán 2 km-t is meg bírtam tenni belesétálás nélkül. A fellángolás után szépen elmaradoztak az edzések, és középiskolában megint stabilan hoztam az utolsó helyet a 800 méteres felmérőkön. Pedig kifejezetten vékony testalkatú voltam, így a gyatra eredmények mögött egyértelműen az edzetlenség állt és nem az elhízás.

Egyetemen a vizsgaidőszakban a stresszt folyamatos evéssel tompítottam, ezáltal enyhén túlsúlyos lettem. Nagyon soha nem híztam el, max BMI indexem 26.8 volt (90 kg, 183 cm), de 20 éves koromtól egészen tavalyig folyamatosan 26 körüli volt a BMI-m. Egyetemistaként is fellángolásszerűen futottam, de soha nem jutottam el odáig, hogy 2 km-t le bírtam volna futni.

Egyetem után Angliában dolgoztam egy ideig, ahol biciklivel jártam munkába, ezt a szokást idehaza is folytattam, amíg meg nem untam, hogy az eldobált üvegektől állandóan defektem lett, az autósok meg el akartak ütni (A bringások meg a gyalogosokat akarják folyton legázolni – rrroka). De legalább volt 1-2 év, amikor naponta 12-15 km-t bicikliztem. Később megint Angliában dolgoztam, ekkor nem volt biciklim, ezért gyalogoltam, napi 10 km-t, reggel ötöt be, este ugyanannyit haza. Nagy lelkesedéssel megint elkezdtem futni, és eljutottam 2-3 km-ig belesétálás nélkül. Amikor hazajöttem, megint ellustultam, és teljesen puding lettem.

2010 júniusában egy torokgyulladással kerestem fel az orvost, aki megmérte a vérnyomásomat is. 160/90. Június 17-én mentem kontrolra, a torokfájásom maradéktalanul elmúlt, de a vérnyomásom még mindig 160/90 volt, ráadásul a pulzusom is 90 felett. A diagnózis egyértelmű volt: edzetlen vagyok, enyhén túlsúlyos, túl sok kávét iszom és stresszelek. Vagy életmódot változtatok, vagy vérnyomáscsökkentőt kell szednem. A gyógyszermentes változatot választottam, még aznap elmentem futni (Százból te voltál az az egy… – rrroka). Akkor még nem tudtam, hogy ez egy kitüntetett nap lesz az életemben, és nem jegyeztem fel, hogy eljutottam-e az 1 km-ig belesétálás nélkül, vagy már 900 méternél belesétáltam, de hogy ki volt a belem, az biztos.

Mindenesetre a kényszer nagy úr volt, mentem másnap is, és utána is. Próbáltam folyamatosan növelni a megtett távot, belesétálás nélkül, ami kezdetben csak 1000-1500 méter volt. Ma már tudom, hogy nem szabad így kezdeni futni, és talán az volt a szerencsém, hogy előző évek edzéseiből maradt vissza valamennyi edzettség, ami átlendített a kezdeteken. Így vagy úgy, szeptember elejére eljutottam addig, hogy 4-5 km-t le tudtam futni folyamatosan, október elejére pedig meglett a 6 km is. A kontrolon a vérnyomásom 120/70, pulzusom 72 volt (Nekem most sincs soha ennyi. – rrroka), viszont kiderült, hogy magas a koleszterinem. Megint választás elé kerültem: vagy diéta és folytatom mellette az edzést, vagy koleszterincsökkentőt kell szednem. Megint a gyógyszermentes megoldást választottam (Százból egy… vagy ezt már mondtam? – rrroka).

Október vége felé lementem a szigetre futni. A lépcsőtől indultam, és azt hittem, egy kör 6-7 km. Meglepődve tapasztaltam az óránál, hogy a szigetkör csak 5350 m, így elindultam egy második körre is, majd az Árpád hídnál úgy döntöttem, hogy innen már nem érdemes visszafordulni, így lett meg az első sziget két köröm belesétálás nélkül. Gyönyörű napsütéses őszi délelőtt volt, és a két kör végén egy hatalmas endorfin rush lett a teljesítés jutalma.

Innentől kezdve hetente lementem futni két kört. A futófelszerelésem egy ócska kínai edzőcipő volt, a mozgásom tapírszerű, és egyáltalán nem nyújtottam futás után, aminek az eredménye egy nagyon durva lovaglóizom- és csípőgyulladás lett, egy hónap kényszerpihenővel. A sérülésem egyetlen pozitívuma, hogy a futósérülésekre és gyógyításukra keresve rátaláltam a futóblogra. A kopaszis posztban társalogtam az akkor még csak virtuálisan megismert futótársakkal, ez tartotta bennem a lelket a kényszerpihenő idejére.

Karácsonyra kaptam egy futócipőt és szenzort, csatlakoztam a pipás klubhoz, és elkezdtem gyűjteni a kilométereket. Január 8-án elmentem panorámakört futni a futóklubbal, és elkezdtem személyesen is megismerni a klubtagokat. Közben a kopaszin valaki mondta, hogy még rövid ideig kedvezményesen lehet nevezni idei BSI-s versenyekre, így beneveztem a Vivicitta félmaratonra, a Nike félmaratonra és a Budapest Spar maratonra.

A Vivicittára toltam a Nike+ által javasolt 12 hetes tervet. Négy héttel a verseny előtt egy gyökérkiemelésnél magrándítottam a  csípőmet (Te nagyon peches alak vagy bakker. – rrroka). Ezután nagyon óvatosan edzettem, a Vivicittán 2 óra 8 percen belül voltam, de brutál begyulladt a csípőm (ezúttal a jobb oldalon, ősszel a bal oldalon sérültem le). Május elejére a gyulladás elmúlt, de nem voltam tökéletesen gyógyult. Ha huzamosabb ideig ültem, a felállás után az első mozdulatok nagyon sántikálósak voltak, és aki jó megfigyelő volt, észrevette, hogy folyamatosan enyhén sántítok járás közben. De muszáj volt elkezdeni felkészülnöm a maratonra, heti háromszor 16 km-t mentem, aztán pár hét múlva az egyik edzésemet elkezdtem hetente, kéthetente fél szigetkörrel emelni. Jó lassan futottam, 6’50"-7’00" körüli tempóban, de elkezdtem edződni a hosszú távokhoz.

Júliusban egy éjszaka félálomban nyújtózkodtam, és hatalmasat roppant a csípőm. Abban a pillanatban éreztem, hogy most ment vissza a helyére az a valami, ami még márciusban mozdult el. Utánaszámoltam: kb. 600 km-t futottam elmozdult csípővel. Ezután igyekeztem bátrabban futni, és elértem a hat szigetkört. Ekkor jött az újabb meglepetés, nagyon fájt a térdem kívül. Szerencsére Ck Péter gyanította, hogy IT szalag húzódásom van, és néhány nagyon jó nyújtás (Nagyon jó gyakorlatok én is csinálom őket! – rrroka) két hét alatt helyretette.

Augusztusban kétszer is megvolt a 37 km, úgy éreztem, felkészültem a maratonra (Szerintem ennyit soha nem kell futni maratoni edzésként, nemhogy kétszer. – rrroka). Nike félmaratonon a hőségtől megborultam, rosszabb időt futottam, mint tavasszal, 2 óra 14 percet. Nem keseredtem el, tényleg nagyon meleg volt. A szeptember elrepült, és végre eljött a maraton napja. Bíztam benne, hogy nem lesz annyira meleg, mint négy héttel ezelőtt, a terv az volt, hogy a 4 óra 30 perces iramfutókkal megyek félmaratonig, utána meg majd ahogy kényelmes. Az első 13 km-en mentem is a Suhanj alapítvánnyal, Gusztos Péterrel előzgettük egymást, ő a berlini maratonon összeszedett egy sérülést, és handbike-kal nyomta le a maratont. Minden tisztelet az övé, és az egész csapaté, hatalamas pozitív energiát sugároztak. 13 után éreztem, hogy ez gyors lesz, és hagytam, hogy leszakadjak. A budai rakparton észak felé jó volt látni a sok ismerőst szembe jönni. Vajda Zsuzsi valami hihetetlen jó tempóban nyomta, sajnálom, hogy később fel kellett adnia. Láttam még Tboykacsát, Pantomimest, Lemúr Mikit (mire felismertem, már elrobogott) és egyéb IRL ismerősöket. 

Az árpád hídi fordító után aztán éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Már az első ponttól elkezdtem frissíteni, de itt már az egy pohár víz, egy pohár izo kombó édeskevés volt 4 km-re, ha meg többet ittam, elkezdett lötyögni a hasamban (Láttam 40 kirinél egy maratonisát, aki annyit hányt, mintha komoly sörözésből jött volna. Nem tudom mennyit frissíthetett. – rrroka). Féltáv előtt gondolkodtam, hogy egyek-e a bekészített müzliszeletekből, de inkább tartalékolni akartam, és banánt ettem. Három banán és négy pohár víz teljesen felkavarta a gyomromat, hányingerem lett. Bele kellett sétálni, mielőtt nagyobb baj lesz. A déli rakpart lefelé végig szenvedős volt, toltam 1-1 banánt, vizet, izót, hogy muszáj frissíteni, de folyamatosan hányingerrel küszködtem. A kopasziról visszafelé már fejben jött a fal, a sok belesétálás betette a kisördögöt a fejembe, hogy minek futok én, amikor sétálni sokkal könnyebb.

A 31-es frissítőpont előtt rászántam magamat, hogy mégis eszek egy müzliszeletet, mert edzéseken ez volt a bevált frissítés, a szigetkör végi jutalomfalat, amit vidáman ettem meg, ittam rá, és feltöltődve mentem a következő körre. Amikor beleharaptam, egyből tudatosult, hogy tudat alatt miért tiltakoztam én ez ellen: ki volt száradva a szájam, minden egyes falat egyetlen ragacsos gombóccá állt össze, egy-két falatnál komolyan gondolkodtam, hogy kiköpöm, mert nem bírom lenyelni. Végül lenyeltem, de egyáltalán nem esett jól. Frissítettem a ponton, és innentől stratégiát váltottam: majd akkor eszem, ha megéhezek. Ez nem következett be, innentől nem is ettem semmit a célig.

 
Pontonként két pohár vizet öntöttem a fejemre és a nyakamba-hátamra, másik kettőt megittam, és minden második frissítőponton toltam egy izot is. Ez a taktika végre bevállt, 38 körül kezdtem magamat összeszedni, innetől már szinte végig futottam, csak a Nyugatinál és Dózsa György úton sétáltam bele az emelkedőkbe (Az egy örök ellenség a legtöbb embernek. – rrroka). A 42-es táblánál benyomtam a befutózenémet, és megindultam. Már féltávnál, amikor megborultam, eldöntöttem, hogy egyetlen célom maradt a mai versenyre, a záróbusz előtt vidáman, mosolyogva beérkezni. Nos, ez sikerült is (Nagyon jó kép! 😀 – rrroka).
A nettó időm 5 óra 19 perc 47 másodperc lett. Egy pillanatig nem bánkódtam, de csak pár perc múlva tudatosult, hogy "Hé, megcsináltam!!!!". Ami még nagyon jó volt a célban, hogy teljesen pozitív gondolatokkal érkeztem be. Sok maratoni beszámolót olvastam, amelyben a teljesítők azt írták, hogy a célban a fűre leroskadva filóztak, hogy "ezt én most miért csináltam?" meg hogy "soha többet maraton!" (Én ezt tartom is. – rrroka). Én meg azon filóztam a befutócsomagom tartalmát burkolva, hogy nem kellene megvárni a jövő októbert a következő maratonnal, hanem tavasszal is el kellene indulni valahol. Mert jó buli volt."
 
Pannonfunk: Hé, megcsináltad! Nagyon gratulálunk! 🙂

40 thoughts on “160/90-től a maratonig

  1. Nem találok szavakat! Egyszerűen ÓRIÁSI amit műveltél az elmúlt 468 nap alatt! Álmomban se reméltem, hogy te “csak” ilyen rövid futómúlttal maratonozol. Ismét gratulálok a teljesítményedhez!

    További sok sikert kívánok!

  2. Kedves MARATONISTA társam! végig próbáltalak figyelni, hátha elkaplak egy pillanatra. Sajnos ez a pillanat nem jött össze. DE! Tényleg eszembe jutottál közben, a többi “elsőbálozóval” együtt (Baranyi Jani, Nemeskéri Juli, Kupsza Andris..). Örülök, hogy megcsináltátok. Neked külön, mert tudom mennyit küzdöttél ezért. Megérdemelted. És ez csak a tiéd. Őrizd. Javitsd! de akkor is ez volt az ELSŐ!
    Gratulálok. Az csak emeli az eredményed fényét, hogy egy olyan versenyen tetted mindezt, ahol csak az én ismerőseim közül 2 ironman, és legalább 3-4 komoly, tapasztalt maratonista adta fel.

    Hajrá és csak így tovább!

  3. Gratulálok! A beszámoló is nagyon jó. A 40. kirinél sokat hányó csávón hangosan nevettem, mert elképzeltem, hogy az előző napi pizzát dobja ott ki.

  4. gratulálok!
    jól megszenvedtél ezért a maratonért. irigylem a kitartásodat, hogy a sérülések sem tántorítottak el.

  5. Gratulálok!!! Most nagyon írígy vagyok, hogy Te igen is vállaltad ilyen “fiatal” futómulttal!
    Szuper vagy tavasszal pedig tolj le még egyet a magad kedvéért!
    Szuper vagy!

  6. Köszi mindenkinek a gratulációt, és a lehetőséget, hogy megírhattam.

    Érdekes az érzelmek dinamikája, mostanra lettem elégedetlen ezzel az eredménnyel. De persze ezzel együtt egyre erősebb az elhatározás, hogy tavasszal is megyek egy maratonra, és javítani kell az időn 🙂

  7. Gratulálok! Nem semmi utat jártál be alig másfél év alatt!

    (fura ez a kajaügy, én tavaly még nyafogtam, hogy nincs normális szilárd kaja a maratonon, most meg egy falatot sem ettem közben és épp így volt jó 🙂

  8. Gratulálok!!! Én is vasárnap futottam ez elsőt, engem is elkapott a gépszíj, már tervezem a következőt. Addig is decemberben (itt a világ másik felén jó meleg párás nyár) lesz egy félmaraton 🙂 Nekem amúgy a gél jön be, meg a gumicukor, ill. sokszor keveset inni. Még egyszer grat neked!

  9. “”osztály két legbénábbja” helyi rangadón élet-halál harcban fél méterrel megelőzzem az utolsó előtti helyezettet” — látom, ezt az érzést most is át akartad élni, és az utolsó fél méteren még lehajráztad a fehér sapkás lányt 😛

    Egyébként láttam egy csomó “blogos” embert, Bozóttal pl. együtt futottam km-ereken át, Pannonfunk stabilan jött mögöttem pár km-el, így minden fordítóban láttam, de gondoltam aki maratont fut annak van elég baja anélkül is, hogy stafétás félmaratonisták leszólítgatnák mint futócelebeket 😛

  10. @borboleta: Basszus, de jó! Én 4 évet éltem még egy kicsit délebbre, Porto Alegre-ben. De Florianopolist is jól ismerem, gyönyörű város. Kedvencem a Praia Brava a nagy hullámaival. Tök jó neked, hogy ott futkározol!

  11. Gratulálok az első maratonodhoz, és elismerésem a kitartásodért a verseny alatt!

    Lehet mégis kutyából lesz a legjobb szalonna?!
    mgergoo komoly túlsúllyal, te két-sokaknak életreszóló-betegségtünettel, oszt itt futkároznak keresztbe-kasul! Ki érti ezt…? 😀

  12. @saaby.: ahogy pannonfunk is írta, a tünetei a mozgásszegény életnek, némi túlsúlynak és stressznek voltak köszönhetők, erre gyakorlatilag bármilyen mozgás gyógyszer, a futás meg különösen az. én sem értem miért nem tesz meg legalább ennyit magáért a legtöbb ember, akinek ilyen faktorokból adódó bajai vannak.

  13. @rrroka: Ok. vágom, ez kicsit álnaiv volt részemről.
    Amit ki akartam hozni az egészből az az, hogy sokkal elszántabb ez a két srác az általam ismert futókhoz képest(beleértve saját magam!), erre vetettem fel a hasonlatot. (vagy rabló-pandúr, kurva-feleség, földművelő tárcsa-hússütő…)

  14. @borboleta: Én kalandvágyból mentem ki, de amilyen jól alakultak a dolgok, találtam állást a szakmámban, ahol még a munkavállalói engedélyt is elintézték nekem. Ott melóztam egészen 2009-ig, a válság beköszöntéig, amikor is az állásom tőlem elköszönt. 🙂 Nagyon szép és tanulságos időszak volt. Én is ott kezdtem el igazából futni, rögtön az elejétől. A Guaiba folyó partján volt a fő futópályám, de sokat utaztam, és sok városban lettek pályáim. Pont Florianopolisban nem, ott “csak” kedvenc strandom lett hullámúszásra. Add át a városnak üdvözletemet és tiszteletemet. Floripa az egyik legszebb hely egész Brazíliában szerintem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük